Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Tegnap valószínűleg fennállásom óta először fordult elő, hogy két utolsó előtti előadást néztem meg egyetlen napon. A pesti Leánder és Lensziromról az imént írtam röviden, hátha valaki unalmában csak a megtekintése mellett dönt. Kevesebb esélyt látok, hogy rá tudok valakit beszélni a miskolci Bolygó hollandira, amelynek ma van az utolsó estéje, már csak azért sem, mert nemigen lehet sok miskolci, aki a pesti előadásokra fókuszáló blogomat nézi. De nyomhagyásnak feltétlenül jöjjön ez a bejegyzés, már csak azért is, mert a fellépők közül kettőt is tegnap láttam először. Sem Wiedemann Bernadettről, sem Turpinszky Gippert Béláról nem esett szó a majdnem három hónappal ezelőtti írásban. Sőt, az sem mellékes különbség, hogy ezúttal Szabó Máté rendezésének utolsó tíz percét is meg tudtam nézni.

Ha nem is sűrűn, de olvastam „profi” kritikusoktól olyan írásokat, amelyekben az illető még szinte büszkén említi is, hogy az első vagy a második szünetben elmenekült egy előadásról. Van ilyen helyzet, amikor elszakad egy mezei néző cérnája is, és a távozás mellett dönt, sőt előadódhat ez kényszerhelyzetből is, ahogy velem történt legutóbb. Egy viszont biztos, hogy egy előadásról akármilyen jellegű véleményt alkotni csak a teljes megtekintése után lehet, bár a néző hangulatának és előzetes tapasztalatainak rávetülése semmilyen körülmények között nem kerülhető el akkor sem.

A korábbi írásomban kifejtettem, hogy milyen fenntartásaim vannak a rendező űr-koncepciójával kapcsolatban. Jelenleg, a második nézésre, amely a színház legjobb helyéről (erkély, első sor közepe) történhetett, egyértelműen láthattam, hogy a szegedi szabadtérire tervezett előadás esetén a látványos kivetítések elkerülhetetlenek voltak, bár számomra valóban csak a hátteret töltötték ki, nem befolyásolt abban, hogy a történetre, az előttünk kibontakozó emberi drámákra figyelni tudjak.

Így, hogy a végén kaptunk megváltást, lett értelme Senta halálának, lett értelme a második rész elején a színpadra tett búzamezőnek is. Megnyugtató kép ez - látjuk a két – vélhetően – halott szerelmest egymás felé közeledni. Ehhez a mező jobb helyszín, mint az űr – emberibbnek tűnik így a találkozás is. Így a végéről nézve legyintünk a koszorúfonási jeleneten is, már csak azért is, mert Wiedemann Bernadett, Mary rövid szerepében csodás hangjával mégis elkápráztat, erősen fel tudja ezt tölteni. Amikor a lányokhoz belép és szemügyre veszi, hogy milyen koszorút sikerült fonniuk, az a benyomásunk, hogy mindegyiket személyesen ismeri. Jót tesz az előadásnak, hogy Senta mondataira is érzékenyen reagál, látjuk az aggódást. Talán már meg is bánta, hogy ezt a hollandi-képet ennyire alaposan bemutatta a lánynak. (Most nincs utalás arra, mint egy korábbi rendezésben, hogy esetleg ő maga is a hatása alá került.) Alakításába vegyül némi humor is, amely még inkább sajátja Jekl László szerethető apa figurájának, akit most másodszor láthattam.

Erősek az Eric-Senta jelenetek is, amelyekből ezúttal végig láttam a másodikat is. Turpinszky Gippert Béla szerelme nem kevésbé elszánt, mint Sentáé. Még nagyon az élete elején van, sosem érdekelte másik lány, és a jövőképe egyértelműen Sentához köti. Gesztusaiból látszik az erőszakosság is. Vadász, nem egy nyámnyila tehetetlen figura, de álomképekkel nem tud megküzdeni, és ez is dühíti. Nagyon szerettem azt a részt, amikor a később valóban megvalósuló álmát meséli el, amelyből világossá válik, hogy jól ismeri a lányt, valóban reális veszély számára az egyelőre csak legendája által jelenlévő titokzatos idegen, megalapozott kétségbeesett féltékenysége.

