Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A tavalyi Primavera előadásokat nagyon eltaktikáztam, lemaradtam szinte mindenről, a debreceni Traviátát az eredeti helyszínen egy felejthetetlen deus ex machina segítségével  ugyan utólag pótolni tudtam, de a miskolci Toscát egyáltalán nem. Idén, előre számítva az április eleji időpontok problémás voltára (az általam kiválasztott négy előadásból három ütközik mással), így most vacakolás helyett a tettek mezejére lépek és még a fesztivál előtt igyekszem előre megnézni ezeket az eredeti helyszínen, és így a majdani ajánlóimba is bele tudom őket foglalni. Ennek a három lépéses tervnek (Szegeden Trubadúr, Pécsett Macbeth) első állomása volt ez a március 2-i nap, amely ugyan végül két prózai előadásról is szólt (A kutya különös esete, Elza, avagy a világ vége), de mégis A bolygó hollandi megtekintése adta az apropóját, hiszen Miskolcon most került először színpadra, sőt ez volt a színház első Wagner-bemutatója is a lassan kétszáz éves fennállása alatt. Ez a tény önmagában is figyelemre méltó.

Szabó Máté eredetileg a Szegedi Szabadtéri hatalmas színpadára készítette a koncepciót, amelynek alapszükséglete a hatásos látvány is, fokozottabban az, mint átlagos kőszínházi körülmények között. Talán emiatt is döntött a cselekmény körülményeinek áthelyezéséről, a tengeren bolyongásból így lesz űrséta, hiszen valóban nagyon szép látvány a díszlet hátterében kivetített bolygó képe. A rendező gondolt azokra, akik valami különlegességre is vágynak, változatosságra a megszokott Hollandik után. A Szabadtéri jóval nagyobb annál, hogy azt az opera törzsnézőivel, pláne a Wagner-rajongók szűkebb szektájával meg lehessen tölteni, akiknek persze csak egy fő követelményük szokott lenni egy előadással szemben: lehetőleg minél kevésbé térjen el a rendezői koncepció a szokásostól, legyen "rendesen elénekelve" és szóljon jól a zenekar. Ez így nem tűnik soknak, az utóbbi időben mégis kevés Wagner-előadás felel meg ennek a követelménynek. Ha ebbe a nézőpontba helyezkedem, akkor úgy tűnik, hogy ez a felfogás kevésbé zaklathatta fel a kedélyeket, mivel "a megváltás motívuma nem marad ki legalább". (Idézve a Wagner Társaság egyik vezetője, aki elutazott természetesen Szegedre és Miskolcra is az előadás miatt, és évtizedek óta minden Pesten megtartott Wagner előadást látott.)

A legutóbbi alkalommal a megváltás elmaradt, amelyet a Müpában követett el Kovalik Balázs, aki a Hollandit egy világjáró énekessel azonosította, Sentát pedig egy érte lelkesedő rajongóval, és kettőjük kapcsolódásának lehetetlenségéről szólt az előadás, annak ellenére, hogy elvileg azt gondolnánk, hogy működnie kellene ennek az emberi viszonynak. Én ezt a Wagner-rajongók által elátkozott koncepciót, "amely nem volt az igazi Hollandi", rendkívül szerettem, megszólított. (Ez a Bolygó hollandi rendezés a művész és a még olyan odaadó nézője között meghúzódó jeges űrről szólt, amely áthidalhatatlan és nyomokban tartalmazott figyelmeztetést is: akkor járunk jól mi nézők, ha nem is kísérletezgetünk kapcsolatteremtéssel. hanem mindenki marad a saját térfelén.)

Én szerettem ezt a felfogást, de a Hollandi egyértelműen értelmezhető (sőt értelmezendő) általánosabb síkon is, és Szabó Máté jelenleg futó rendezése nem is szűkíti le ennyire a témát, hanem a férfi-nő között létező  jeges űrről (lsd. mit mond erről Tóth Árpád), az emberek közötti kommunikációs csapdákról, szakadékokról beszél és a nem kevés szenvedésről, amelyet ezek okoznak. A hollandi akár a tengereket járja, akár az űrbe megy, egyformán magányos, és nem tud megértő társra akadni. Ez a történet egyik meghatározó eleme és ilyen módon ez az "űrutazós verzió" megmagyarázható, szimbólum lehet belőle - és kapcsolódhat a mű központi gondolatához. Azt nem mondanám, hogy a szöveghez is, illetve a színpadi akciókhoz is, de én mindenesetre megtaláltam a magyarázatot magam számára és ahogy megtaláltam, le is nyugodtam tőle.

