Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Május első szombatja nekünk immár harmadszor az „European Opera Days”-ről szól, már a tavalyi nap végén elkezdtük az ideit várni, amelyet a mi Operaházunk egy éjszakai vetélkedővel tesz évről évre emlékezetessé. Most is így volt, nem csoda, hogy emiatt némi fenntartással írtam be erre a napra két további előadást, mivel tudtam, hogy utána reggelig talpon kell lenni, és nem egészen mindegy, hogyan hangolódom rá az estére. De mivel máskor nem tudtam Werthert nézni, a délelőttöm erről az előadásról szólt, amelyet tavaly láttam ugyan, de most Mester Viktória miatt újra KELLETT néznem, nem volt mese. Délután pedig Kolonits Klára dalestet adott a Várban, amely egyszeri esemény volt.

Ez a két előadás kellően előkészítette az estét, amikor harmadszor is elindultam vetélkedni…

Ebben a bejegyzésben csak a Wertherről lesz szó, Kolonits Klára fellépéséről és a vetélkedőről külön írásban fogok foglalkozni.

Ezt a délelőtti Werthert az M5-ös csatornán később sugározni fogják, számítani lehet rá, ha valaki sajnálja, hogy lemaradt.

Túl sokan nem voltak a nézőtéren, mivel az alkalom kismamák számára volt fenntartva elsősorban (ötödik éve az anyák napja előtti szombat erről szól az Operaházban), és két nappal előtte még telt házat jelzett az online jegyrendszer, csak az utolsó percekben szabadultak fel a helyek. Korábban jártam már egy hasonlóan kismamáknak szervezett Figarón, így tudtam, hogy lesznek beszédek, amelyek annyira sosem tesznek jót egy előadásnak. Az első és a második rész előtt is a kismamákról és a pelenkákról volt szó, így mintha gödörből indult volna az előadás, de mindkétszer könnyen át tudtunk hangolódni végül. Érdekességként megemlítem, hogy az egész évre szóló pelenkacsomagot éppen egy zenekari művész, Márton Orsolya nyerte meg.

A tavalyi Werther kapcsán írottakat továbbra is fenntartom Szikora János rendezéséről, amely nagyban támaszkodik Horesnyi Balázs festett háttérképeire és Kovács Yvette Alida a korszakot megidéző ruhakölteményeire. Most, mivel tudtam, hogy nagy szerepe lesz a látványnak és egy konvencionális polgári közeg életéről egy hasonló szellemű rendezés fog beszélni, nem hőbörögtem magamban, hanem a szereplőkre koncentráltam. Sokat számít, ha az ember tisztában van a helyzetével, azzal is, hogy mi vár rá a következő három órában, és ha már bevállalta, nem lázadozik.

Ezt a hozzáállást a főszereplő Charlotte-nak is jó lett volna magáévá tennie, aki már az első felvonás végén pontosan tudta, hogy mi néz ki számára: beleszeretett valakibe, miközben anyjának tett esküje máshoz köti. Környezetét nézve, nem tűnt volna lehetetetlennek, hogy a zord atyának sehogy sem mondható Busa Tamás elfogadja a váltást, különösen azért, mert az operaszerző Goethe eredeti történetéből minden olyan gazdasági kényszerre utaló tényezőt kihagyott Massenet és librettistái, amely az eskün túl is arra mutatna, hogy MUSZÁJ Albert mellett maradnia. Kár, mert így a másik két felvonás alatt az a benyomásunk, hogy mesterséges önsorsrontás történik kevéssé megalapozott ürüggyel. „Folyton szenvedni, folyton hazudni…”- minek? (Nem mintha az ember nem tudná hasonló helyzetekbe belejátszani magát opera nélkül is…)

A főszereplőknek így valamivel nehezebb dolga van, de helytálltak így is. Hogy még se rögtön őket emlegessem, először nyomatékosítanám, hogy maga a polgári közeg, a boldog családi kör kicsit didaktikusan cukormázas idillje hatásosan megteremtődött a gyerekkórus szerepeltetésével, akik többször is felbukkantak hangsúlyos helyzetben később is, és egészen jól is szóltak (a gyermekkar vezetője Hajzer Nikolett kapjon érte kreditet, mert ha szétesnek, az gyengített volna a jelenetek hatásosságán), úgyszintén a már említett családfő két barátja is emelt a nyitó kép kedélyességén. Egri Sándor és Szerekován János csak kicsit van köztünk, de láthatjuk, hogy igen, ilyenek a rendes, jó polgárok, és az ő társaságukba tökéletesen be fog illeni Albert. (Ezen a ponton még nem tudtam, hogy másnap hajnali fél négykor a most még mellékszereplő tenorista egészen árnyalt és érzékeny módon fogja interpretálni a Virágáriát a Carmenből, illetve a Hazám, hazámat is…- Szerekován János a Wertherben kedélyes polgárként volt meggyőző, színészi adottságai is jól érvényesültek.)

A teljesség kedvéért említtessék meg Haris Nadin és Irlanda Gergely fellépése is, ezúttal kisebb szerepekben.

Albertként – az őszi Lammermoori Lúciák után – ismét láttam Szegedi Csabát, aki nagyon jó ellenpontja volt a címszereplőnek, egész színpadi megjelenésével – éneklés nélkül is – árasztotta magából a magabiztos „család oszlopa” tisztes polgárt. Ránéztünk, és nem csodálkoztunk, hogy egy anya egy ilyen ember mellett érezné boldognak a lányát. Boldog és sugárzik, és egyáltalán nem tűnik lehetetlen, hogy mellette valaki, aki elsősorban családot szeretne és a háztartásban látja a saját világát, jól érezze magát. A későbbi felvonásokban az énekes azt a folyamatot is érzékelteti, amikor ráérezve, hogy felesége csak kényszerűségből van mellette, egészen megkeseredik, és végül már a szokásos „veszélyes baritonná” válik, aki a szerelmesek boldogságát akadályozni szokta. Szegedi Csaba megmutatja a maga igazát, bár kicsit sajnáljuk, hogy nem tud saját érzésein mégsem felülemelkedni, és mégsem bizonyul támasznak, amikor a körülmények már nem olyan felhőtlenek, mint amilyennek ígérkeztek.

