Kész az új nézőtér az Örkény Színházban. Ez a legnagyobb hír, hiszen a színház előadásaival kapcsolatban a nézőktől érkező legkeményebb kritikai megjegyzések oroszlánrésze eddig a székekre vonatkozott, amelyek kényelmetlenségükben csak az Operaházéval versenyezhettek. (Azokat is kiszedték már a helyükről, csak nem fog ilyen gyorsan végbemenni az új nézőtér átadása, a legjobb esetben is 2019 januárig kell várni rá.)
Most már a világnak ebben a kis szegletében hatalmas minőségi javulás állt be, ami még egy évvel ezelőtt utópiának tűnt, íme megtörtént: újak és kényelmesek a székek, a rájuk írt hatalmas számok pedig könnyűvé teszik majd az eligazodást is.
A nézőtér hangulata egészen más, mintha jóval szűkebb lenne a fekete falakkal körbevett tér, amelyen még az akusztikát javító felületek is el vannak helyezve. A fekete térben a szürke székek jelentik a világosságot, de amennyire kevés időt itt az előadás kezdésére várva töltünk, voltaképp nem is olyan lényeges, hogy milyennek érezzük a hangulatot, amíg el nem kezdődik a darab. Egy jó ideig még úgyis működni fog az újdonság varázsa, és majd a sokadik alkalommal kiderül, hogy mennyire szerettük meg a színház új - kétségtelenül elegánsabb, dizájnosabb külsejét. (A repertoárhoz feltétlenül illeszkedik a nézőtér hangulata, ehhez a mostani darabhoz pedig különösen.) Az előcsarnokot a nézőtérrel összekötő erősen kivilágított lépcsők mintha szintén szűkösebbek lennének, ezek után még nagyobb lesz a kontraszt, amikor a nézőtérre beérkezünk - mintha egy titkos barlangba lépnénk be.
Vártam ezt a napot előre, tudtam, hogy ezzel a IV. Henrikkel fog az évadom visszalépni (a 17 napos Figaro-maratonom után) a normális kerékvágásba, mondhatni a maradék nyolc és fél hónap már döntően prózai lesz.
Milyen is volt ez a IV. Henrik I-II. ?
Az eredetileg kétestés anyagból Ari-Nagy Barbara dramaturg hozhatta létre ezt a három és fél órányi változatot, Nádasdy Ádám fordítását használva.
Az, hogy a színház éppen évadnyitásra miért vette elő ezt a nem könnyű, de néhány színésznek különösen jó lehetőséget kínáló darabot, szinte meg sem érdemes kérdezni, hiszen Shakespeare királydrámái – sajnos – soha nem veszítik el az aktualitásukat, és mindegyik ugyanarról a soha véget nem érő belharcról, testvérháborúról szól, mindössze annyi különbséggel, hogy a tisztségek (hercegi, grófi címek) mögött más-más emberek vannak. Egy kéthetes balatoni üdülésen 15 éves koromban egymás után elolvastam mindet, és ez az élmény önmagában is megadta a tapasztalatot, átéreztem, hogy minden műben, az összes királlyal és trónkövetelővel a szerző a világnak erről az egyetlen egy jellemzőjéről szól.
Ebben a darabban is ott van a hatalom birtokosa, akiben néha ugyan feltámad a bűntudat, de ettől még nem változik semmi, a benne csalódott régi támogatók, az új lázadók, és persze az új király is. A lázadók céljai homályosak, ők se igazán tudják, hogy mit akarnak a király leváltásán túl elérni, és ez kellően nyomasztó hatással van ránk. Egy biztos, két nagy egyéniséget nem bír el egy ország, az egyiknek vesznie kell, a testvérharc megkerülhetetlennek tűnik, nincs békés megoldás, sőt amikor úgy tűnik, hogy lehetne, még rosszabbra fordulnak a dolgok...A rózsák harca bármilyen politikai válság visszatükrözésére alkalmas téma, nem véletlen, hogy Shakespeare annyiszor használta fel egyes fordulatait.