Ugyan mindenféle objektív okok miatt tolódott e bejegyzés elkészülte, napok óta írom át újra meg újra, így az eltelt idő alatt folyamatosan foglalkoztatott ez az előadás is. Tegnap felmerült bennem, hogy voltaképp mit is fejez ki a színpad fölötti magaslaton éneklő hollandi a háttérben kivetített Földdel. Ami szerencsés, hogy a rendezés a néző számára nem zárja le az értelmezési lehetőségeket, hanem csak ez a kép önmagában is legalább két végletes alternatívát kínál. Gondolhatjuk azt, hogy ha az univerzum dimenzióiban gondolkodunk a létezésről, akkor a hollandi (és nem mellékesen) a saját problémáink mennyire eltörpülnek ehhez képest, egy ember lelkében tomboló viharnak mennyire kevés jelentősége van a "nagy egészhez" képest. Másfelől választhatjuk azt is, hogy mégis ez a legfontosabb, az egyedi és megismételhetetlen ember fájdalma. Wagner zenéjével képes arra, hogy az érzelmeket még inkább felnagyítsa, és akár az egész világmindenséget kitöltse vele.

A közönségről:

Ezen a csütörtök délutánon szinte kizárólag középiskolás diákok jöttek el a nagyszínházba, de nem töltötték meg, hanem éppen úgy, ahogy 3 éve az általam látott Don Giovannin, még a székek harmadát sem foglalták el. Az üres színház nem szerencsés, hiába lehet válogatni a helyek között, sokkal jobb egy zsúfolt nézőtéren ülni, ahol a reakciók felerősödnek. Ezt a pangó színházat nézve elkeseredtem, hiszen az előadás óriási energiákkal készült, sok résztvevő az ország más részeiről órákon keresztül utazott ide, hogy énekeljen, a zenekart és kórust is számítva ebbe az előadásba tették bele a legtöbb energiát a csütörtöki három közül és mindez kihasználatlan maradt, míg a színház prózai előadásai egészen tele voltak. A szünetben beszélgettem diákokkal, akik éppen távozni készültek és sehogy se tudtam meggyőzni őket, hogy ne tegyék. Önként jöttek ugyan, de előkészítés nélkül, nem kötötte le őket az előadás, amely az első rész alapján "nem volt elég romantikus"(!) számukra, ahogy ezt elmondták. Már tavaly is zátonyra futottak a Toscával...

Csak az jutott eszembe, hogy ha már óriási energiákkal operákat játszik a színház, muszáj lenne az egész város minden iskoláját elérni egy beavató programmal, mert ehhez a műfajhoz, amely a XXI. század elején annyira nem tűnik természetesnek, kell a szoktatás. (Felmerült bennem, hogy ugyan látták-e elegen a Figarócskát, amely nagyon alkalmas előadás volt arra, hogy diákokkal megszerettesse az operát...kellene még játszani.)

Az est karmestere, Cser Ádám, aki ezt a bizonyos Figaro-keresztmetszetet is rendezte, nagyon fontosnak érzi a diákok beavatását, ez egészen világos abból is, hogy immár a negyedik Operabeavató előadását tartotta a Hollandiról, ezt egy órával a kezdés előtt.

Ez az operabeavató

a Csarnokban volt, nem vett rajta túl sok diák részt, de akik ott voltak, azokat érdekelte a téma. A többségről az is kiderült, hogy játszanak valamilyen hangszeren. A karmester a wagneri zene fő jellegzetességeiről, és persze a darab fő zenei motívumairól is beszélt, elhangzott ezekből néhány zongorán is, sőt - ami nagyon megemelte a beszélgetést - Cseh Antal, az előadás címszereplője, énekelt is. Az énekes Dinyés Dániel operabeavatóinak rutinos szereplője, így jól hozzáedződött, hogy lépten-nyomon megszakítják ária közben, most is jól bírta a gyűrődést, derűsen fogadta aztán azt is, amikor az öltöztető magával hurcolta, hogy előkészítse az előadásra. A diákokban nyilván erős nyomot hagyhatott, hogy a karmestert és a címszereplőt láthatta farmerban és pulóverben, lényegében egészen hétköznapi emberként feléjük fordulni.

