Aczél András, aki az első két éjszakai vetélkedő főszervezője is volt, idén újított és most, harmadszor másként folyt le az este. Most már tudta, hogy sok lesz a lerázhatatlan visszatérő, akikkel számolnia kell.
Idén is nagyon készültünk Vilmával erre az estére, havonta többször szóba került, hogy „ugye megyünk idén is a vetélkedőre”, de ezúttal sikerült nem túlgörcsölni magamat, és egy nagyon szépen felépített nap végső állomásaként inkább nyugodtan, mint feszülten mentem el este fél11-re az Operaházba ismét.
(Amennyiben valakit a napom két fő eseménye is érdekel, a délelőtti Wertherről és a délutáni Kolonits Klára dalestről külön bejegyzést olvashat el, jó előkészítése volt az estének ez a két program, bár nyilván máskor veszek részt rajtuk, ha lett volna más időpont is.A látszat ellenére nem akarom túlhalmozni a programokat, de a műsornak ki vagyok szolgáltatva. Akkor tudok valakit megnézni, amikor fellép, nem amikor nekem pont alkalmas...)
A vetélkedő előtt a szokásos találkozások zajlottak (ki van itt, ki nem jött, miért nem jött, aki nem jött), most már tudtuk, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és eleve számítottunk rá, hogy minimálisan negyven percet fogunk ácsorogni a bejáratnál, mielőtt valami történni fog. Éppen ezért, mert tudtuk, nem volt probléma, viszont még korábban már nem érkeztünk oda. (Ez első évben még olyan elképzelés is volt, hogy menet közben lesz pihenő idő, volt néhány embernél hálózsák is. Most már ez senkiben nem merült fel.)
Először megnéztünk egy kortárs magyar operát, Gryllus Samu darabját, a KÉT NŐ címűt, amelyet az ősszel mutattak be (2016. szeptemberében) koprodukcióban a MoltOperával. Ez volt a harmadik előadása mindössze, de május 26-án pénteken 23h-kor lesz még egy negyedik, így ez esetben ajánlóként is működhet a bejegyzésem, amennyiben valaki ez ügyben tájékozódásra vágyik.
Az előadás azoknak való, akiket nem annyira zavar, ha hajnali fél egykor fogják elhagyni a Házat, illetőleg nyitottak a kortárs –nem mindig túlságosan dallamos – zenére, szeretnének vagy nyolcvanad magukkal végigvándorolni az épületen a pince asztalosműhelyétől a tetőteraszig, mindezt úgy, hogy lépten-nyomon kellékekbe, díszletelemekbe, kiállított statisztákba és helyenként meg is szólaló operaénekesek látványa fogja a bandukolást színesíteni. Aki úgy ismeri az Operaházat, mint a tenyerét, az nem fog elájulni a folyosók és a nyitott emeleti WC látványától. Mi, akik nemcsak a vetélkedő kapcsán jártunk a hátsó traktusban a korábbi évek során, most szintén betekinthettünk új helyekre, ahol korábban soha nem fordultunk elő. (Tegnap éjjel mindkettőnknek eszébe jutott, hogy mennyi időt „szúrtunk el” 2008-tól nagyjából 2014-ig, csak azért, hogy Vilma aláírást szerezhessen, és a művészbejárónál a „töltsön 2 percet egyik kedvenc énekesével” alternatív programon vegyen részt. Mostanra ezt kinőtte, tegnap ugyan igazi bónuszként találkozhatott kedvenc énekesével is a vetélkedőn, de most már egy n+1. autogramot nem akart az illetőből kivasalni…)
A vándorlást követően, ha már mindenki feldolgozta az őt ért különféle képi és hanghatásokat egyaránt, a tágas festőműhelyben berendezett színpad előtt foglaltunk helyen és megnézhettük ezt a rövid – német nyelvű, ámde magyar feliratokkal ellátott – egyfelvonásost egy bizonyos Zsigó bácsi – operaházi dolgozó – életéből. A cselekmény részletei, és az interaktív előadás apró mozzanatai maradjanak homályban.