Ami kiemeli a többi „átlagos” királydráma közül a IV. Henriket, az az ifjú herceg körül összegyűlt korhely banda, köztük Falstaff, aki a legkevésbé sem simul bele az átlagba, de szándékai miatt olyan nagyon ő sem tér el a királyi udvar nemességétől. Mit várhatunk a jövőtől, ha a trónörökös mást se tesz, csak korpa közé keveredik? Lehet váltani?
Az előadás rendezője, Mácsai Pál a szerző nyomdokaiba lép, szerepösszevonásokat alkalmaz, az Örkény teljes társulata nincs bevetve, talán 16-an játsszák el a 45 különféle karaktert. Közülük néhányan zenélnek is a kisebb szöveges szerepük mellett (Máthé Zsolt, Darvas Ferenc).
A legnagyobb kihívást éppen a szerepváltások gyors lebonyolítása jelenti, de mivel Izsák Lili tere eleve csak jelzi az egyes helyszíneket (felirat erősít meg minket abban, hogy valóban tudjuk, hogy most éppen a királyi palotában, egy erdőben vagy a kocsmában vagyunk), pillanatok alatt át lehet rendezni. Más helyre kerül az asztal és a kanapé, és mehet tovább a játék pillanatnyi üresjárat nélkül. A fekete térben a jelmezeknek kiemelt szerepe van, akárcsak Shakespeare korában. Az öltönyöket, szakadt gatyákat, pólókat Benedek Mari találta ki a 45 karakter számára.
A centrális szereplő, aki szinte el sem távozik látókörünkből, Csuja Imre, aki IV. Henrikként és Falstaffként szinte minden jelenetben játszik, néha csak egy inget vesz rá pólójára, de ez bőven elég is nekünk, hogy tudjuk, ez most egy másik ember. És tényleg. Egy igazi színészt nem kell átmaszkírozni az átváltozáshoz, anélkül is meg tudja valósítani, belülről. "És fiatal hercegnek is isteni", amikor éppen szerepet cserélnek Henrikkel.
A másik azonos súllyal érvényesülő főszereplő Nagy Zsolt, akinek egy villanásnyi másodszerep jut (Sebes, falusi újonc, aki női szabó és nem akarja magát kiváltani a katonai szolgálatból), és végig az erősen ellentmondásos viselkedésű walesi hercegként van jelen.
A darabot Kállai Ferenccel és Cserhalmi Györggyel jegyeztem meg, akiket egy tévé közvetítésnek köszönhetően láttam, csak ilyen formátumos színészekkel érdemes elővenni, és most pontosan ez is történt – megvannak „a nagyágyúk”, általuk lehet érdekes a voltaképp szokványos történet az n+1. hatalmi váltásról, amely nagy egyéniségek nélkül nem kötne le minket túlságosan.
Ha valaki megnézi az eredeti szövegeket, valószínűleg rá fog ébredni, hogy valóban nem nagyon lehetett volna még mit kihúzni a kétestésnek szánt szövegből úgy, hogy ne sérüljön a lényeg. Jó a szöveg, gyorsak a váltások, jól működik csapatként is, egyéniben is a társulat, de minden bravúr kevés volt ahhoz, hogy ne érezzek üresjáratokat. Hozzáteszem, hogy ez a főpróba volt, és nemhiába ültem végig egy darabnak a 14 előadását nemrég ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy jelentős minőségi ugrás következhet be a negyedik-ötödik alkalomra már, éppen azért, mert a játékosok biztonságérzete kialakult.
Az üresjárat-érzés természetesen lehet egészen szubjektív is, a nézői tapasztalaton rengeteg múlik, (nem valószínű, hogy az Örkény átlagnézője túladagolta magát már a korábbiakban Shakespeare királydrámáiból), de adódhat a témából is: a világ ismétli magát, az emberek motivációi se térnek el túlságosan egymástól, és ennek a felmutatása akár rezignáltságot is kiválthat belőlünk. A hatalmi gépezet működésénél sokkal érdekesebb mindig az egyes ember sorsa.