Érdekes volt hallani a mű egy-egy zenei részletét, majd ugyanazt néhány hang megváltoztatásával is, érzékeltük a jól látható különbséget. Cser Ádám előadásából leszűrhető volt az is, hogy ő is az egész műben gondolkodik, nem csak a zenében, de előbújt belőle itt-ott a zeneszerző (ha valaki nem tudná, vannak saját szimfóniái is), és a rendező is.

Az operabeavató során volt néhány mondat, ami nekem is szöget ütött a fejemben. A hollandi egy olyan nőre vár, aki a sírig hű hozzá, hogy végre meghallhasson, több száz év után másra sem vágyik. Az én fejemben közel harminc éve az van, hogy a Hollandi egy hű társra vágyik, aki mellett nyugalomra talál, és ez a hűség lesz számára a megváltás, de ez az aspektus, hogy lényegében a nő csak eszköznek kell, áldozatnak, lényegében egészen érdektelen, hogy ki  - ez az, ami korábban nem jutott eszembe. De most volt megváltás, Sentával így ezt a koncepciót elfogadva különösen jól járt, hiszen, a lány még az esküvő előtt a tengerbe veti magát, megcsalásra végképp nem kerülhet így sor idő hiányában sem. Nem kell a hosszú bolyongás után még évtizedekre összecsiszolódni valakivel.

Nem lehet túl sok néző, aki ne Wagner, illetve a Hollandi oldaláról nézné elsősorban a történéseket, nem is merülhetnek fel olyan darabidegen elemző kérdések, hogy egészen véletlenül a hollandi hét évente ismétlődő párkereső kudarca nem azon alapul, hogy ő maga semmi érdeklődést nem mutat egyetlen nő személyisége iránt sem, csak azt várná el, hogy ő legyen érdekes a nő számára? Mintha látnánk mögötte a zseni-tudatú szerzőt, aki egyoldalú imádatot várna a kiválasztott nőtől...Hosszú távon egy ilyen viszonyra nemigen lehet alapozni, inkább valószínűsíthető, hogy valaki hirtelen jött lelkesedésből a tengerbe ugrik érte, de évtizedekig egy ennyire egocentrikus pasast elviselni valóban lehetetlennek tűnik. A fiatal lányok, így Senta, nem mérlegelnek előre évtizedekre, így elhihetjük, hogy egy ilyen rejtélyes alak bevonzza őket, így a történet annyira nem is hihetetlen.

Ahogy A kutya különös esetének a  díszletét, úgy ezt is Khell Csörsz tervezte, amely elég összetett, nehezen lehetne megadni a helyszínt, sok egymástól elkülönülő térből áll össze, valamiféle űrkutató központ is, ahol vannak öltönyös figurák, menedzser-kinézetűek  és "Daland, norvég hajós" ezúttal Jekl László - pedig szkafanderben ( jelmeztervező: Füzér Anni), de látunk egy búzatáblát is, illetve olyan kiemelt pontokat is felépít, amelyekről a címszereplő és Senta is előnyös pozícióból tudja megszólaltatni a mű legfontosabb részeit (elég közel vannak a kivetített felirathoz, így a néző egyszerre tudja nézni őket és olvasni is és akusztikailag is szerencsés helyzetűek), de az előtérben elhelyez két kisméretű házikót is, amely jelképezheti az otthon melegét, amelyből nem jut a hollandinak.

A látványban ugyan megjelenik az említett űrhajózás-koncepció, de ahogy ez megszokott, a mű szövegéhez nem nyúlnak hozzá, és a cselekmény is hasonlóan bonyolódik le a színpadon, ahogy azt láthattuk más Hollandi-rendezésekben. A fonó jelenettel most se nagyon sikerül mit kezdeni, de lehet, hogy a búzakoszorút készítő lányok megmutatásával a rendező igazi célja, hogy a jeges űrben bolyongásnak valami igazi ellenpontját teremtse meg és egy otthonos világra utaljon, ahol van közösség, van hagyomány.