Dióssi Gábor és Tarpai Viktória a "Két nő"-ben
Én annak örültem, hogy a fellépőknek legalább a felét felismertem, és örültem ennek a ténynek, hogy újra láthatom Mikecz Kornélt, Pintér Dömötört, Murányi Mártát, Szathmáry Juditot, Csapó Józsefet, illetve a prózai színészek közül Dióssi Gábort, akit még 1998-ban, azaz szinte az özönvíz előtt láttam először, sőt Tarpai Viktória is ismerős volt, bár az ő nevét még nem jegyeztem meg. (Beeri Benjámin, Zemlényi Eszter és Gábor Audrey énekelt még.)
Szathmáry Judit, Dióssi Gábor és Murányi Márta
A fellépők között van, aki jobban járt – például Pintér Dömötör és Murányi Márta egészen fantasztikus ruhát kapott, mindkettejük csoda jól nézett ki a kosztümben, aki rájuk pillantott, az akár gondolhatta azt is, hogy igen, milyen jó lehet operaénekesnek lenni -, de a szólamok nem tűntek nagyon egyszerűen betanulhatónak.
Egészen biztos, hogy ez a Horváth Patrícia által jegyzett előadás, amelyben a látvány (tervezők: Rózsa István, Bujdosó Nóra) erősen dominált, megosztja majd a nézőket, attól függően, hogy mennyire vonzza őket a performance-szerű előadás műfaja, illetve a kortárs zene.
A „Két nő” a nézők fele számára az este lezárása, nekünk viszont mindössze ráhangoló program volt a vetélkedőhöz, amely csak egy fél órás uzsonna-szünet után következett. Ha annak a körülményeit írnám le, amikor megiszom egy kávét vagy kólát, akkor mindössze évi 3-4 bejegyzés lenne belőle, most éppen egy ilyen helyzet volt.
A tervezettnek megfelelően hajnali egykor tudtuk meg, hogy idén nem egy programsorozat, balettóra, énekóra, miegyéb vár ránk, hanem minden további rávezető előkészítés nélkül hét csoportra kell oszlanunk (ahogy mi szeretnénk, semmi sorsolás!), majd minden csapat húzott egy ajtót Bartók Kékszakállújából, illetve külön egy zenei stílust, és volt rá majdnem két óránk, hogy ennek szellemében egy 5-8 perces jelenetet összerakjunk.
Aczél András éppen kihirdeti a feladatot - hajnali 1-kor (némi kajánsággal??)
Én a „Könnyek tavát rap-verzióban” előadó csoportba kerültem, és a felkészülés idejét leginkább a szöveg átírásával töltöttük, kevésbé a próbával. Nem használtunk zenei alapot (Bartók zenéjét egyébként egyetlen csapat sem használta, nem tűnt alkalmasnak sem az operettes, sem a musical, sem a népdalos verziókhoz sem…), a csoportból kiállítottunk egy Juditot és egy Kékszakállút, és mi többiek négyen a kórust alkottuk. Én kifejezetten örültem, hogy az Origo újságírója,Verasztó Annamária, aki idén csak megfigyelőként akart részt venni, de tavaly együtt dolgoztunk végig, benézett és kedve lett hozzánk beállni Juditnak, és annak is, hogy egy csapatba kerültem Orosz Balázzsal, aki 2 éve Faustként improvizált végig, és most nemcsak a szövegírás oroszlánrészét, de a címszerepet is elvitte.
Könnyek tava - Verasztó Annamária és Orosz Balázs - rap-változatban
Háromkor láthattuk a többi csapat munkáját is. Ez igazán szubjektív persze, de én leginkább az első két ajtó megvalósítását élveztem. A kínzókamra – népdalok által jelent meg, és külön értéke volt a produkciónak, hogy mindenki aktívan szerepelt benne, és volt egy komolyan vehető, súlyos Kékszakállú (Ágoston István),
Kékszakállú-1 - Ágoston István
illetőleg egy vicces, nagyon jópofa Judit (Horváth Olivér). A második ajtó, a fegyveresház jazzes változatban szólalt meg, ahol egy kávéházi asztal mellett a hanghatást a csapat négy tagja papír poharakkal és cukros zacskók rázogatásával teremtette meg nagyon kreatív módon, míg egy nő vállalta Kékszakállú szerepét, és egy férfi énekelte Juditot, aki érezhetően nagyon otthonosan mozgott a darabban, tudta a szöveget is.
