Valami azt súgja, hogy Tamási Zoltánnak szívügye Venyegyikt Jerofejev regénye, a „Moszkva Petuski”. Mindezt arra alapozom, hogy a műből színpadi adaptációt készített, amelyet meg is rendezett, kitalálta hozzá a díszletet is, és még főszerepel is benne.
Az előadás 2016 novembere óta megy, azóta tartom számon és halasztom hónapról hónapra. Most viszont kiderült, hogy a Thália közelgő felújítása miatt öt darabot is levesznek, amelyek közül csak kettőt láttam, így ha ajánlónak ez már késő, nyomhagyó bejegyzésnek még megteszi. Ma ugyan a Lear király újranézése volt a tervem a Radnótiban, de végül a lányaimat küldtem magam helyett, hogy most ezt az előadást mégis megnézzem az utolsó előtti pillanatban. Talán ehhez túl sok indoklás nem is kell – az alkohol-függőség problematikája nem annyira foglalkoztat, viszont Tamási Zoltán nem egyszer igen pozitív emlékképet hagyott bennem, többek között a szintén utolsó alkalmát váró A nagy kézrablásban is.
(Ha már itt tartunk, a Gellérthegyi álmok, a Kean és a Hétköznapi őrületek jutott el a finisbe sok előadás után, ezeket nem lehet már hova halogatni.)
Az előadás 80 perc és az Arizona Stúdióban látható, megközelítőleg hatvan ember ülhet be rá egyszerre.
A darab díszlete kifejezi a mű alcímét („az alkohol evangéliuma”), ugyanis a boros és egyéb alkoholt tartalmazó üvegek tömegét láthatjuk mindenféle alakzatokba rendezve. Sok mindent lehet minimális díszlettel is megvalósítani, de az utolsó előadás nézőinek nem szpoilerezem le az ötleteket. Nagyon szép költői vége van, és ebben szintén üvegeket használnak fel, ennyit elárulok.
Az egész történet önéletrajzi víziónak tűnik, szerzőnk nevét használja a főhős, és megpróbál Moszkván belül elvergődni a Kurszki pályaudvarra, hogy onnan elutazzon Petuskiba, ahol állítólag egy szerető nő és egy gyermek is várja. Ennek az igen bizonytalan végkimenetelű utazásnak az állomásait látjuk, különös tekintettel arra, ahogy megpróbálja felidézni, hogy közben mit is ivott.
Végig csak sejtéseink vannak, hogy épp mi is történik, és az eltelt időt Tóth Eszter és a jelmezeket is tervező Fodor Annamária megjelenései színesítik, akik hol a „Venyicska” víziójában szereplő angyalok, vagy karikatúra-szerűen ábrázolt valós személyek, akikkel egy-egy söntésben összefut. Persze a jelmezváltások jelzik ezt, de nekem valahogy még így is sikerült a lebegtetést érzékelnem, mivel maga a hős sem biztos abban, hogy éppen hol van és mit csinál. Az előadásba nagyon kell ez a két női szereplő, egyszerű monológként közel lehetetlen lenne ezzel a szöveggel fenntartani a nézők érdeklődését, de a két színésznő – különösen angyalként – nagyon üde jelenség, kellemes a kontraszt. Nem csodálkozom a főhősünkön, hogy éppen ilyen angyalokat képzel magának.
A műben direkt üzenetként is szerepel „az orosz ember fájdalma”, azaz a tudat, hogy lényegi változtatásokat nem érhet el, és ezt mi is átérezzük, bár attól tartok (illetve: azt remélem), hogy a nézők többsége számára ez a közeg, illetve az alkoholfüggőségnek ez a foka egészen idegen. Egészen más ezt például Hajnóczy Péter munkáiból ismerni, mint tapasztalatból.
Aki szintén így van vele, és az említett három színészt szereti nézni, még egy alkalommal megteheti. Utolsó előadás: 2017. április 17 19.30
ps Az első fotó az ArtNews.hu, a második a Kanadai Magyar Hírlap tulajdona, . További fotók az előadásról itt.