Az előadás énekesei állták a sarat, meggyőzőek voltak. Novemberben láttam a Lammermoori Lúciában Cseh Antalt, és egészen káprázatos volt, ahogy egy nap próbával beilleszkedett egy friss bemutatóba, miután nyolc éve nem foglalkozott a szereppel, sőt egy héttel később egészen tökéletessé is vált az interpretációja. Akkor fogadtam meg, hogy ha muszáj lesz választanom, akkor vele akarom látni a Hollandit, bár nem mellékesen, a másik szereposztásban fellépő Kálmándy Mihály számomra maga "A" hollandi, aki automatikusan eszembe jut, hiszen vele szinte három évtizede rendszeresen nézem és mindenkinek csak javasolni tudom, hogy ha nem látta még, akkor április 8-án az Erkel színházba mindenképp menjen el. (Kálmándy Mihállyal kapcsolatban csak egy igazi bizonytalanság van: a színlapokon hol i-vel, hol y-nal írják a nevét, nem létezik, hogy a lassan harminc éve az élvonalban működő énekesről ezt még nem bírták eldönteni, hogy miként kellene - jut eszembe a miskolci szórólapról, amely y-párti. - ps. 2017.12.17. A Művésztől megkérdeztem: Y a jó, most 32 bejegyzésben javítom. :) )

Cseh Antal hollandija érző lélek, melegszívű férfi, akit a hosszas nyúvadás sem tudott kilúgozni és megkeményedni. Ahhoz, hogy megszeresse valaki, nem kell nagyon erőltetnie magát, így erősen valószínűtlen, hogy eddig nem kelt el. Jó hallgatni is. A keserűség benne van, de nem tűnik elveszett léleknek - sajnos vagy sem, ezt a férfit mégis el lehetne képzelni megállapodott családapaként, és nem biztos, hogy a tengerbe ugrás lenne az első gondolata egy nőnek, ha ránéz.

Dobrotka Szilviát nemigen hallottam és karakteres Sentájának lehetett örülni, nem volt hiányérzetem vele kapcsolatban. Alakítása megfelelt annak, amit várnánk ettől a szereplőtől, Füzér Anni elkülöníti mindkettőjüket és a fekete szereléséről láthatja a darabot nem ismerő mezei néző is, hogy a hollandihoz illik. (A hollandi fekete bőrkabátja kevéssé utal az űr-motívumra, ez is jelzi, hogy a karaktereket hagyományosan értelmezik.)

Hozzájuk képest kisebb súlya van, de fontos László Boldizsár, aki a hollandi alternatívája lehetne Senta számára, a hétköznapi, normális élet, amelyet a lány nem választ. Vele is, a Senta apját éneklő Jekl Lászlóval is elégedett lehet a néző, és a Mary szerepében fellépő Bódi Mariannával szintén.

Összességében az előadás kellemes élmény, bár a hangulatomat a színház üressége mellett nem kicsit rontotta az a tény, hogy mivel - ha már ott voltam Miskolcon - feltétlenül meg akartam nézni a K2 Színház két fenoménjának (Benkó Bence, Fábián Péter)  Babits-átiratát, az Elzát, amely a stúdióban volt, így onnan késni nem lehett, a nagyjelenetet már ki kellett hagynom az előadás végén. Ez a veszteség, illetve a tény, hogy ki tudja, mikor lesz módom egy újabb Hollandi nézésre, egészen elbizonytalanított és most pont ott tartok, ahol a Miskolcra utazás előtt, lehet, hogy mégis ezt a Hollandit kellene a másik szereposztással megnézni - azaz látni kellene Kálmándy Mihályon kívül Rálik Szilviát, Wiedemann Bernadettet, Rácz Istvánt is és újra hallani a zenét, Cser Ádám nagyszerű interpretációjában.

De az a nap még messze van, majd csak történik valami. ÉS ha az univerzum egészére gondolok, akkor valóban elhanyagolható az én kis problémám, hogy két jó előadás közül végül hol fogok kikötni április 8-án.

ps.  Az Elza-bejegyzéssel folytatható az olvasás, ha valakinek hiányérzete támadt.

Címkék: Miskolc Opera Szabó Máté A bolygó hollandi Cseh Antal Jekl László László Boldizsár Kálmándy Mihály Dobrotka Szilvia Cser Ádám Bódi Mariann Füzér Anni Khell Csörsz Böjte Sándor

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7012326069

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.