A gyulai nyári bemutató után a Nemzeti Színház Gobbi Hildáról elnevezett stúdiójában is látható most már Székely János drámája, a Caligula helytartója, mégpedig Szász János rendezésében.
Petronius - Trill Zsolt - és a szobor, amit be kellene vinni a templomba
Az előadásra mindenhogyan kíváncsi voltam, a két főszereplő – Trill Zsolt és Horváth Lajos Ottó – nekem már abba a kategóriába esik, akiket lehetőség szerint akármiben nézni kell. Jelen esetben a darab, a rendező személye és további színészek is mind a megtekintés mellett szóltak, és semmi nem szólt ellene.
Ráadásul nemrég a Thália Vidéki Fesztiváljának keretében láttam egy zalaegerszegi Caligulát is, amely után valaki egy apró megjegyzést tett: nem rossz ez az előadás, de az elfogadását számára nehezítette, hogy olyan nagyon jó volt a gyulai, amelyiket a nyáron látott. Ez szöget ütött a fejemben, bár akkor már régen tudtam, hogy ezt azonnal megnézem, amint lehet.
A zalaegerszegi produkcióban is jó volt a szereposztás egésze, különösen Farkas Ignác és Balogh Tamás kettőse, akik már 1997-ben egy korábbi egerszegi (Taub János) rendezésben is benne voltak. Utóbbi ugyanúgy Barakiás szerepében, amelyért most a legjobb férfialakítás díját is megkaphatta. Sztarenki Pál munkája következetesen végig vitt koncepcióra épült, csak a didaktikus lezárása zavart meg.
Szász János hasonlóképpen a hatalom természetrajzát vizsgálja, a „meddig mehet el a hatalom birtokosa, aki egyben maga is alávetett” kérdéskört elemzi, ez a darab, amely i.sz. 39-41 között valóban megtörtént eseményeken alapul, erről tud szólni. Vitadráma, végig az van a beszélgetések homlokterében majdnem két órán keresztül (szünet nélkül), hogy a zsidók templomába be fogják-e vinni Caligula szobrát, vagy sem. Muszáj-e bevinni, vagy éppen lehetetlen. Nincs benne szerelmi szál sem, amely a közönség szélesebb rétegeit leginkább érdekelni szokta.
Ha jól megrendezik, fenn tudja tartani a közönség érdeklődését ez a téma, leköt minket a beszélgetés. Nekem eddig csak jó élmények kötődnek a műhöz, amelynek tévéjáték változatából még gyerekként szerettem meg Sinkó Lászlót, akit attól kezdve igyekeztem gyakran megnézni. Utána 2011-ig kellett várnom, hogy élőben, mégpedig a zsámbéki színházi bázison láthassam a darabot Szikszai Rémusz első, mindmáig látható és különösen jól sikerült rendezésében. Az akkoriban megalakult Vádli remek színészeket tömörít, és ebben a Caligulában egyszerre látható Nagypál Gábor és Fodor Tamás, Tóth József, Király Attila, Tamási Zoltán és Kovács Krisztián is. (Még Huszár Zsolt is benne volt, tragikusan korai halála óta a rendező vette át szerepét.) Ez a Caligula nagyon rendben van, és remélhetőleg még többen meg fogják nézni, hogy összehasonlítsák ezzel az egészen új Szász János-félével.
Szász János előadásaiban a vizualitásnak, a tér kialakításának mindig kiemelt szerepe van, és most is el kell ismerni, hogy a Vereckei Rita által tervezett díszlettel remekül bánik, jelentése lesz minden látványos megoldásnak, kicsit sem érezzük öncélúnak az eszközeit. (A Vádli előadásáról sejthető, hogy néhány elemét a forráshiányos állapot is befolyásolhatta, de a remek színészek és az ötletek ezt náluk mindig ellensúlyozzák.)
