A Rigoletto első felvonásában van egy kis jelenet, amelyik akármelyik családban lejátszódhatna: az apa óvatosságra inti lányát, tartsa magát távol a gyanús elemektől, ne barátkozzon senkivel. Persze mi a nézőtéren okosak vagyunk, és tudjuk, hogy a címszereplő rémesen nagy hibát követ el azzal, hogy lányát tudatlanságban tartja, aki általánosságban nem tud magára vigyázni, nem lehet bizalmatlan az összes élőlénnyel szemben, és az pedig végleg megúszhatatlan, hogy egy Apolló-külsejű ifjú olvadozó pillantásába bele ne szédüljön. Egy ilyen ártatlan lánynak pedig az első benyomás a leglényegesebb, a benne ébredő szerelem örökké tart – legalábbis napok alatt semmilyen technikával nem elmulasztható, még úgy sem, ha szíve választottját látja másnak udvarolni. Csak az a kár, hogy az apa mindezt nem méri fel, így saját maga is előidézője lesz a tragédiának, bosszúvágya csak magának és lányának árt. Ha visszaforgathatná az időt, valószínűleg eddig a jelenetig tenné, amikor még mindketten jól vannak és együtt, nagy szeretetben és harmóniában keseregnek az eltűnt boldogság után, siratják a meghalt anyát.
Ezt a jelenetet nézve eszembe jutott, hogy milyen gyakori helyzet is az, amikor panaszkodunk (akár okkal) valami miatt, és kiderül, hogy utána fordul csak igazán rosszra minden. Kevésnek tűnik Rigolettónak a lánya, erre őt is el kell veszítenie. Ez szokott a leggyakrabban megesni. Mindig lehet még rosszabb.
A tegnapi főpróbán sokadszor néztem a darabot, és ezúttal elsősorban nem az apa fájdalma fogott meg, sokkal jobban bevonódtam a történetbe Gilda oldaláról.
A címszerepet Ambrogio Maestri játszotta, aki korábban nagyszerű Scarpia volt, egészen lekötött, pedig nagyon rossz passzban voltam azon a napon, mégis elvonta a figyelmemet a saját problémámról. Tavaly visszajött emblematikus szerepében Falstaffként is megmutatkozni, most pedig immár a mantuai herceg udvari bolondjaként is nagyon kerek alakítást mutat nekünk.
Nagyon jó, nagyon kidolgozott, a hangja is szép, de nem rázott meg alapjaimban, bár ez az a pont, amikor magamban keresem a hibát elsősorban. Az előadás a befogadón is múlik, és én már két hete a Wagner-napokra készülök, ezen a kedden faltól falig Az istenek alkonyával voltam elfoglalva, tehát nálam valóban kisebb esélye volt, hogy egy Rigoletto egészen a hatása alá vonjon. (Persze van előadás, amelyik így is működik, másnap néztem a Radnótiban egy Buborékokat, és közben egyáltalán nem jutott eszembe Wagner – ebből is lemértem, hogy az előadás működött.)
Ugyan Ambrogio Maestri nem varázsolt el, de az előadásnak voltak olyan erős pontjai, amelyek mégis hatottak rám – bármennyire is eszembe jutott a szünetben, hogy Irene Theorin Brünnhilde lesz hamarosan, háromszor is egymás után.
Erős bástyája már évek óta minden Rigolettónak Gábor Géza bérgyilkosa.
Gábor Géza az, aki miatt talán három éve odamentem erre az előadásra, aztán ismét, mert várakozáson felüli hitelességgel játszotta Sparafucile szerepét. Volt súlya a figurának, és el lehetett képzelni, mint tisztességes szakembert, akinek történetesen az emberölés a foglalkozása, és büszke a megbízhatóságára. Megrendelésre öl, de érzelemmentesen...(Most eltért a szokványos ügymenettől, ezt láthattuk, amikor a precíz gépezetet egy homokszem megakasztotta.)
Ez az alakítás amellett, hogy színészileg is hiteles, énekesi teljesítményként is első osztályú, imponáló az, amilyen hosszan ki tudja tartani Gábor Géza a „Sparafucile” utolsó hangját. Hát igen, ilyen egy szép erős basszus hang….
(Mellékes megjegyzés: hasonlóan hitelesnek éreztem az énekes idei Hundingját, az eddigi egyetlent, amelyet Walter Fink alakításán kívül igazán jónak láttam, az is alkalmas szerep volt, olyan, ami illett hozzá.)