Minden Hollandi előadásban fáj a szívem kicsit ezért a meg nem valósuló szerelemért, de ennek így kell lennie, az opera (és az élet) koreográfiája rendszerint az új, az ismeretlen hatás győzelméről szól. Azokat, akik már bizonyították, hogy szeretnek minket hajlamosabbak vagyunk elhanyagolni.

A tenorista most lúzer-szerepben van, de két napja Faustként Szegeden ő volt ez a titokzatos új szerelem Margit számára, ő hódította el Siebeltől. A szerencse forgandó, láthatjuk, a baritonok viszont mindig bekavarnak.

Érdekessége volt számomra a tegnapi előadásnak, hogy az említett T. Gippert Bélán kívül mindkét főszereplő szintén énekelt ebben a csütörtöki szegedi előadásban is.

Dobrotka Szilviáról megtudtam, hogy a szegedi énekkar tagja, azaz szerdán, csütörtökön és pénteken a Faust kórusában vehettem volna észre, ha tudom, hogy figyelni kellene, Miskolcon pedig szombaton és ma is a női főszerepet énekli a Hollandiban. Én ezt hihetetlen helyzetnek értékelem, aki így tud Sentát énekelni, az semmiképp nem kórus-hang. Én legutóbb is és most is vele láttam a darabot, végig elhittem neki a „Sentaságát”, foglalkoztatott a sorsa, vele tudtam érezni. Átélhettük, hogy milyen is egy következetesen makacs ember, egy hősnő, aki képes meghalni a szerelméért.

Cseh Antal viszont nincs alulfoglalkoztatva, sorra megtalálták idén is a csúcsszerepek, volt Don Pasquale, Sarastro is, nemcsak Mefisztó. Vele kapcsolatban sem változott meg az alapvető beállítódásom, most is azt gondolom, hogy Hollandijában megvan a szükséges vonzerő, de annyi melegség is árad a személyiségéből – ezt tapasztaltam Mefisztóként is -, hogy bolyongása első hétéves ciklusának végén megtalálta volna az alkalmas nőt, és régen családot alapít. Én azt hiszem, hogy az előadás lezárásával együtt ez nem rossz üzenet, lehet, hogy örülünk is egy kevésbé keserű Hollandi-víziónak.

Tudjuk, hogy a darabot Wagner válsághelyzetben írta, nem volt elégedett életének szinte semmilyen szegmensével ebben az időszakában, és emiatt is foglalkozott ezzel az örökké nyugtalan és elégedetlen figurával, a helyét kereső emberrel.

A Hollandi hét évente partra ér, hét évente számot kell vetnie azzal, hogy nem jutott előre, kudarc a sorsa. Ez ismerős helyzet lehet bárkinek, aki időről időre eljut élete egy-egy kitüntetett helyszínére (ahogy én ide eljövök, a szülővárosomba egy-egy előadás miatt – adta magát a párhuzam), és nyugtáznia kell, hogy még mindig ugyanabban a mókuskerékben/zsákutcában van, mint korábban.

A Hollandi az örökkévalóságig nem változtat a világhoz való hozzáállásán, előre eldönti, hogy nem fog most sem sikerülni semmi, bár próbálkozik – egy ismeretlen lányt lényegében megvesz az apjától -, de a körülményeket nézve szinte esélytelen, hogy egy ilyen kísérlet sikerüljön. Megismerés nélkül elvárni valakitől az elfogadást, a holtig tartó hűséget, ez operai tempó - a szerencsétlen Kékszakállú is ilyesmit szeretne, amely szerepet idén Cseh Antal Portugáliában énekelte (még véletlenül sem olyan helyszínen, ahol meg tudtam volna nézni).

