Ritkán érzem azt, hogy egy előadásra a nap végén sikerül igazán optimális állapotban megérkezni, de ez a csütörtök nyugodtan telt, nagyrészt egy könyvtárban, ráadásul zenehallgatással (nava.hu!), minden tényező adott volt ahhoz, hogy élvezni tudjam a IV. éves (Zsámbéki-Fullajtár) színészosztály újabb előadását, hat nap után megint. A komédia művészete bemutató volt, ez, Zsótér Sándor rendezése már két hónapja műsoron van, csak én voltam csúszásban a megtekintéssel.
A színlapról is kiderül, ami az Ódry Színpad állandó látogatóinak evidens: az előadás elsődleges célja, hogy a hallgatók kipróbálhassák magukat különféle szövegekkel és színházi helyzetekben, fejlődjenek és megmutatkozhassanak. Schiller drámája nem könnyen fogyasztható, távol áll tőlünk a közege, de mivel a hallgatók az egyetemről való kiszabadulásuk után feltétlenül kénytelenek lesznek ilyen műveket is előadni, célszerű őket felkészíteni erre. Természetesen, mivel Zsótér Sándorról van szó, biztosak lehetünk abban, hogy nem éri be azzal, ha a diákok eljátsszák a történetet, kapcsolódási pontokat is keres (és talál) a mi életünkhöz is.
A hallgatókkal kezdve ezúttal: aki ezt, vagy bármely színészosztályt meg akar ismerni, feltétlenül célszerű az összes (de legalább több) bemutatójukat megnézni, mert itt most még nem a későbbi kőszínházi viszonyok uralkodnak, azaz nem válik el még mereven, hogy kik lesznek állandó főszereplők és kik karakterszínészek, most még vizsgáról vizsgára változik, hogy éppen kik az osztály leginkább megvilágított tagjai. Míg a pénteki bemutatón Lestyán Attila és Vizi Dávid jutott a legkiemeltebb helyzetbe, most mindketten kisebb feladatot kaptak, amelyben viszont így is jutott lehetőség arra, hogy felhívják magukra a figyelmet. Lestyán Attila pletykás és korlátolt talpnyaló udvaroncot játszik, aki hagyja magát felhasználni, többször is megjelenik tárggyá leminősítve is. A rendezői gesztus mindezt kifejezi anélkül, hogy túlbeszélné és a színész megjelenése időről-időre emlékezetessé válik. Vizi Dávidnak hozzá képest még kevesebb jelenése van, de így is visszagondolunk arra, amikor fiai elvesztéséről számol be Lady Milfordnak, már csak azért is, mert a történetben szereplők szűk körén túl csak ebben az egyetlen esetben tekintünk, láthatjuk, hogy a kormányzat politikájának és politikusainak áldozatai közé többen is tartoznak, nemcsak Miller zenetanár és lánya.
Ugyancsak apró szerep jut László Lilinek, a Lady szobalányaként. Elmondhatom, hogy most először tűnt fel, hogy van ilyen szereplő a darabban, és ez az odamondogatós mindent tudó leányzó jelzi, hogy a Ladynek van némi hajlama a mazochizmusra, szeretheti hallgatni, ha mások bírálják, ellenkező esetben nem tartaná ezt a lányt sem maga mellett. Érdekes lesz ez a fanyar leányzó, jóval többet mutat a szövegnél. Szívesen vennénk, ha lenne több jelenete, de ez a mű sajnos vagy nem, de más szereplőkre fókuszál. Ballér Biankának szintén kevesebb jelenet jut és az egyetemi vizsgaelőadásokra jellemző módon, egy olyan szerep, amely korban nem illik rá. Valakiknek mindig el kell ezeket a kevésbé hálás feladatokat látni, és a legtöbb, ami történhet, megtörténik: nem foglalkozunk a színésznő korával, látunk egy nagyratörő és kacér asszonyt, aki nagy reményeket fűz lánya szerelméhez és valószínűleg ő az egyetlen, aki hiszi, hogy házassággal végződik majd, mely által majd ők, a szülők is előbbre jutnak. Nála szerencsésebb Messaoudi Emina, aki a Lady szerepében akár lehet ilyen fiatal is, elfogadjuk ilyennek, annak ellenére is, hogy jellemzően érett asszonyként szokott megjelenni. Érdekes jelenség, elképzelhetjük róla, hogy egy herceget is az ujja köré csavar, sőt akár azt is kinéznénk belőle, hogy reális esélye van egy nála fiatalabb és tapasztalatlan férfi elvarázsolására is.
