Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A tavalyi évadban talán három kivétellel sikerült az Ódry Színpad minden produkcióját megtekinteni. Az idei viszont eddig ebben a tekintetben is nagyon nyavalyás volt, bár most januárban a tervek szerint kicsit belehúztam és A komédia művészete, a Fondor és szerelem után ez az előadás volt a harmadik a sorban és még ma következik a Roberto Zucco is.

Most láttam először a III. éves színészosztályt így együtt, ebben az előadásban, amely október óta van műsoron és örülök nagyon, hogy végre ez is sikerült.

A darabot a valószínűleg szinte mindenkinek ismeretlen Marieluise Fleisser írta, még 1926-ban, mégpedig Brecht hatására. A színlap informatív, ránk is fér. Szilágyi Bálint fordítóként és rendezőként is jegyzi az előadást, amely nem az első ilyen munka a pályáján (lsd. A köpenicki kapitány), és ebből is látszik, hogy fontos számára a felvetett téma, és mi is hamar rájövünk, hogy nemcsak jó választás volt vizsgaelőadásnak kiszemelni, mert jó szerepek vannak benne a fiataloknak, de olyan kérdéseket vet fel, amelyek most is éppolyan lényegesek, mint voltak e darab megírásának idején.

A rendező az Ódry színpadára helyezte a nézőteret, ahol ezúttal harmincnál is kevesebben vagyunk a sokadik előadáson, de negyvennél többen csak cipőkanállal férnénk be egyébként is. Mezei nézőknek mindig vonzó ez a megoldás, használni lehet a zsinórpadlást, és maga a helyszínválasztás van olyan érdekes, hogy nem zavar minket a díszlet hiánya, az, hogy mindössze néhány dobogó segítségével játsszák el a történetet.

A hangsúly a színészi játékon van, ami azért is előnyös, mert az Ódry bemutatói vizsgának is készülnek, és elsősorban az a cél, hogy a színinövendékek megmutathassák magukat.

A történet lényege a színlapról is kiderül, konfliktushelyzetet látunk egy kisváros civil lakói és az ide érkező katonák között, de a feszülő ellentétnél is sokkal fontosabbá válik az előadásban párhuzamosan kibontakozó, a fiatal férfiakat és nőket fokozottan érintő probléma: hogyan találjunk magunknak (ideiglenes vagy állandó) társat, szerelmi partnert? Ez a kérdés mindenkit érint az előadásban és a szereplőket önmagában ez is jellemzi, hogy milyen választ adnak rá.

Az események középpontjában a párhuzamba állított két női sors áll. Mindkettő tragikus, az elejétől fogva érezzük, hogy jó végük nem lehet. A Nagy Katica által játszott Berta idealista módon közelíti meg az életet, ahogy azt egy fiatal lánytól el is várnánk - "rám még szüksége lesz valakinek" és mélyen hisz ebben. Keresi a szerelmet és ebben a fogékony állapotban nem tesz mást, csak amit a legtöbben, beleszeret az első útjába eső férfiba. Nincs ebben semmi rendkívüli, a véletlenen múlik - a szerelem egyébként is vak - és minden rózsaszínű lehetne, ha véletlenül ez a férfi a civil szomszédja lenne, aki már egyébként is kinézte magának. Létrejöhetne ebből egy biztonságos és kizárólagos kapcsolat, éppen olyan, amilyet a lány szeretne - de dráma viszont nem. Az ugyancsak papírforma szerinti B változat történik helyette, választottja egy katona, Korl Lettner (Hajdu Tibor), aki  praktikus szemléletű, de nem álszent, egy pillanatig sem tagadja, hogy nem képes és nem is akar senkihez kötődni, számára a nők pusztán alkalmi kapcsolatra kellenek és ki is mondja, hogy amit akar, az csak szex, "ennek a szerelemhez semmi köze". Jól érzi magát ebben az életformában, nem bonyolítja túl az életet, magabiztos és akár ez is adhatja a vonzerejét. "Túl sok a nő", minek kellene egynél leragadni - ez van cselekedetei mögött.

