Ugyan előzetesen nem számítottam rá, de a Müpa Wagner-fesztiválja után kaptam még egy ráadás ajándékot, amelyről most haladéktalanul be is számolok.
Szerda este beindult a nyári színházi szezon Burgerlandban is, amelyet hagyományosan a Szentmargitbányai Kőfejtő premierjétől számítanak. Minden évben más-más operát vesznek elő, de Wagnerre korábban még nem került sor. 120 ezer ember részére készült el ez a Wagner-rendezés (!), ebből is látszik, hogy az opera műfaját még korai temetni.
A bolygó hollandi-t Philipp M. Krenn rendezésében heti 3-4 estén át (szerdától szombatig) összesen 24 alkalommal játsszák majd el a nyár folyamán, hármas szereposztásban, esőnap nélkül. Ezen a linken minden információ elérhető, és a jegyek is.
A korábbi években volt rá példa, hogy mind a színészek, mind a nézők esőkabátban voltak jelen, de most nem volt vészhelyzet, mindössze némi illúziókeltő szél lebegtette a Hollandi szellemhajójának szakadt vitorláit. A premier kapcsán következik néhány benyomás és praktikus tanács, elsősorban a környéken üdülőknek, akik tervezik a megtekintést, de még nem döntöttek. (Négy előadásra Sopronból buszjárat közlekedik, amelyre online lehet jegyet venni.)
A kőfejtőben operát nézni – életérzés. Ezt az összegzést kaptam a várható élményről egy olyan zenekritikustól, aki rendszeresen jár ide minden évben. Nagyon lényeges, hogy a néző ne akarja mindenáron ugyanazt kapni egy szabadtéri monumentális produkciótól, mint amit egy évközi „hagyományos” (mikroport nélküli) operaelőadástól várna. Ha valaki nagyon idegenkedik Wagner zenéjétől, akkor lehet, hogy mégis a jövő évi Toscát kellene kivárni, aki meg nagyon szereti, az is vegye figyelembe az aznapi időjárásjelentést is - ez a felkészülés része. Az jár a legjobban, aki előzetes elvárások nélkül, nyitottan érkezik, nem kizárt, hogy a végén még más Wagner-előadásokra is kíváncsi lesz később.
Az előadás azoknak válhat a kedvencévé, akik szeretik a látványos, nagyszabású produkciókat (díszlettervező: Momme_Hinrichs), amely sötétedés után a világítási effektekkel még hatásosabbá válik. Nemcsak a plakát (ld. fent) idézi A Karib-tenger kalózai-t, de a Hollandi hajója és a rajta feltűnő matrózok is kalózoknak tűntek. (Volt egy számomra értelmezhetetlen jelenet a hajón, ezen el lehet töprengeni majd utólag - a mellettem ülő férfi nem késlekedett, a teljes előadás alatt a cselekmény leírását olvasgatta, amely a nagyon igényes műsorfüzetben angolul is szerepel. )
A KÖRÜLMÉNYEKRŐL…
Aki még soha nem volt a kőfejtőben, azoknak mondom, hogy minimum egy órát érdemes ráhagyni a parkolásra, különösen akkor, ha a felállított tíz büfé valamelyikében is vásárolni szeretnének. A távozás már kicsit gyorsabb folyamat, de mindenképp célszerű a település szélén megállni és onnan felsétálni – néhányan így tettek és le is hagyták a lépésben haladó kocsisort. (Az operára igyekvő tömeg látványában van valami felemelő - aki időben megy és nem idegeskedik, akár élvezheti is ezt a közösségi élményt.)
(saját fotó, előadás előtt a díszletről)
A tegnapi hideg szél remekül illett a darabhoz, de az elegánsan öltözködők jelentős része a szünetben távozott a nézőtérről: meleg kabát, párna, pokróc és sapka-sál jól jön a hosszas üldögéléshez. (17 fokban és szélben más sétálni és mozdulatlanul ülni másfél órán keresztül, amíg az első két felvonás egyben lement.) A távozóknak feltehetően nem a produkcióval volt baja: aki fázik, az nem fog egy opera problematikáján gondolkodni, még kevésbé fogja élvezni a zenét, csak arra gondol, mikor szabadulhat. Mivel engem ketten is figyelmeztettek előre, fel voltam készülve, de a plusz harisnyát nem a szünetben, hanem a kezdés előtt lett volna célszerű felhúzni. (A színház fel van szerelve a tömeg fogadására, a számos büfé mellett a mosdók nagy száma is segítség, a félórás szünet elég arra, hogy mindenki sorra kerüljön.)
