Fischer Iván Don Giovanni rendezésének alappillére a hős pokolra szállása, a Kővendég (Kristinn Sigmundsson) látogatása, amikor az utolsó percben a címszereplő még mindig kitart életelvei mellett, nem változik, és így maguk alá temetik azok, akiket eddig kihasznált, és akik viszont cserébe őt akarták birtokolni, amíg élt. Gyönyörű ez a kép valóban, talán a legjobb megoldása a helyzetnek, amit valaha színpadon láttam, veri az összes süllyesztős megoldást.
A Kővendéget fehér sminkkel és ruhával megoldani a legmegszokottabb dolog, de az, hogy még vagy 17 statisztát felhasználni a szobor képének felnövelésére, nekem új. Innen bonthatta ki a rendező a többi képet is, így történhetett, hogy a rendezés alapjául egy fekete térbe helyezett embercsoport vált, akik főleg illusztrációként, de néha jelképként is szerepelnek, sőt a kórus feladatát is betöltik. A negyedéves színművészetis diákok (Novák Eszter és Selmeczi György osztályából) kipróbálhatták ezt a feladatot, amelyben egyéniségükre semmi szükség nem volt, pusztán a testüket, hangjukat, ügyességüket adták – kellő alázatossággal – ahhoz, hogy az énekes szólisták megnyilvánulhassanak.
Ez a megoldás valóban olyan, amilyen Don Giovanni viszonya a többi emberhez: mindenkit felhasznál, leginkább csak egyszer (leszámítva a szolgáját, akire folyamatosan igényt tart), és nem kötődik érzelmileg senkihez. De jól megvan igy, látható élvezettel folytatja rutinszerűnek tűnő életét, csak kár, hogy homokszem került a gépezetbe – ha ez nem öli meg a kormányzót, akkor még hosszan tarthatott volna a katalógus-írás, a kiégésnek semmi jelét nem láthattuk rajta ugyanis. (Donna Anna apjának halála szintén nagyszerű megoldás - DG rálök egy ugyancsak emberekből összeállított fehér szobrot, ez is pompás megoldás visszagondolva arra, ahogy ez meg szokott történni rendszerint...)
Fischer Iván rendezésének valóban ez a biodíszlet, és jól éneklő, a nagyvilágban már hírnevet szerzett énekesek a legfőbb jellemzői, akikkel a nagyszerű zenekar együtt muzsikál.
Most jöttem az első BFZ-bérletes előadásról, de szombaton szept. 23-án délután és másnap este lesz még egy, és bár el van adva minden, de van azért pótszékes megoldás, vannak felszabaduló helyek. – Pontosan azért írom AZONNAL ezt a kissé elsietett ajánlót, ha netántán valaki nincs tudatában ennek a ténynek, vagy nem mérte fel, hogy idén más Don Giovanni nem lesz, hátha meginog. Ha kihagyjátok, akkor ki tudja, mikor jön a következő alkalom. Ez itt az utolsó pillanat a döntéshez: kell-e nektek egy kifejezetten szépen elénekelt és félig szcenírozott Don Giovanni, vagy sem?
Nekem most nem volt kifejezetten Don Giovanni-hiányom, én is a fenti érveket vettem figyelembe, tekintve, hogy folyamatosan a Figaro 2.0-ra vagyok hangolva, és próbálok arra hangolni másokat is, és ebből az operából az elmúlt 12 hónapos periódusban volt elég részem. Decemberben túladagoltam magam hat előadással, azóta megnéztem kettőt, abból az utolsót épp három hete Bukarestben Sándor Csabával, aki IGAZI Don Giovanni volt, tele lendülettel, vitte az előadást, amely ugyan nem volt tökéletes, sőt erősen vitatható rendezői megoldásai IS voltak, de mégis jó volt látni, hogy van egy izzó középpontja, aki végig ébren tartja a figyelmünket.
Most számomra új énekeseket hallhattunk, bár a BFZ szuper-igényes, képes műsorfüzetében olvasható, hogy mindenki nagyon híres és nagyon jó is. Én egy kicsit reménykedtem az utolsó percig, hogy valami deus ex machina folytán Megyesi Zoltán lesz Don Ottavio, aki a szerepet legutóbb az előadásban (New Yorkban) énekelte, de most nem történt csoda. Jeremy Ovenden nem volt rossz a szerepben, nem lehet panasz rá, sem senki másról nem mondhatom, hogy ne felelt volna meg az elvárható kívánalmaknak, de azt sem mondhatom, hogy a szólisták közül bárki úgy isten igazából a lelkemig hatolt volna, és most tipródnék, hogy miért nem fogom újra látni…(Nem mintha lenne szükségem újabb énekesekre, azokra sincs mindig elég időm, akiket már figyelek.)
Bár kifejezetten azt szeretem, ha ugyanazokat az embereket látom különféle szerepekben, és évekig nézem, hogy alakul a pályájuk, de ennek ellenére is volt már rá eset – legutóbb Zágrábban a Don Carloson – amikor egy nézésre ismeretlen énekesek is megtetszettek, abban például azonnal három is. Nem lehetetlen az sem, hogy az ember elfogadjon egy olyan szerepben új énekest, amelyiknek „már van gazdája”, akihez kötődik is, de azért nem könnyű helyzet, így nyilván jobb azoknak, akik még sosem láttak másik Don Giovannit. (Ahogy néztem a BFZ-bérleteseket, elég valószínűtlen, hogy ne lettek volna már rengeteg Don Giovannin, annyira nem volt fiatal az átlagéletkor.)
