Most kénytelen vagyok megvalósítani a régi tervemet, hogy ezen túl röviden és velősen igyekszem megnyilvánulni egy-egy előadásról. Az ok nagyon egyszerű: szerdán megnéztem Szilágyi Bálint vizsgaelőadását, de mégsem érzem azt, hogy egyéb személyes bajaimat, amelyek ezt a napomat megviselték, ez az előadás le tudta volna győzni. Lehet, hogy erre más előadás sem lett volna képes, de éppen emiatt nem hibáztathatom a negyedéves bábrendező szakos hallgatót.
Az, hogy az előadás a néző fejében történik, és emiatt az előélményeink, személyes állapotunk lényeges, jó esetben mind tudjuk. Ezért hat egy előadás másként mindenkire és olyan nem is létezik, hogy valami az összes nézőnek vagy senkinek sem tetszik. Ez a színház egyik varázsa.
Ezen a napon én a béka alatt voltam, és a napomban mindössze annyi jó történt, hogy eljutottam az Ódry Színpadra, itt az előadás előtt és után beszélgettem Karinthy Mártonnal készülő premierjéről (Gőzben), aki színházigazgatóként is aktív néző, rendszeresen figyeli a színházi eseményeket, a kezdő színészek pedig különösen. Egymástól függetlenül ugyanarra a konklúzióra jutottunk: húzni kellett volna még a szövegből, van a vége felé egy meglehetősen terjengősre sikeredett jelenet, anélkül jobban hatott volna az egész.
Miután több szavahihető ember, aki korábban nézte meg ezt a vizsgarendezést, zseniálisnak minősítette, és én éppen tegnap éltem át, hogy egy olyan előadás, amelyiket én magam szenzációsnak tartottam korábban, az ötödik nézésre– számomra rejtélyes okokból – mégis alacsonyabb energiaszinten, gyengébben érvényesült, könnyen meglehet, hogy ez a szerdai köpenicki kapitány is éppen egy gyengébb napját élte át.Ahhoz, hogy ez kiderüljön, több újranéző véleményét lenne érdemes hallani, de azt hiszem, hogy kevés szubjektívebb dolog van, mint egy hasonló megállapítás, így nem is erőltetném. Feltétlenül látszott az, hogy a szereplők csapatban dolgoztak, látszott, hogy a rendező kidolgozta a köztük lévő kapcsolatokat is és a résztvevők feltehetően élvezték is a közös munkát.
A történet hőse Wilhelm Voigt, egy börtönből szabadult egykori cipész, aki a bürokrácia hálójában vergődik: nem kap tartózkodási engedélyt, így munkát sem, viszont útlevélhez sem tud hozzájutni, hogy elhagyhassa az országot. Miután hosszan kínlódik ebben a patthelyzetben, egy megvásárolt katonai egyenruhában kapitánynak adja ki magát, letartóztattatja a köpenicki polgármestert, de terve zátonyra fut, útlevélhez mégsem juthat, csak hírnévhez. (Carl Zuckmayer egy valódi történetből írt vígjátékot, amelyet most a rendező fordításában nézhettünk.)
A majdnem két órás előadásban részben ennek a peches embernek, részben az egyenruhának a sorsát követhetjük, talán kissé túl hosszan, viszont lehet szeretni a színészeket, akik között nemcsak színinövendékek vannak. Én a magam részéről külön örültem, hogy Eke Angélát ismét láthattam. Ismét megküzdöttem vacak névmemóriámmal, és most emiatt inkább nem részletezem a többi szereplő tevékenységét, és nem is tippelem meg, hogy az egyenruha készítője, a bolt tulajdonosa ki volt (hátha valaki megírja kommentben), ő különösen tetszett.
A címszereplő viszont sehogy sem maradhat említés nélkül, miatta szántam rá magam arra, hogy egy ennyire semmi különös bejegyzéssel égessem magam – Feczesin Kristóf egészen magára tudta húzni ezt a kiszolgáltatott és alapvetően jelentéktelen kisembert, aki részben bele is törődött a hányattatásainak elviselésébe, nem kifejezetten lázadó alkat, de a teljes patthelyzet mégis ráveszi, hogy radikálisan próbáljon meg változtatni sorsán. Az egyenruha által megjön a belőle hiányzó magabiztosság is. Ruha teszi az embert - most egészen igaznak tűnik ez az állítás.
Ami elbűvölő, egy olyan embert játszik, akinek ennyi viszontagság után is maradt annyi illúziója a hivatalokkal szemben, hogy komolyan elhiszi, hogy miután leüli a büntetését, a megígért útlevelet meg fogja kapni és egy névtelen hivatalnok nem fog ismét hivatkozni egy jogszabályra vagy törvényre. Én a helyében már kevésbé lennék bizakodó.
