Nem kevés fordulat után jutottam el este kilenckor az Óbudai Társaskörbe, alig több mint egy hét után ismét. Akkor egy megrendítő Kékszakállúhoz volt szerencsém (bejegyzés jön róla június 6-án), most viszont a Budapesti Vonósok által szervezett Óbudai Zenezug Fesztivál háromnapos programjának egyik családias hangulatú, derűs eseményéhez. A fesztivál ma délelőtt 11-kor még folytatódik!
Dinyés Dániel és Kolonits Klára - Warholik Zoltán fotóján (az első, amelyik megjelent, köszönet!)
Ugyan esett délután, és a felhők még este is fenyegetőek voltak, de tőlük az eredetileg kinézett helyszínen, a kertben történhetett meg velünk ez az egyórás dalest, mindössze a kerti csap illetve néhány ereszcsatorna csepegése jelezte azt, hogy valami mégsem egészen tökéletes.
Kellemes volt a kertben nézni a lámpásokkal megvilágított tornácot, ahova éppen elfért a zongora, és a zöldre festett nagy ajtókeret előtt úgy állt fekete hosszú ruhában Kolonits Klára, mint egy háziasszony, aki a szalonjában fogad minket.
Az esten elhangzó dalokat részben ő, részben Dinyés Dániel konferálta be, aki most a beszédet egészen visszafogta, most nem elemezte nekünk az elhangzott dalokat, a muzsikáláson volt a hangsúly.
Dinyés Dániel a program előtt elmondta egészen extrém felvetését: ők majd most zenélnek, mi meg majd borozgatunk. Feltételezte, hogy amíg Kolonits Klára énekel – és nem operettslágereket vagy sanzonokat, hanem Grieg, Schubert és Beethoven dalokat – a mezei nézők majd lazán fogják magukat, vesznek egy pohár bort és majd élvezik az estét. Ment ez bor nélkül is – nekem mindenesetre.
Lehet, hogy a leghátul elhelyezkedők éltek is a lehetőséggel, néha egy-egy pohár csengése is hallatszott, de a többség, az udvar megvilágított részében rezzenéstelenül figyelte a koncertet, és nem mászkált össze-vissza. (Nekem a csap csepegése is sok volt, így örültem, hogy mindenkit lekötött ez az egyébként jórészt ismeretlen dalokból álló program, és a környezetem mintaszerűen viselkedett.)
Kolonits Klára több mint egy órán át énekelt, három különböző nyelven. El is gondolkodtam, hogy egyáltalán hallottam-e oroszul énekelni valaha, vagy akár angolul? Menet közben megtudtuk, hogy a házaspár régi vágya, hogy Grieget és Csajkovszkijt egy koncerten adják elő – de erre a műsortervre túl nagy piaci kereslet nincs, úgyhogy csak maguknak szokták játszani. Ezek szerint most volt, a Budapesti Vonósoknak köszönhetően, akik két hangszeres művésszel is hozzájárultak az este sikeréhez.
Dinyés Dániel apró megjegyzései még inkább erősítették bennem azt az érzetet, hogy mi most egy ilyen házi koncertet hallunk, mintha még nem az internet és a tévé korában lennénk, hanem kétszáz évvel korábban egy német arisztokrata vagy akár polgári családban, ahol általános volt, hogy mindenki játszott valamilyen hangszeren. (Jó is lehet annak, aki így tud zenélni... de aztán elengedtem ennek a gondolatnak a tovább szövését. Elég jó volt ezt hallgatni is.)
Négy szerzőtől hallottunk műveket, a legtöbbet Griegtől, akivel a program kezdődött. A kilenc dal hangulata változatos volt, és szerencsés megoldás, hogy a vidámabbak és a fájdalmasabbak váltogatták egymást, és nem lett monoton az este, nem untuk el a meghallgatásukat.
Németül szóltak ezek is, akár Schubert ezeknél hosszabb műve, A folyónál, amelyet még egy zenész, Vámos Márton is kísért, mégpedig csellón. A művész szemmel láthatóan örömmel vett részt Kolonits Klára dalestjén, látszott rajta, hogy szereti a műfajt, élvezi a kiemelt szerepet, hiszen most nem zenekari tagként lépett fel. Jól kiegészítette a kettőst trióvá.
Majd Csajkovszkij három dala szólalt meg. Egyszerre kaptuk a három címet, és szerencsés esetben egymás után, taps nélkül hallgathattuk volna meg, de a közönség nincs szokva a dalestekhez, és mindenáron tapsolni akart. Így volt ez két éve, amikor Furlanetto dalestjén verték szét a tapsolók a létrejött áhítatot. (Sokszor operaelőadásokon is azt érzem, hogy szentségtörés beletapsolni, de mégis ez az elvárás, ha nem így lenne, talán az énekes is elbizonytalanodna.)
A záró blokkban Beethoven skót népdalfeldolgozásaiból volt öt, amelyhez a csellistán kívül Németh Mátyás hegedűs is becsatlakozott, illetve énekes partnere is került Kolonits Klárának, Rónaszéki Tamás személyében. Az egyik duettben olyan igazi volt, ahogy az énekesnő partnerét kérdezgette („When will you come again my faithful Johnny?”), hogy még az is jól érvényesült, amikor a válaszoló kicsit megingott. Eredetileg azt kellett volna sugároznia, hogy nem nagyon tervezi a visszatérést, de ehelyett átjött az elragadtatása. Akárki nem kerülhet ilyen helyzetbe, hogy éppen Kolonits Klára kérdezgeti, mégpedig énekelve…
Ez volt az a pont a műsorban, ahol Dinyés Dániel szükségesnek tartott némi eligazítást a dalokhoz – utólag úgy éreztem, hogy ezek szerint feltételezi rólunk, hogy németül viszont eléggé tudunk, illetve Grieg dalaihoz nem kell segítség. Számomra is újdonság volt, hogy Beethoven egyáltalán írt angol nyelvű dalokat, most már ezt is tudjuk. (Ezt jól meg is fizették a szerzőnek, ez a szempont is kiemelődött.) Ezek az átdolgozások „a zene, szerelem, bor” témakörre épülnek, helyenként vidámak, viccesek. Az egyiknek a címe „Boldog, szép idők” , és amíg hallgattam, már tudtam, hogy erre az estére (részben a nap ezt megelőző komplikációi miatt is), még sokáig fogok emlékezni, mégpedig derűs nosztalgiával.
Ezek után még kicsit beszélgettem a fesztivál moderátorával, Molnár Szabolcs zenetörténésszel, aki pont ezen az eseményen szintén csak nézőként vett részt, hiszen Dinyés Dániel mellett nincs szükség ilyen közreműködőre, és fél 11-kor egészen nyugodt hangulatban sétáltam haza, ezúttal a vihar, eső veszélye nélkül, nem úgy mint legutóbb. (És erre a napra már kipipáltam a megázást korábban, már nem volt mitől tartani.)
Aki erről a koncertről lemaradt, az Kolonits Klárát legközelebb június 5-én, kedden este hétkor a Márványteremben hallgathatja meg.
