Március folyamán csak félig sikerült megvalósítani „a nagy bepótlás”-tervet az Ódryn, az első sikeres kör után, amely öt előadás (Helené, A Schroffenstein család, Éden, Akit Biffnek hívtak, Az éjszaka a nappal anyja) megnézését jelentette egy héten belül, jött egy torokgyulladás, majd egy hete még egy eső is, és így a további négy előadást későbbre kellett halasztanom. Az eső által elmosott "Az élet álom"-tól már három óra sem választ el, ha minden igaz, és holnap talán még a mai "A pandamedvék történeté"-ről is következhet egy ajánló, de előtte most még legyen szó a pénteki Szerelemáruról.
Ebben az évadban két „Szecsuáni jólélek”-hez is szerencsém volt, egy kecskemétihez, amelyet szintén Zsótér Sándor rendezett még novemberben, és egy székesfehérvárihoz, amely Bagó Bertalan munkája volt ugyan, de a benne szereplő néhány színész által (Krisztik Csaba, Andrássy Máté), áttételesen mégis felidéződött Horváth Csaba és az ő fizikai színházi irányzata. Az előadásról a rendező mindenképp eszembe jutott volna azonnal, még akkor is, ha nem nézek rá az Ódry honlapján közölt információkra.
Jelenleg ez az asszociáció több mint érthető, hiszen ez az előadás Horváth Csaba harmadéveseinek a szeptemberi vizsgája, olyan 11 emberé, akik „fizikai színházi rendező-koreográfusok” lesznek.
Az előadás a Hevesi teremben volt, talán negyven néző képezte a párnákkal bővített telt házat, köztük egy gimnazista osztály is. Feltételezhető, hogy számukra ez nem az ennedik szecsuáni jólélek volt, hanem az első élmény, és az hasonlóképpen valószínű, hogy nemigen láttak olyan előadást, amely ilyen mértékig a mozgásra helyezte volna a fő hangsúlyt, illetve amely minden jelenetében más főszereplővel mesélt volna el egy történetet.
Zsótér Sándor most is nézte az előadását, és szükségesnek tartotta elmondani az említett legfőbb információkat, és talán mindenki meg is értette, hogy a vizsga-helyzet miatt nem is épülhetett volna fel másként az előadás.
Nekem nem volt újdonság sem a fizikai színházi formanyelv, sem a főszereplő állandó cseréje, Zsótér más előadásaiban is hasonlóképpen jár el az egyetemisták gyakorlatoztatása érdekében. Nem derülhetett ki a látottakból, hogy a rendezőnek készülő hallgatókat milyen mértékben vonta be Zsótér a jelenetek részleteinek kidolgozásába, kitalálásába – a saját kőszínházi alkotásait ilyen fokon nem jellemzi a fizikai színház eszközkészletének használata, és az előadás egyértelműen erre alapul. A Hevesi terem egészen üres, a teljes teret bejátsszák és csak egy kis szögletébe vagyunk mi beszorítva, nézők, szinte csak a rend kedvéért – nézőnek csak lennie kell. Se kellék, se bútor, és mégis megszólal a történet. Engem, aki valóban sokszor találkoztam a művel, és tudtam, hogy mi után minek kell következnie, egészen lekötött és egyáltalán nem untam. ((Az előző este láttam egy igazán feledésre méltó, koncepciótlan és egészen üres kőszínházi előadást, és nagyon örültem, hogy legalább amíg ezt néztem, az előző még friss élmény kiesett a gondolataim közül, de sajnos nem végleg. Az igazán rossz előadások is hosszan tudják az embert foglalkoztatni, de az én mélypontjaim kivesézésére nem fordítok időt, hiszen ez egy ajánló blog, nem kritikai felület.))
A gimnazisták reakcióit is figyeltem előadás közben, akiken látszott, hogy egyes megoldások létjogosultságát nemigen értik – ezzel én is így szoktam lenni, van néhány megoldás, amelyeket telitalálatnak érzek, míg más ötleteket meg feleslegesnek -, de az is világos volt, hogy a kétórás előadásból ránk áradó energia, a hallgatók intenzív mozgása, ügyessége, az akrobatikus elemek azokat is lehengerlik, akik öltönyben érkeztek, és valószínűleg egy hagyományos szórakoztató előadáson inkább otthon érezték volna magukat.
Engem mindig megfog az Ódryn, hogy a hallgatók munkájából az jön át, hogy bármit kibírnak, csakhogy színészek legyenek, és a szemüket nézve érezzük a lelkesedést is. Azért, hogy megvalósítsák a céljaikat, jelen esetben valóban fel is másznak a sima falra, nemcsak a szöveg említi ennek szükségességét. A repülőt játszó szereplők a terem mennyezetére erősített lámpákat tartó vasrácsokon is végig kapaszkodnának, de nem jutnak el mégsem a szemközti oldalra, és ezzel is aláhúzzák a darab eredeti üzenetét: ebben a világban őrült energiákkal, hatalmas munkabefektetéssel sem lehet maradéktalanul, kompromisszumok nélkül érvényesülni.
Az előadás formanyelve által valóban kifejeződik, hogy a világ barátságtalan hely, és egészen lehetetlen helyzetbe hozzák az istenek azokat, akik magukhoz és másokhoz is jók szeretnének lenni, a kettő együtt biztosan nem megy. Optimizmusra egyedül a játszó személyek hozzáállása, töretlennek látszó lendülete ad némi okot.
Ha már a szereplőkről van szó, most lenne jó, ha a 11 hallgató munkájáról tudnék név szerint is írni, tekintve, hogy az előadás azért jött elsősorban létre, hogy megmutathassák magukat. Az egyetem honlapja nem jó partner ehhez, mert ugyan most nem lenne elvárható, hogy mindenkinek sorolják fel a szerepeit (annyi van! és nagy munka lenne ezt alaposan leírni), de mégis örültem volna, ha a névre kattintva a hallgató adatai, de legalább a fényképe előjött volna. Mindössze az osztály névsorát lehet megtalálni és így akkor sem sikerül beazonosítani senkit, ha a néző netán próbálkozna ezzel. Az, hogy „a hosszú szőke göndör hajú” vagy a „magas vékony barna”, esetleg a szőke vékony egyes/kettes számú repülő megjelölés azért nyavalyás lenne egy leírásban, valljuk be.
Gaál Dániel, aki Vang vízárusként van leginkább jelen az előadásban, nekem már színlap nélkül is felismerhető, a Biffből nem volt nehéz megjegyezni, illetve Gyulai-Zékány Istvánról és Kotormán Ábelről is vannak benyomásaim a Helené miatt. Arról, hogy most ki is volt Barna Lilla, Herman Flóra, Hojsza Henrietta, Molnár Gábor Nóra, Nagy Henrik, Nagy Péter István, Ténai Petra, Vadász Krisztina – még nincs, és a további pályájuktól függ, hogy lesz-e, ki tudnak-e majd emelkedni a tömegből.
Voltak ígéretes Sen Té-k, akikről már most elképzelhető, hogy rájuk építhető lenne egy egész előadás, és több mellékszereplőnek is voltak sajátos színei, amelyek miatt még így smink és kellék-mentesen is érvényesülni tudtak.
Csak drukkolni lehet, hogy nekik sikerüljön a felszínen maradás, legyen értelme a hatalmas energiák mozgósításának, amelyre már most képesek. Ennyi munkának kell, hogy legyen értelme, eredménye - muszáj ebben hinnünk.