A fegyveresház . jazzes feldolgozásban - bal hátul Judittal, jobbra KSz
Ha valaki tudja a neveket, akár kommentben hozzá is fűzheti, sajnálom, hogy hajnalban nem volt érkezésem személyesen gratulálni és kinyomozni.
Vilma az utolsó ajtóhoz került, és a régi asszonyok jelenetét operettes eszközökkel kellett színre vinniük. (Voltak ajtók operás, világzenés és musical változatban is.)
Ezt a hét jelenetből álló előadást feltétlenül színesítette, hogy Aczél András átkötő szövegével az ajtók témáihoz valóban csak egészen lazán kapcsolható más művekből vett áriák szólaltak meg többnyire, illetve a fegyveresház kapcsán egy betét a Spartacus-balettből.
Molnár Bálint és Szegő András
Én a korábbi években is megtapasztaltam, hogy az éjszakai program nem kifejezetten vonzó az ismerőseim számára, bár sose derült ki, hogy miért nincs kedvük jönni, mert félnek a másnapi kialvatlanságtól, vagy azért, mert eleve nem érdekli őket az opera, esetleg a két tényező együtt van jelen. Éppen ezért mindig nagyra becsültem azokat az operaházi dolgozókat, akik bevállalták a virrasztást, akik most sem lehettek kevesen. Csak a Két nőhöz elég nagy apparátusra volt szükség, ha csak a kellékek pakolását, az egyes helyszínek átrendezését nézem, akkor is. Idén azért kevesebb közreműködőre volt szükség ehhez a kisebb programhoz, és mindössze egyetlen zenészre. Zsoldos Bálint szintetizátoron kísérte az énekeseket.
Rőser Orsolya Hajnalka részvételére nagyobb összegben is fogadni mertem volna előzetesen, tudtam, hogy nem lesz tényező az, hogy szombat délelőtt volt fellépése. Remélem, hogy vasárnap reggel azért nem volt még egy, hanem kialhatta magát valahogy. Az első ajtó után a Szöktetésből énekelte Konstanca áriáját, illetve éppen a mi ajtónk (6.) után a könnyek apropóján Szilágyi Erzsébetét („Mint a tenger...”). Hajnali háromkor nem tűnt úgy, hogy takarékoskodna energiáival, a hangja az Erkelt is kitöltötte volna, nemcsak ezt a jóval kisebb festőműhelyt, helyenként egészen félelmetes hatást keltettek a koloratúrák.
Fogalmam sincs, hogy egy énekesnek a hajnali időpont túl korai vagy túl késői, de nem tűnt úgy, hogy bárkit is zavart volna a további két fellépő közül sem. Szerekován János a virágoskert kapcsán Don Jose Virágáriáját tolmácsolta nekünk, illetve később a Bánk bánból a "Hazám, hazám"-at. Rajta sem látszott a szenvedés, sőt mintha élvezte volna, hogy a szombaton elénekelt két Werther után még kap egy újabb lehetőséget a megmutatkozásra.
Számunkra igazi bónusz volt, hogy Aczél Andrásnak Gábor Géza jutott eszébe, mint alkalmas és vasárnap éppen parlagon heverő basszus. Énekelt a Cigánybáróból (márciusban nyolc alkalommal volt módja alig több mint egy héten belül fellépni Zsupán szerepében), sőt Leporello katalógus-áriája is elhangozhatott a régi asszonyok kapcsán, mindez már szinte fél5-kor.
A program ezúttal verseny nélkül ért véget, nem volt főigazgatói beszéd se, úgy tűnik, hogy beépült már az Operaház hagyományos eseményei körébe, éppen úgy, mint a délelőtti KismaMatiné.
Jól van ez így, mi szerettük kevesebb felhajtással is. (Azért a balettóra Nádasdy Andrással csak hiányzott...)
Aki gondolja és szemfüles, jövőre az Eiffel Csarnokba áthelyezett változatra nevezhet be, amennyiben az építkezés a tervek szerint halad. Reménykedjünk ebben a fordulatban. Bízom benne, hogy jövőre a negyedik alkalomról éppígy sikerül majd egy újabb blogbejegyzést írni.
ps. A fotókat tanítványom, Major Miklós készítette, aki már tavaly is elkísért, és remélhetőleg jövőre is jön.