Az előadás egyik fő értéke, hogy ez a páros nagyszerűen működik, Nagy Katicának elhiszem, hogy az utolsó pillanatig reméli, hogy a szerelem csoda és lesz annyi erő benne, hogy megváltoztassa a férfi életfelfogását (igazán tragikus nekünk nézőknek, hogy mi már tudjuk, hogy ez valódi csoda lenne és nem valószínű), nem akarja sehogy sem elfogadni, hogy csak egy a sokból a férfi életében és sehogy sem lehet belőle az egyetlenegy,  másfelől Hajdu Tibor valóban hozza is a számunkra is vonzó, ámde érzelmileg elérhetetlen katonát és megmutatja, hogy ez az embertípus még akkor is hatni tud, ha őszinte és nem alakoskodik.

A másik lány, Alma  (Bajor Lili) szintén praktikusan gondolkodik, számára csak az élet élvezete fontos a megélhetésen túl és így lesz belőle prostituált. Hiába bízik benne, látjuk az ő életét is zátonyra futni, csak másként. A szerző világlátása kellően sötét, engem helyenként Ödön von Horváthéra emlékeztetett, aki ugyanennek a korszaknak a drámaírója. Látjuk feketén-fehéren, hogy nincs remény a boldogságra, Berta az egyetlen fehér ruhás szereplő, aki bemocskolódik az előadás végére, a többiek ezen régen túl lehetnek, Alma és a katonák mind feketében vannak, a civil férfiak pedig a Zsótér előadásokban többször is megjelenő tarka ingeket hordják. (Látványtervező nincs feltüntetve, de mivel ez egy Zsótér-Börcsök osztály, nem döbbennék meg, ha Benedek Mari állna a háttérben.)

Az osztályban szemlátomást túlsúlyban lévő férfi színészeknek most módja nyílik arra, hogy több kisebb szerepet is eljátsszanak, civilt és katonát, és érdekessé válik a város lakossága és a betolakodó katonák közötti ellentét is, bár jóval kevésbé, mint a két lány sorsa. Megjelenik férfi-oldalról is a partner-találási probléma, de a fiatal férfiak erős többsége (az egy civil fiatalt leszámítva) nem hosszú távon gondolkodik, ők is csak egy-alkalmas kapcsolatot keresnek és akár egy prostituált is megfelel. Ez elég lelombozó kép a férfinemről, a darabot ezúttal kivételesen egy nő írta az ingolstadti közegről begyűjtött saját tapasztalatai alapján.

A szerző megjegyzi, hogy Ingolstadt akármelyik másik város is lehetne, a rendező pedig ebbe belefogódzva egyértelműen átülteti a történetet Budapestre: a "Hazám, hazám" dallamával indul a történet, ez a motívum a záráskor is visszatér, említődik a "rakodópart alsó köve", sőt akiknek ez még nem elég, elhangzik - az előadásból szándékosan kilóg - Ady Endre "A Duna vallomása" című verse is. Egy ponton ráadásul a katonák saját civil vezeték nevükön lettek megemlítve - Koroknai Sándor, Fehér András, Hevesi László, Konfár Erik, Kurely László, Szalay Bence és Koller Krisztián játszottak együtt, vizsgáról vizsgára remélhetőleg sikerülni fog a neveket és az arcokat összepárosítanom.

Bár eredetileg kacérkodtam a gondolattal, hogy az előadás után a hirtelen szabaddá vált estémre beiktatom a Pesti Színház Don Juanját, amely szintén régi adósságom volt, de miután ezt végignéztem, úgy döntöttem, hogy erre a napra ez a Hajdu Tibor-féle "ellen-Don Juan" az egész sötét közeggel bőven elég volt élménynek, nem kell "rátölteni". Riasztó ez a közeg, ebben a világban már nincs semmi költészet, marad a rideg és kietlen valóság, ezzel kell szembe néznünk. Az első jelenetben kapunk ugyan egy mondatot a két lány beszélgetéséből: "a barátságnak meg kell maradnia." Hát nem, ebben a közegben tényleg nincs mibe kapaszkodni...

Címkék: Zsótér Sándor Börcsök Enikő Ódry Színpad Szilágyi Bálint Konfár Erik Nagy Katica Koroknai Sándor Szalay Bence Az ingolstadti invázió Hajdu Tibor Bajor Lili Fehér András Hevesi László Kurely László Koller Krisztián

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr812163615

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása