Nem szeretem a sztároknak rendezett operagálákat, néha el-eljutok egyre, ha nagyon vonzó a szereplők neve. De most nem is erről volt szó. Amennyiben Ferruccio Furlanetto egy népszerű operaáriákból összeállított estet adott volna, feltehetően a közönség csordultig megtöltötte volna a Müpát. De nem, nem ilyen könnyen emészthető műsort kínáltak fel. Szinte provokációnak is felfogható az énekes részéről, hogy olaszként két orosz zeneszerző, Rachmaninov és Muszorgszkij tömegek által biztosan nem ismert dalait fűzte össze és két részben ezeket énekelte nekünk. (Egy CD-n már kiadta ezeket a dalokat és egy dalt ide be is linkelek, ez többet mond, mint az egész cikkem.)
A műsornak köszönhetően a Bartók Béla Hangversenyterem második és harmadik emelete már üres volt, sőt az elsőn is az oldalülések. Persze, ha összesítjük a nézőszámot, egy dalesthez ez így is tekintélyes számú közönség, a Zeneakadémia nagytermébe nem fértünk volna mind be. Az Operaház számos kiváló énekese is megjelent, hogy meghallgassa az olasz basszistát,és ha ez a régi Színházi Élet lenne, most biztos fel is sorolnám őket, hogy színesítsem a bejegyzésemet.
Ebből a célból inkább egy személyes közlés: az énekes nevét én először a törzsolvasómtól hallottam, aki valamely basszbaritonról szóló sokadik cikk után azt javasolta, hogy jobban tenném, ha nem X.Y.-t nézném, hanem inkább otthon hallgatnám Ferruccio Furlanettót. Ezek után persze a youtube-on rákerestem, hogy ki lenne az alternatíva, és nem is tűnt rossznak, és aztán még három hónap sem telt bele, Ókovács Szilveszter nyilván megsejtve, hogy nekem elvileg Furlanettóra kellene átállnom, meg is hívta és a művészt, aki nekem is tetszett a Szabadság Gálán (2014. szeptemberében), de mégsem eléggé ahhoz, hogy miatta az élő színház helyett otthon maradtam volna akár egy alkalommal is.
A koncert kétszer tíz percnek ha tűnt, ritkán éreztem az utóbbi időben ilyen rövidnek valamit, pedig majdnem két óra volt egy szünettel és egy énekestől egyedül egy ilyen hosszú műsort végigénekelni, jelentős teljesítménynek számít.
A program első felében Igor Csetujev Rachmaninov dalait játszotta és a 9 mű szinte egy lendületre hangzott el – szinte, mivel az első dal után beálló csendben egy néző mégis elkezdett tapsolni és többen követték. Ezek a hol gyenge, hol a szenvedélyesebb vagy sötétebb hangulatú dalokat követő jóval erősebb tapsok talán még meg is nehezítették az énekes helyzetét, előregörnyedő testtartása inkább arra utalt, hogy várja, hogy legyen már vége és folytathassa a következővel. Feltételezem, hogy a közönség nagyobb része kevés dalestet látogathat, nem a programra, hanem elsősorban az énekesre vették a jegyet, így egy dalt egy produkciónak tekintve feltételezték, hogy illik minden szám után külön tapsolni.
A tapsokból azért a hatás ingadozása valóban mérhető volt, és mintha a második rész, Muszorgszkij művei, különösen a Halál dalai és táncai nagyobb intenzitásuk miatt jobban megérintettek minket,mint a melankolikusak, vagy amelyek (talán a legtöbb) szerelmi bánatról szóltak, a szenvedély izzását a közönség mindig észlelte és értékelte. Számomra a Bölcsődal és a Hadvezér volt egyértelműen az est tetőpontja, nem véletlenül - ezek kerültek a műsor végére és maga az énekes is érezhette, hogy drámaiságukkal ezek fogják majd meg leginkább a nézőket. (Lehet, hogy a műsor pontosan követi a CD sorrendjét.)
Az énekes mindkét rész után adott ráadást (egyet, illetve kettőt). Míg a hivatalos programban meghirdetett dalok fordítását olvashattuk a kivetítőn, Furlanetto pedig kottából énekelte a számára valószínűleg nem könnyű orosz szöveget (a nyelvet nem beszéli), a ráadások közül volt olyan, amelyiket viszont kívülről, a zongorának támaszkodva adott elő. Ezen a ponton, amikor a mi figyelmünket sem kötötte le semmi más, csak az énekest nézhettük, és neki sem kellett fogódzót keresnie a kottában, érezhető volt, hogy még ez az egyébként valóban bensőséges daleset is szólhatott volna még bensőségesebben, még hatásosabban, és fog is, amennyiben Furlanetto gyakran vállalkozik az előadásukra és még ennél is jobban megtanulja az orosz dalokat és nem veszi el az energiáját az, hogy a szövegre kell koncentrálnia.
Korábban koncertszerű Kékszakállú előadásokon állapítottam meg, hogy gyengíti a hatást a kotta, ezt most ismét, pusztán azért mert a ráadás összehasonlítási lehetőséget kínált, ismét megtapasztaltam.
Én titokban bízom abban, hogy néhány zenekritikus eljött, akik esetleg életükben nem most találkoztak először az említett művekkel, akik majd részletesen méltatják a basszista teljesítményét és én majd elolvasom. Én ez esetben száz százalékosan mezei nézőként voltam jelen, semmifajta előismerettel nem rendelkeztem. (Volt már rá példa, hogy valamit éppen ezért élveztem, mert a komoly hiányokat nem vehettem észre és ez nem is biztos, hogy egy nézőnek olyan rossz állapot.) Amit én is észleltem: kifejezetten jó élmény hallgatni Ferruccio Furlanettót, fényesen szólnak a magasságai, nem bizonytalankodott, a felső régióban sem vékonyodott el a hangja, ugyanakkor erőteljesen, telten hangzik a mély regisztere is. Kellemes ez a hang, nem érződik kopottnak, annak ellenére sem, hogy az énekes 67 éves, és ekkorra a legtöbb basszista hangja sem a régi már, bár állítólag a basszus hang tovább tart, mint a tenor vagy a szoprán. (Ez a dalest néhány jelenlévő basszistának is adhatott biztatást arra nézve, hogyha vigyáznak a hangjukra, akkor nem kizárt, hogy még szép hosszú pálya várhat rájuk.) Ugyan jelenleg (így a koncert napján is) Dinyés Dániel havonta folytatódó Cosi fan tutte operabeavatója miatt az énekest rendszeresen hallgatom egy régebbi felvételéről, de nem éreztem, hogy most élőben, feltehetően a pályája csúcsán már túlhaladva, rosszabb teljesítményt nyújtott volna.
Ferruccio Furlanetto dalestjének meghallgatása jókor jött, szükségem volt egy ilyen típusú élményre, amikor nem a megszokott énekeseimet hallgatom és nem is pályakezdőket, hanem valaki mást, aki igazán jó és akit valóban csak alkalmilag és felvételről szoktam. Az utóbbi időben számomra meglepő módon a szopránok, sőt november óta a kontratenorok és tenorok kezdenek inkább elvarázsolni, illetőleg nem egyszer az ő teljesítményüket találom jobbnak a basszistákéhoz képest, miközben egyértelműen a mélyebb hangokat szerettem mindig is és ezen a területen harminc év alatt nem változott az ízlésem. Ferruccio Furlanettót hallgatva megállapítottam, hogy ő még nekem is „rendben van”, vele kapcsolatban nem lépett fel bennem más hiányérzet, csak amit említettem – jó lett volna, ha a közönség szép csendben ül és figyel, az énekest még akár órákon át elhallgattam volna.