Sophie szerepében Szemere Zita látható, akinek mindig remekül állnak a szeleburdi lánykák IS (lsd. idén A kármelitákban nyújtott alakítását), és ahogy tavaly Celeng Mária esetén, most ugyanúgy megérint minket a fiatal lány kevésbé előtérbe állított, de nem kevésbé tragikus szerelmi tragédiája. Szemere Zita Sophie-ként nővére árnyékában él, és egyik férfi sem veszi észre, pedig úgy tűnik, hogy ő viszont elég jó természetű ahhoz, hogy bármelyikhez idomuljon és eredendő hajlama van a boldogságra. Sokkal fontosabbá válik, hiába van viszonylag kevés énekelnivalója, sokszorosára képes felnövelni színpadi alakját.

A címszereplő Brickner Szabolcs ideálisan kinéző törékeny, széplelkű fiatalember, akiről sok mindent feltételeznénk, de a belső keserűséget, megszenvedettséget nem. Nem tudott nem eszembe jutni Nyári Zoltán tavalyi szerepformálása, akiben volt valami megszállottság, és már az elejétől „kárhozott” és boldogságra alkalmatlan figurának tűnt. Brickner Szabolcs Werthere mellett elképzelhető lett volna Charlotte számára, hogy a hangsúlyok átkerüljenek a polgári jólét kergetésétől a lelki értékekre, és ebből az előadásból úgy tűnt, hogy valami ilyesmire lett volna a korán családanya-szerepbe kényszerülő lánynak leginkább szüksége, MÁS életre, mint amibe addig beleszokott. Én ezt az értelmezést, ezt a másféle, kevésbé zaklatott, valóban érzékeny, a szó eredeti értelmében „szentimentális” Werthert is el tudtam fogadni, és örültem, hogy miután alig egy hónapja írtam le utoljára, hogy Brickner Szabolcs operaházi jelenlétét keveslem, most mégis egy ilyen jelentős címszerepben volt jelen.

Szintén nagyon alulreprezentáltnak érzem Mester Viktóriát a jelenlegi műsorban, viszont most is világos volt, hogy amikor ott van a színpadon, akkor hosszú távra nyomot hagy az, amit látunk tőle. Februárban ismét, sokadszor volt IGAZI Carmen, most pedig kapott egy szögesen eltérő karaktert, akinek a kesergését, vívódását Carmen meg sem értené, fényévekre van ettől a miliőtől is. De ez a csodálatos a színházban, ennyiféle sorsot magukra húzhatnak a művészek, nem kell élesben az összes zsákutcába belemenniük. (Talán nekünk sem, ha figyelünk és tanulunk a látottakból, bár kötve hiszem, hogy sokan vannak, akik képesek erre.)

Mester Viktória Charlotte-ja egészen kiegyensúlyozott, helyén van a családi körben, és a benne bujkáló titkos hiányérzetre egészen addig rá sem jön, amíg nem találkozik Wertherrel, akit egy másféle élet levegője vesz körül. Látjuk a vívódást, ahogy győz benne a kötelesség a még csak kibontakozóban lévő szerelem fölött, és azt is, hogy mégsem képes megnyugodni és elfogadni a saját döntését. Később pedig azt is, hogy miként őrlődik fel a helyzet súlya alatt, muszáj szembesülnie azzal, hogy önfeláldozása senkinek nem volt jó. Valószínűleg egyszerűbb lesz számára élete végéig titokban Werther sírjához kijárni, mint lett volna az évtizedeken át való vergődés, amennyiben életben marad. Helyzete mégis más, mint a festőé, aki egyedül volt a világban, neki mégis van saját közege, családja és a „sok vékony” szál még így is meg fogja tartani, tudjuk. Az énekesnek a metakommunikációja is roppant erős, meg sem szólal még, de ránézve mindent értünk. Azon kevés operaénekesek közé tartozik, aki színészként is teljes értékű, és roppant erős hatást kelt.

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?” – juthat eszünkbe az előadás kapcsán. Látunk válaszokat, rá is kérdezhetnénk, hogy biztosan így van-e. Fülbemászóan dallamos zenét hallgathattunk, jó énekesekkel – Alain Guingal vezényelte az Operaház zenekarát. Jó volt ez a délelőtt, bár továbbra sem lett a Werther a kedvenc operám, viszont elmondhatom, hogy minden énekes beváltotta a hozzá fűzött reményeimet és ez sem kevés.

Az előadás után átrohantam 33 perc alatt a Várba, ahol a Zenetudományi Intézetben a Bartók Rádió Zenebeszéd adását vették fel Kolonits Klárával. Történetesen Beethoven „A távoli kedveshez” dalciklusát elemezték. Hat dal a szerelmi vágyódásról az elérhetetlen kedves iránt…írhatta volna akár Werther is. Erről külön - rövid - megemlékezést írtam.

Címkék: Opera Brickner Szabolcs Werther Mester Viktória Szegedi Csaba Haris Nadin Szikora János Busa Tamás Szemere Zita Egri Sándor Szerekován János Kovács Yvette Alida Horesnyi Balázs Irlanda Gergely Hajzer Nikolett Alain Guingal

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8712487297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.