MOST MÁR AZ ELŐADÁSRÓL…
Nagy a tér, és minden esemény az ötszintes díszletben hátra van rendezve, és kivetítik a kiemelni szánt gesztusokat. Semmit nem figyelhetünk meg közelről, nincs esély intimitásra (ez akár az előadás üzenete is lehetne: vágyódunk rá, de nem kaphatjuk meg se mi, se Senta), de az összkép mindenhonnan jól látszik, bár madártávlatból. (Emiatt viszont akár az olcsó helyek sem rosszabbak, mint a drágábbak.)
A kezdés döbbenetes: egy kémény tényleg elkezd igazi fekete füstöt eregetni (szerencsére nem hosszan), ezen a nyitány alatt el is gondolkodhatunk, később pedig a sziklaoromra felállított világítótorony is működött. (Ez valóban jól nézett ki, sokat nézegettem a sziklafalra telepített ház-homlokzatokkal együtt.) Ezeken túl még az alkalmilag megélénkülő szél is nagyon valódi volt, a többi mesei elem – egy kis tengerparti meseváros széle elevenedett meg a kőfejtő színpadán.
A meseszerű, illusztratív díszlet a második részben kel életre igazán, amikor már jól világítható - a távolabbi helyekről nyilván már korábban is „nagyon egyben volt”. (Nem érdemes a 20. sor elé venni jegyet.)
Sok jelenet játszódik a nézőkkel szemben elhelyezett ház öt szintjén, a szoba nagyon kidolgozott, bár ezt csak kivetítve látjuk. A nyitány azonnal megismertet minket Sentával, aki a háztetőn cigarettázva nézi a tengert, de később lemegy a színpadra helyezett hullámok közé is. A Hollandival látjuk itt (ez akár jelképesen is értelmezhető), de amikor a kórus is megjelent a hullámok között később, akkor ennek a megindoklására már nem tudtam koncepciót gyártani. (Itt fértek el.)
Sajnáltam, hogy nem használták a színpad előterét legalább a kiemelt páros jelenetekhez, ha már úgyis bemennek a szereplők a hullámok közé, és azt is, hogy nagyon sok jelenet messze tőlünk, a szikla tetején zajlott. Ennek lehet oka az is, hogy az alkotók az összhatást tartották szem előtt és a kivetítést elég pótlásnak érezték a legmesszebb ülőkre is gondolva, akiknek a színpad minden pontja úgyis távoli.
A főszereplőknek van dublőre, azaz Senta mása hamarabb tűnik fel a habokban, mint ő maga. Elég meggyőző a hasonlóság, távolból a frizura és a ruha látszik, az arc nem kivehető, viszont a Hollandi esetén a jelentős különbség a szembetűnő: egy nagyon vonzó és vékony szőkés „herceg” az, aki a lány vágyképeiben megjelenik, de aki megérkezik, az inkább egy öregedő kalózra emlékeztet – nem vonzó, viszont mogorva, és félelmetes hatást kelt.
Itt jön képbe a néző személyes tapasztalata, előképe a darabról, korábbi előadásokról, ha van. (Lehet, hogy minél kevesebb van ebből valakinek, annál jobban szereti majd az előadást, HA közben nem fázik.)
A címszerepben és a fedélzeten: Georg Gagnidze
Kálmándy Mihály hollandijához szokva (1989 áprilisa óta, akivel idén ősszel láttam 14. alkalommal a darabot – nekem ő az „igazi”, de ezzel a magyar Wagner-rajongó operanézők erős többsége így lehet – a bariton 36 éve a szerep elsőszámú magyar megszemélyesítője), még sose jutott eszembe, hogy a Hollandi rettenetes és taszító jelenség is lehet és Senta számára komoly csalódás LEHET a férfi megpillantása, nem pedig a beteljesülés boldogsága. (Ez mégis közelebb áll a valósághoz, mint a romantikához.) Jelen esetben persze, amikor az álom és a valóság között ilyen hatalmas a különbség, a halál egyszerűbb megoldás, mint hosszan élni ennek a férfinek az oldalán. Nehezítés, hogy Erik, a másik férfi, a gyerekkori barát és egyben „a reális alternatíva” sem látszik alkalmas partnernek. A kivetítés miatt a némafilmekből vett paródia, ahogy Erik az egész első részben egy virágcsokrot szorongatva üldözi az előle menekülő Sentának, aki közben a díszlet minden pontját beszaladgálja. (Az előzetes beharangozóban humort is ígérnek és tényleg lehet is nevetni előadás közben.)
A mai világban lenne azért egy pofonegyszerű megoldás a helyzetre: ha egy lány csalódik az álmaiban, és nincs a láthatáron alkalmas férfi, maradhat szingli, nem kell a habokba vetnie magát.