Visszatérve erre az előadásra, valóban azoknak tudom őszintén ajánlani a megtekintést, akik nagyon magas szinten elénekelve szeretnék hallani a Don Giovannit, és akiket annyira nem fog zavarni, ha kissé statikus lesz az előadás helyenként, mert ez az említett biodíszletes koncepció nincs igazán pontosan ráillesztve minden jelenetre, néha felesleges, néha túlbeszélt, viszont nem zavaró sehol.
A szólisták mindegyike érezhetően intenzíven játszik, nyoma nincs annak, hogy takaréklángon vegetálna bárki, de ebben a rendezésben – talán a rövidebb próbaidőszaknak és az énekesek idegenségének köszönhetően – a kapcsolatokat eléggé felületesek a szereplők között, amelyből természetesen akár koncepciót is gyárthatunk, mert ezzel a rendező akár szándékosan is kifejezhette, hogy ez egy ilyen kissé steril világ, amelyben az emberek nem kötődnek igazán senkihez.
A másik észrevételem a bukaresti Don Giovanni nélkül talán nem születik meg. Ahhoz képest ebben nemcsak a színházi elem kevesebb ( a nem túl szerencsés megoldások számával együtt), de egy generációval idősebbek a szereplők is, amely magyarázható praktikusan is: idő kell ahhoz, hogy valakinek jó CV-je legyen, és mindenhova elhívják fellépni a Scalától a METig, de ha nagyon akarjuk, akár láthatunk ebben is koncepciót: jóval nagyobb a baj, ha idősebb embereket látunk életkori válságban.
Könnyen meglehet, hogy más nézőnek ez nem tűnt fel, de nézve a vergődő – és már nem fiatalka – szereplőket, a még nem házas Donna Annát (Laura Aikin), aki tudja, hogy nem az Iigazinak" a jegyese, a szingli Elvirát (Lucy Crowe), a fiatal Zerlinát (Sylvia Schwarz), aki nála vagy harminc évvel idősebb Masettót (Matteo Peirone) választott talán anyagi megfontolásból, látva az igénytelenül öltöző szolgát, aki elhízott, megőszült és még nincs stabil egzisztenciája, és mellettük egy jó karban lévő, de ebben a bohém-életmódban már szintén kissé megöregedett Don Giovannit, nem lesz sokkal jobb kedvünk tőle. Nem jó látni, amikor meglett emberek nem tudnak mit kezdeni az élettel, még véletlenül magunkra ismerünk, és rájövünk, hogy nagyon könnyen lehetnénk mi is Don Giovanni áldozatai – akár közvetetten, akár közvetlenül. Hősünk pillanatok alatt bevonzaná a bizonytalankodókat (az előadás előtt egy Figaro-beavatóban egy ilyen játékot játszottunk - bár a Gróf kapcsán -, amelyiknek épp ez volt a tanulsága). Kész csődtömeg ez a közeg – bár szépen tudnak énekelni ezek az idősödő bizonytalan egzisztenciák -, de nem csoda, ha energiáért, inspirációért DG-ba kapaszkodnak, aki kihasználja a lehetőségeket.
Chritopher Maltman (DG) és José Fardilha (Leporello) viszik az előadást, kettejük viszonya ha nem is közeli és intim, de létezik és mindketten közel egyformán fontosak, tehát most az általam sokszor tapasztalt módon nem borul fel az egyensúly a szolga irányába. Ez a Leporello kisember, nem akar ura nyomdokaiba lépni, kizárólag nyugalomra és békés életre vágyik – ilyenre játssza az énekes, aki bele is simul a koncepcióba, bár farmer ruházata kellően elüt mind a fekete háttértől, mint a fehérre meszelt statisztáktól. Azzal kezdi, hogy panaszkodik a helyzetéről és változtatni akar. Megkapja – gazdája meghalt, aki mellett láthatóan mégis élvezte a bonyodalmakat, és itt lesz neki a bizonytalan jövő, az egyedüllét, és semmi garancia arra, hogy talál egy jobb urat.
Néha megkapjuk, amire vágyunk, megkapjuk a lehetőségeket, csak aztán derül ki, hogy élni tudunk-e velük, vagy sem. Most például itt van MÉG KÉT előadás, amely módot adna arra, hogy mindenki meggyőződjön arról, hogy milyen jó énekesekkel mászkál a BFZ a nagyvilágban, és nem mellékes hozadékként azt is megállapíthatjuk, hogy ettől függetlenül nekünk is vannak olyan énekeseink, akik egy vonallal nem rosszabbak, sőt vannak akik a mi – jellegtelen operaházi – rendezésünkben jóval szenvedélyesebb és karakteresebb alakítást nyújtottak, akiket jó lett volna ezzel az igazán csodálatos zenekarral is együtt látni.
Jó dolga van ennek a Don Giovanninak, úgy ül előtte a zenekar, mintha a saját muzsikusai lennének, és igazán imponáló, hogy ezúttal semmiféle kottaállványokat nem hurcolásznak a színpadra lépők, hanem kívülről tudják a darabot. Igen, jó volt ezt a Mozart operát újra hallani, és érdemes elvetődni a Müpába a hétvégén, ha esik, ha fúj.