Ami izgalmas - néha az ember megkapja, amire vágyik, most látunk egy olyan helyzetet, amikor a Hollandit mégis a végzete az ideális leányzóhoz sodorja el, ahhoz, aki viszont nem az egyéniségébe, hanem a sorsába szeretett bele, pontosabban a feladatba, a lehetőségbe, hogy valakit meg lehet menteni. Mindenki jól jár – Eriket leszámítva -, az apánál maradnak a kincsek, Senta és a Hollandi a halálon túl egymásra találnak, mi pedig örülhetünk, hogy ebből a történetből mégis ki tudott hozni valami pozitív kicsengést a rendező.

Wagner Társaság egyik tagja még az első előadást látta, és ez volt a legelső reakciója: "Szabó Máté nem hagyta el a megváltást". Úgy néz ki, hogy a zenei megvalósítás minőségén túl a Wagner-rajongóknak mégis érdekes éppen ez, hogy mi egy előadás kiemelt gondolata.  (És milyen jó is, hogy játszanak Wagnert Miskolcon is!)

Az előadás közben jutott még eszembe a címbe beemelt latin mondás – hajózni muszáj, élni nem -, mert ennek az érvényességét láttam, nemcsak a Hollandi örökös próbálkozásában, amelyet ezen az estén végül siker koronázott, illetve Senta öngyilkosságában (amely nyomatékosította a mondat második felét), de leginkább abban, hogy ezen a héten milyen jót tett nekem ez a három kalandos akció – Pécs, Szeged után ez a Miskolc is, amelynek ugyan még nem értem a végére, ma is vár még két előadás -, jó volt kilépni a komfortzónából, megint kicsit utazni előadásokért, több energiát befektetni. Lehet, hogy mégis igaz, hogy az ember csak jobban tud örülni annak, amihez nehezebb volt hozzájutnia.

A jövő héten megint a hétköznapok következnek, ha minden jól megy, akkor két prózai előadás, majd egy Kékszakállú (pontosabban: Komlósi Ildikó) újranézés fogja valószínűleg a hetem színházi oldalát képviselni.

ps. 2017.05.30.

A szombati előadás másnapján megnéztem azt a két produkciót, ami miatt eleve felmerült bennem a Miskolcra utazás gondolata (Játék a kastélyban ÉS a Miskolci Dixieland Band fellépése), de mivel jól jött ki a lépés, nem győztem le a kíváncsiságomat, de beültem még a második rész utolsó hetven percére. Most legalább láthattam László Boldizsár utolsó jelenetét is, ahol kiszálltam az előadásból március 2-án, és nemcsak róla, de az egész csapatról megállapíthattam, hogy jó formában vannak az utolsó előadásra, ezúttal ismét a produkció zenei vezetőjének, Cser Ádámnak a keze alatt (szombaton Philippe de Chalendar vezényelt). A műsor úgy hozta, hogy így most valamit hallottam Kálmándy Mihály hollandijából is, aki elsőként az eszembe jut, ha a darab szóba kerül, mert vele láttam először és legtöbbet. A figurát a sajátjává tette, ami érthető, ha tudja az ember, hogy lassan harminc éve énekli rendszeresen. Ez alatt az idő alatt nem öregedett semmit a hajós, el lehet hinni, hogy többszáz éve ugyanebben a ritmusban él. Az énekes most is a hangjánál volt, élmény volt most is hallgatni.

Sajnálom, hogy egyedül Rálik Szilvia Senta alakítását nem sikerült látnom, de őt is sokat hallottam ebben a szerepben ahhoz, hogy magam elé képzelhessem bármikor, és vigasztal, hogy így megnézhettem jobban Dobrotka Szilviát, aki még most indult el igazán a pályán, és zsinórban ezen a vasárnapon lépett fel egymás után ötödször.

Jó lett volna az egészet is végignézni, és kicsit sajnáltam, hogy az általam véletlenszerűen kiválasztott mindhárom előadáson kevesen voltak, mintha a város nem értékelné igazán, hogy Wagnert lehet hallgatni élőben. Reménykedjünk, hogy ez idővel változni fog.

Címkék: Miskolc Opera Szabó Máté Rácz István A bolygó hollandi Wiedemann Bernadett Cseh Antal Jekl László László Boldizsár Kálmándy Mihály Dobrotka Szilvia Cser Ádám Turpinszky Gippert Béla Philippe de Chalendar

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr1812545711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.