A probléma ez esetben más (egy XIX. századi romantikus történetet nézünk!): ha már Sentát lehozta a rendező a háztetőről a színpadra a hullámok közé, akkor onnan már nem tud ugrani. De van a dublőr, aki viszont igen. Egy minden képzeletet felülmúló extra-látványos halálnemet választanak a lánynak az alkotók, így az utolsó kép feltétlenül nyomot hagy bennünk, akár évtizedekre, és jól világítható lesz a díszlet… (Ezt nem szpoilerezem le, annyira valószínűtlen és Wagnernek ebből a darabjából nem következik, csak a rendezés megoldásaiból, bár lehet, hogy a zeneszerző nem fogadná ellenszenvvel ezt az extrém gesztust.)
AMI AZ ÉNEKESEKET ILLETI…
Hármas szereposztás van, és nem titok a beosztás, így aki szeretné, egy konkrét énekesre is veheti a jegyet. (Teljes garancia persze nincs, nyáron is megbetegedhet valaki.)
Mivel egy mikroportos előadásban a hangosítóknak is komoly szerepe van, ráadásul igazán messze vagyunk mindenkitől, a premieren éneklők bírálatával/magasztalásával nem foglalkoznék hosszan – mindenki maga döntheti el, hogy számára ki válik emlékezetessé. A kórus ugyan itt-ott egészen valószínűtlen akciókra kényszerül (a csónakázós jelenethez az 5. sor azért közel volt, távolról biztosan illúziókeltő - ld. lenti fotó), de nagyon jól szólnak. A magyar zenészekből álló végig láthatatlan „Piedra fesztiválzenekart” is szívesen néztem volna, de őket eldugták előlünk és csak a tapsrendre jöttek elő a karmesterrel, Patrick Lange-gal. (Elábrándoztam kicsit, milyen lett volna a színpadra helyezni a zenekart a hullámok közé... - a hangzás is eltért volna.)
A címszereplőt sokan láthatták a tavaszi Macbeth-sorozatban Pesten. George Gagnidze zord Hollandi, aki megkérgesedett a vándorlásban és semmi reménye nincs, hogy kapcsolódhatna valakihez, apai jóváhagyással, vagy anélkül. Nincs felkészülve arra, hogy társra talál. Az, hogy Senta áldozata után a rászakadt megváltással mihez kezd, mi vár rá, nem feltétlenül jut eszünkbe.
Hasonló alkatú férfi az Eriket éneklő Aj Glueckert, különösen így egészen messziről, a tenor hangja viszont vonzóbb, így kicsit meg is sajnáljuk mellőzöttségéért.
Szerencsére Elisabeth Teige személyében Senta meggyőző, imponálóan énekli végig a darabot, figyelünk rá, fontossá válik és nézzük cikázását égtől a tengerig, sziklatetőtől a szikla aljáig. Kár érte, hogy meghal. De még mindig jobb neki így, mint azzal a rozzant hajóval és mogorva emberrel elmenni és leélni egy életet, ez után a kis mesevárosnál csak rosszabb jöhetne – összegeztem magamnak a tanulságot, miközben a tömeg sodrásában én is mentem a parkoló felé… Remélem, hogy sokan "ezt az operát máskor is érdemes lenne látni" vagy "ez a Wagner nem is olyan rossz" gondolattal távoztak. Szép este volt.
Közreműködők és alkotók:
ZENEI VEZETŐ: Patrick Lange
ZENEI ASSSZISZTENS: Quentin Hindley
RENDEZŐ ÉS SZÍNPADKÉP: Philipp M. Krenn
DÍSZLETTERVEZŐ: Momme Hinrichs
JELMEZTERVEZŐ: Eva Dessecker
LIVE ACTION DIRECTOR: Ran Arthur Braun
HANGTERVEZŐ: Volker Werner
VIDEO: Roland Horvath
VILÁGÍTÁS- ÉS FÉNYTERVEZŐ: Paul Grilj
KARVEZETŐ: Walter Zeh
A HOLLANDI: Georg Gagnidze ❊ / James Rutherford/ Tommi Hakala
SENTA, DALAND LÁNYA: Elisabeth Teige❊ / Johanni van Oostrum / Johanna Will
ERIK, A VADÁSZ: Aj Glueckert❊ / Dominik Chenes / Nenad Čiča
DALAND: Liang Li ❊ / Jens-Erik Aasbø
MARY: Roxana Constaninescu❊ / Lora Grigorieva
A KORMÁNYOS: Jinxu Xiaohu ❊ / Brian Michael Moore
❊ Premieren éneklő művészek
Philharmonia Chor Wien (begyakorlás: Walter Zeh)
A Szentmargitbányai Opera kaszkadőrjei és statisztái
Piedra Fesztiválzenekar (magyar zenészekből álló zenekar)
Ps.A fotókat és a rendelkezésemre bocsájtott információkat és támogatást nagyon köszönöm Schneider Erikának, a produkció sajtófőnökének. A képeket készítette: Tommi Schmid – Wearegiving