Ha az osztályba járó lányokat sorra vesszük, valószínűleg a felsorolt három éppen úgy alkalmas lett volna a Luise Miller eljátszására, mint Mészöly Anna. A korábbi Zsótér-vizsgákat nézve (lsd. pl. Sirály), nem egyszer előfordul, hogy egyes szerepeket lekettőz, sőt akár három színész is váltva mutatja meg magát. Jelen esetben nem ez történik, mindenki megkapta a maga feladatát és nézőbarát módon "beleélős" színházat látunk, drukkolhatunk a fiatal szerelmeseknek és velük szidhatjuk a gaz apát, a korrupt politikust és talpnyalóit.
Mészöly Anna nagy lehetőséget kapott, az egészen alkatának és életkorának megfelelő a szerep még a megszokottnál is sokkal közelebb kerül a nézőkhöz általa. A szövegben is utalnak szépségére, de ezt a szereplő maga kiigazítja, és inkább furcsának-érdekesnek mondja magát. Igen, jó ez, amikor nem naiva alkatú fiatal színésznő kap elvileg naiva szerepet és képes felerősíteni a szövegnek azokat a részeit, amelyből kiderül, hogy a világ menetével mégis tisztában van valamelyest. Tudja, hogy mennek a dolgok, de - különösen a Ladyvel folytatott párbeszédből derül ki -, ő maga szüleivel ellentétben nem egy felemelkedési lehetőséget lát a szerelmében, pusztán rátalált egy szerethető fiatalemberre, aki viszonozza az érzelmeit és ennyivel is beérné. Én nagyon szerettem ezt a Lujzát, elhittem, hogy többen is mindenáron maguknak akarják megszerezni.
A múlt heti irodaszolga után Miller zenetanár szerepében Martinkovics Máté ismét szerethető, igazi egyéniség, aki részben lánya iránti szeretete, részben a várható előnyök miatt is örömmel tekint a fiatalokra és hiába látja a nehézségeket, bízik abban, hogy sikerül úrrá lenni rajtuk. A sértett hiúság benne is dolgozik, ezt látjuk abból a jelenetből is, ahogy a házában pimaszkodó hatalmasságot kioktatja. A kispolgárt látjuk, aki megpróbál felülemelkedni önmagán - a hatalom mégis lecsukatja és tönkreteszi, bár csak az történik, amit előre ő maga is feltételezett.
Intim térben folyik az előadás, Ambrus Mária a Várkonyi terem adottságait használja ki (egyik falat tükrök borítják, van négy oszlop, így mindenki egyszerre nem látható jól) és a nézőket egy spirális vonalra ülteti. A színészek előttünk-mögöttünk-köztünk keringenek. Mészöly Anna Luise-a ebben a térben nemigen találhat fix pontot, ahogy más szereplők sem, folyamatosan mozognia kell, és érezzük, hogy tényleg nincs esély a megnyugvásra.
Itt szúrnám közbe, hogy az előadás elején és végén ugyanazt az URH-számot adják elő a hallgatók, akik játsszanak hangszereken is. ((És a rengeteg Haydn mise után, amit ezen a napon meghallgattam, kifejezetten jól esett megint ebbe a zenei világba csöppenni, visszavitt 25 évvel korábbra, amikor ennyi idős voltam, mint ezek a növendékek és én is hasonló zenét hallgattam a legszívesebben.)) A választott zene által fokozottan igaznak érződik az előadásra az ebben megjelenő reménytelenség, valóban azt láthatjuk, hogy a mű végére egyetlen főszereplő sem marad, aki valamit ne veszítene, pedig eleinte mindenkiben ott van az a hit, hogy a világ könnyen irányítható és taktikázással, kisebb manőverekkel majd sikerül előnyösen alakítani. Ez itt a nagy tévedés, mindenkinek a létező legrosszabb végkifejlet jut, semmi nem jön rendbe. Hát igen, nem tűnik túl rózsásnak a helyzet a fiatalok számára, nem túl nagy a játéktér és valószínűtlen a happy end,sőt nullára csökkent az esélye - ezt sugalmazza az előadás.