Nagyon szerencsés, hogy Gábor Géza partnere, akit a testvérének nevez (vagy igaz, vagy nem – nem láttuk az anyakönyvi kivonatokat, de azért gyanítható, hogy inkább az üzlet-és élettársa), Magdaléna szerepében Szántó Andrea gyönyörű, vonzó és elhihető róla, hogy akárkit az ujja köré teker. Nemrég a Puritánokban is bizonyított, korábban többször is hallottam Juditnak, így örültem nagyon, hogy most egy másféle szerepben is jónak látom.
Kis villanásokkal nem most először, de most is kitűnt a herceg udvartartásának néhány szereplője, akik sok szöveget ugyan nem kaptak Verditől, de színészi játékukkal most is észrevetették magukat. Megemlíteném legalább a most is üde Zavaros Esztert, aki nélkül sosem tudhatnánk meg, hogy a herceg már nős (nem mellékes tényező), illetve a lányszöktető csapat tagjai között a jókedélyű Káldi Kiss Andrást és Kiss Pétert, illetve a herceg által megszégyenített Ceprano grófot (Szüle Tamás), és gyönyörű feleségét, Molnár Ágnest.
Az én benyomásom szerint a mantuai herceg kegyetlen szívtipró alkat, aki csak pár percre lágyul meg – amikor épp elérhetetlen a kiszemelt n+1. nő -, és nem egy csupaszív kedves ember, amilyen Horváth István által lesz. Persze lehet ilyen is, de amilyen az általunk látott férfi, arra a librettó mondatainak túlnyomó része nem illik rá. Nagyon könnyen el tudom hinni, hogy a tenorista mély szerelmet érez valaki iránt, de ezt a dongiovanniságát nem sikerült, nyilván rajtam is múlik ez. Horváth István egymásra találna Gildával, és boldogan élnének, amíg meg nem halnak – ezt látnám logikus folytatásnak, a szerepfelfogásából ezt bontanám ki.
(( A napokban már sikerült egy ígéretes fiatal basszistát ténylegesen kiakasztanom azzal az egyébként nem ellenségesnek szánt mondattal, hogy túl vonzó a külseje és túl gyönyörű a hangja ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy ellenszenves, így ez a sikerélmény egy időre elég is, nem biztos, hogy még egy énekest szeretnék hasonlóképpen megtaposni, viszont ez a blog az én benyomásaimat rögzíti, és én ezt gondolom, így ezt tudom leírni - viszont nem kell túlértékelni, mert ez csak egyetlen nézői vélemény, nem több.))
Akiről leginkább szólt nekem ez a keddi Rigoletto, az Szemere Zita Gildája volt. Látunk egy szeleburdi fiatal lányt, akinek a szerelem érzése is új, aki mindent elhisz, fel sem merül benne, hogy átverheti az a szép fiatalember. Nem az ő hibája, hogy semmit nem tanult a világ dolgairól, hanem az apjáé. Meghat minket ártatlansága, és egészen érthető az is, hogy hiába árulták el, ettől még nem ábrándul ki a szeretett férfiból, akinek ő csak a jó oldalát látja. Nincs benne bosszúvágy. (Egész nap Az istenek alkonya foglalkoztatott és rögtön eszembe jutott Brünnhilde, aki viszont segédkezik az őt eláruló Siegfried megsemmisítésében...- itt van ugyanarra a helyzetre két eltérő reakció, és mindkettő hiteles.)
Szemere Zitának több alkalma is volt idén, hogy ezt a szeleburdi énjét láttassa, így például A kármelitákban is. Jól áll neki ez a karakter, mint ahogy mindent magára tud alakítani, és elhiteti velünk, hogy amit épp játszik, az egészen az ő szerepe. Ez a Gilda is az övé, vele érzünk, és kicsit drukkolunk neki, hogy élje túl a bérgyilkos szúrását…(Milyen kár, hogy ez a Sparafucile profi, ha annyira nem is, hogy az áldozatnak még egy negyedórácska éneklés ne férhessen bele a gyilkosság után.)
Az előadásra egy tanítványommal mentem, akinek kevés operaélménye volt, de ezt kifejezetten szerette és talán később is kedve lesz visszamenni egy másik előadásra. Azt hiszem, hogy így lehetnek ezzel a Rigolettóval mások is, akik az egészen tele nézőtéren ültek ezen a főpróbán. Jól indult a sorozat, azóta lement az első előadás is, de még néhány alkalom nagyon kevés jeggyel megmaradt. Aki nem látta, az nézze meg – még egy előadás van Ambrogio Maestrivel, és kettő Kálmándy Mihállyal június 17-én, 21-én és 23-án.
ps. Az Operaház kitűnő zenekarát Halász Péter vezényelte nagy lendülettel.