A Nemzeti nagyszínpada alatt elhelyezkedő Gobbi teremben ezúttal két tribün közé van szorítva a hosszúkás játéktér. Az egyik oldalon egy hatalmas, vékony nejlonba csomagolt emberalakot formázó szoborszerű tárgy körvonalai vehetők ki. Nem tudjuk meg, hogy néz ez ki, van-e valamiféle művészi értéke – de ezt nem valószínűsítjük, hiszen eszünkbe juthat róla akár néhány köztéri remekmű még a sztálini személyi kultusz idejéből. Semmi jelentősége annak, hogy milyen ez a szobor, csak az számít, hogy a hatalom jelképe, az istenként imádandó uralkodóé, és MUSZÁJ lenne bevinni a templomba.
A szobrot látva kissé nevetségessé válik a helytartót megszemélyesítő Trill Zsolt azon mondata, hogy „bánom is én, akármilyen zugolyban, csak bent legyen”. Nem, a szobornak a mérete nem teszi lehetővé a kompromisszumot.
Elképzelhető lenne persze olyan Caligula előadás is – és az 1978 óta megrendezett tizenötféléből akár lehetett is már ilyen, vagy ha nem, még lehet a jövőben -, amikor egy egészen apró, mondjuk sakkfigura méretű szoborról van szó – elvileg az sem könnyítené meg a parancs végrehajtását. De nem, a hatalom nem ilyen szerény – ez a meglepően nagy szobor nagyon erősen nyomatékosítja ezt.
A szobor rengeteg játéklehetőséget is teremt, felhúzható, rá lehet mászni, alá lehet állni, és mindig nagyon sokat mond a zsidók és a hatalmat képviselő római helytartó viszonyáról, hogy éppen ki az, aki alatta áll.
Petronius, a helytartó helyzete áll a szerző érdeklődésének homlokterében, mire kényszerül az, aki hatalom birtokosa, de alárendelt is egyben. Választania kell a zsidók és a császár akarata között, és mindkettőnek megfelelni éppúgy lehetetlen, mint a tribün első soraiban ülő nézőnek egyszerre figyelni a játéktér mindkét oldalát. Minél közelebb vagyunk az eseményekhez, annál nehezebb – és ez tanulság is lehet. (Aki teheti, üljön az utolsó sorba, hogy jobban rálásson a színpad minden részére.)
A játéktér padlójának kialakítása is érdekes, a távolabbi sorokból érvényesülhet igazán az üveg alatti homok, és a homokba rejtett szobor. Ez a felület, amelyen közlekednek (leginkább rohannak) a szereplők esztétikus látvány, illetve felidézi Júdeát, asszociálhatunk arra, hogy ez egy régi történet - még a jelmezekről is ez juthat eszünkbe, de ettől még a központi kérdés időszerűsége is egészen egyértelmű. (A jelmezek nagyon alkalmasak voltak az előadáshoz, Trill Zsolt szoknyáját nagyon el is irigyeltem, ami azt illeti.)
Jó a tér, jó a rendezői koncepció és nincs benne semmi erőltetett, semmi, ami nyíltan aktuálpolitizálna, semmi, ami a néző szabadságát sértené. Ez a háttér kiválóan alkalmas arra, hogy a színészek jól érvényesüljenek, és kitöltsék a számukra kijelölt színpadi alak körvonalait. Minden adott a sikerhez, és most annak lehettem a tanúja, amikor a jó adottságokat ki is használják, még a végén sem megy félre a produkció.
Mivel ajánlót írok, és minden egyes általam kiválasztott előadás esetén azt keresem, hogy miért érdemes megnézni, sokszor sikerül felsorolni több színészt, vagy az előadás díszletét, jelmezét részértékként, amelyek miatt javasolni tudom a megtekintésre az adott produkciót. Az, hogy az egészet minden szereplővel és rendezői megoldásával együtt csak ünnepelni tudom, azért minden pozitív hozzáállásom mellett is ritka. (Nagyon megszoktam, hogy akár egy színész miatt is tudjak örülni egy nekem megadatott színházi estének.) MOST viszont ez a helyzet, Szász János előadását teljes egészében csak méltatni tudom.