Ahogy egy valamirevaló drámában illik, most sem pusztán a külső körülmények okozzák a szereplők tragédiáját, saját maguk is felelősek azért, hogy sorsuk így alakul. Nemcsak a Szántó Balázs által játszott apa a fő-felelős, akinek ambíciói döntik romba a szerelmeseket, nemcsak Vilmányi Benett titkárának fondorlata, aki most éppen úgy nem jut menyasszonyhoz, mint ahogy akkor sem, ha a darab kezdő alaphelyzete marad fent. Legalább azonos módon hibáztatható maga a hősszerelmes Ferdinánd is, akiben ma már nem egy Rómeót siratnánk, hanem vastagon kárhoztatnánk birtoklásvágyáért, amiért nem képes elviselni, hogy a szeretett nő mást választott és inkább őt is, magát is megöli. (Mennyivel egyszerűbb lett volna saját megérzéseire támaszkodva nem bedőlni az átverésnek, vagy ha ez túl nehéz, akkor szeretetből elfogadni a szeretett személy választását és nemesen félreállni az útból. Bármelyik esetben megúszható lett volna a tragédia - mondhatjuk mindezt zárójelben, de ebből is látszik, hogy a színpadi drámák szereplői is esendő emberek.)
Szántó Balázsban látjuk a cinkus apát fiatal kora ellenére is, és leginkább az önteltsége emelődik ki. Sehogy sem tudja elképzelni azt, hogy a világ nem az ő elképzelései szerint fog formálódni, pedig saját fia lépéseit sem tudja kiszámítani előre. Míg ő a nagyvilág eseményeit is figyeli (poénként ülnek a Népszabadságból idézett napi hírek szalagcímeinek felolvasása), hozzá képest a titkár gondolkodása sokkal beszűkültebb, ő csak erre az egy játszmára gondol, a lány megszerzésére. Azt viszont nem érezzük, hogy szerelmes lenne és ha ez nincs, főleg nem tudjuk, hogy mi motiválhatja az egész akció beindítására. A sértett hiúság ennyire erős motivációt ad?
Kovács Tamás valóban ideális hősszerelmes alkat, neki elhisszük, hogy a lányon kívül semmiféle más gondolata nincs. Vele szeretne együtt lenni. Kétségei lehetnek saját értékeit illetően, mert a féltékenység és a kétkedés korábban jelentkezik nála, mint ahogy az ármányos manővert beindítanák ellene. Semmi oka nincs Luise hűségében kételkedni, és mégis csak kérdezgeti, hogy tegnap óta szerelme változatlan-e. Hosszú távon ki tudja, hogy önmagában ez nem bontaná-e meg a szerelmet, külső beavatkozás nélkül is. Azt kevésbé hisszük el, hogy lenne benne valami olyan rendkívüli, ami a Ladynek is feltűnne.
Az előadás a reménytelen végkifejlet ellenére is jó élmény, tehetséges színészeket látunk testközelből, akiknek a munkáját érdemes figyelni vizsgáról vizsgára. Romantika, szerelem, kétségbeesés, végletek - és itt-ott még kicsit nevetni is lehet. Az előadás idén - MA, jan. 14-én 19.30-kor is - az Ódry Színpad műsorán...
ps. A rendező további két állandó munkatársa nem maradhat említés nélkül. Benedek Mari a legtöbb szereplőre csak egyetlen kifejező ruhát ad rá, míg Ungár Juli a Schiller szöveg módosításáért lehet felelős - valószínűleg újra is fordította, de ez csak sejthető, a színlapon nem jelenik meg.