A 16 színész az, aki érdekes lesz számunkra, ők jelentik a „fényt a sötét háttér előtt”, és hosszú hónapok után megint jó látni az Örkény társulatát ebben a megújult közegben.
A már említett két „alapember” mellett nagyon lehetett szeretni Pogány Juditot két szögesen eltérő szerepében (Főbíró, Szaporáné, a kocsma üzletvezetője), utóbbiként igazi emberi melegség árad belőle Falstaff iránt, továbbá közönségnek is csodás, ahogy a kocsmájában ökörködő vendégeket nézi, az maga is élmény.
Ugyancsak erősen feldobták az előadást Ficza István megjelenései Westmorland őrgrófként, az előadás komikus vonalát erősítette. Jó felütés volt már az, amint sógora, a király beszédét többször is félbe akarta szakítani jelentkezéseivel. (A Ficza-rajongóknak mondom, hogy hát sajnos, a műsor nem hagyja, hogy megtartsa szakállát a Művész évad közben, úgy látszik még mindig ragaszkodnak a borotvált képéhez, kár.) Polgár Csaba, aki a színház egyik állandó főszereplője, most is kapott egy igazán formátumos feladatot, a lázadó Szélvész Percy szerepét, amelyben „egészen haláláig” a lázadók frontembereként léphet fel, majd meghozza hírnökként a saját halálhírét is, és mellette egy egészen aprót, de annál hálásabbat is játszik: Paplanos Dolly, prostituált is ő. Shakespeare szereti darabjaiban a végletes eszközöket, nem riad vissza az olcsó poénoktól sem, és egy ilyen bohózatba illő jelenet főszereplője lesz Polgár Csaba. Jól áll neki a miniszoknya, neccharisnya, tűsarkú, árad belőle a nőiesség. (Egy nap távlatából azt mondanám, hogy ez a karikatúraszerű nőalak tovább fog bennünk megmaradni, mint a sok jelenetben felépített Percy, attól félek.) Znamenák István a valóban nem túl hosszú szövegéből is igazán karakteres figurát teremtett, a herceg környezetében élősködőként, de Kopár bíróként is. Emlékezetes, amint a 75. szonettet gitározva énekli, és a pengető beesik a hangszer belsejébe, és megpróbálja kiszedni.
Ami a legjobb: együtt voltak többnyire jelen a felsorolt színészek, és így az összjáték miatt a hatás felerősödött.
Amennyiben most egy operaházi repertoárdarab sokadik felújításáról lenne szó, amelyre egy fia szakkritikus nem vetődne el, és tudnám, hogy XY munkájáról csak én leszek az egyetlen ember, aki akár 2 mondatot is megörökít, most szépen végig is mennék a teljes gárdán, tekintve, hogy érezhetően mindenki bedobja magát, és megkülönböztetik a több kisebb szerepben magukat. (Kókai Tünde esetén látunk egy pincérgyereket, egy királyfit és egy elégedetlen feleséget is, de a többiek, akiket még nem említettem – Vajda Milán, Jéger Zsombor, Dóra Béla, Novkov Máté, Kaszás Gergő, Takács Nóra Diána, Zsigmond Emőke, Herczeg Tamás- is sikerrel küzdenek meg a feladattal, hogy valakikké váljanak pár mondat közben is, mindannyian saját egyéniségükből építkezve gazdagítják az előadást.) De mivel ez az Örkény új bemutatója, amelyre minden élő színikritikus odavetődik majd a premieren (ma este), vagy rögtön utána egy héten belül, és aki teheti meg is írja a véleményét, nem szükséges, hogy ezt az ajánlót tovább ragozzam. Nincs is igazán tétje, hogy bárkit győzködjek, mert aki a fent említett színészeket szereti, kíváncsi lesz rájuk mindenképp, ha érdekli őket egy nem rövid királydráma élő zenével, ha nem. Csuja Imrét,Nagy Zsoltot ezekkel a partnerekkel, ennyire jelentős szerepben még a régi székeken ülve is érdemes lett volna három és fél órán keresztül nézni.