Trill Zsolt Petroniusként igazán szenvedélyes, és bár a hatalom kiszolgálója, mégis szimpatikus, mert érezzük, hogy megpróbál valóban a köz érdekében cselekedni, katona, de nem híve az oktalan pusztításnak. Gondolkodó ember, aki éppen ezért jut csapdahelyzetbe, mert felismeri beszorítottságát. Sokan valószínűleg minden megfontolás nélkül a parancs végrehajtása mellett döntöttek volna, nem élték volna meg ilyen mélyen tehetetlenségüket. Trill Zsolt színészi habitusa pályakezdése óta alkalmassá teszi, hogy egy előadás ráépülhessen, és bár a szerepek változnak, ez a sajátossága színészi pályája végéig meg fog maradni, ez most már talán 25 évnyi színészi munka után biztosra vehető. Ez a szerepe nem korhoz kötött, akármeddig játszhatja majd.
Horváth Lajos Ottó szintén az erős színpadi jelenléttel bíró színészek közé tartozik, természetes játéka, Trill Zsolthoz képest jelentősen visszafogottabb mozgása mellett ugyanúgy magára vonzza tekintetünket, és éppen ezért kelt különösen nagy feszültséget bennünk minden párbeszédük, hiszen jellemzően egymástól a lehető legtávolabb helyezi el őket a rendező (jelezve a római muszáj és a zsidó lehetetlen közti távolságot is). Tényleg nem tudjuk nézni a beszélőt és a hallgatót is egyszerre, pedig mindketten képesek olyan jelentőségteljesen figyelni, hogy azt szinte érdekesebbé válik nézni, mint azt, aki éppen az érveit sorakoztatja.
Rácz József Caligula állandó követeként szintén megmarad bennünk – ő az, aki az ésszerű kompromisszum és a túlélés pártján van. Sok múlik rajta is, aki Petronius másik beszélgetőtársa.
Nagyon jó a két római katona szerepében Bordás Roland és Kristán Attila. Utóbbi vált számomra az előadás legszerethetőbb mellékszereplőjévé, ahogy ez nemrég A Gömbfejűek esetén is történt. Kristán Attila szintén az energiabomba-típusú színészek közé tartozik, aki nagyon kifejező mimikája által képes a szövege mennyiségéhez képest jóval jelentősebbre növelni a szerepét. Mi nézők teljesen biztosak vagyunk hűségében, és abban, hogy Petronius hatalmas hibát követ el akkor, amikor ezt nem ismeri fel. (Ha találok róla egy jó előadás-fotót, akkor kiteszem - idővel csak készül még.)
A további zsidókat és katonákat játszó szereplőket meg lehet keresni a színház honlapján, mind alázatosan szolgálták a rendezői koncepciót, köszönet érte mindenkinek.
De azért még egy színészről legyen szó:
Bodrogi Gyula, Horváth Lajos Ottó
Bodrogi Gyula Palesztina királyának szerepében jelenik meg, és a színházi előadásokat kevesebbet néző két gyermekem azonnal Süsüre asszociált a hangja miatt. A lányom picit megakadt a Tommy Hilfiger márkajelzésű zokniján is – hiába, nagyon kicsi a tér, minden apróság észrevehető -, és megpróbált ebben is koncepciót keresni. Igen, ez a történet a csúcshatalom és a nép közé szorult felsővezetők határhelyzetéről szól, örökérvényűen, és akár lehet még ez a zokni is rendezői-jelmeztervezői döntés eredménye, a maiság finom jelzése. (Ami azt illeti, akkor már a szobor műanyag borításába is bele lehetne kötni, ami kiszúrja bárki szemét...) Sajnos vagy nem, tényleg nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret – az I. században sem, és most a XXI.-ben is pont ugyanabban a helyzetben vannak a hatalom birtokosai.
Ps. A képek az origo.hu-ról és a nemzetiszinhaz.hu-ról származnak.
