Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Július 2-án, amikor Almási-Tóth András rendezéséről kijöttem a Tháliából, az volt a fejemben, hogy a következő operaelőadás a Figaro 2.0 lesz, mégpedig Sopronban, szeptember 26-án. Hozzávetőleg három hónapnyi leállást terveztem. Három hét lett belőle, mivel Tbilisziben módom volt leghíresebb nemzeti operájukat megnézni, az Abesalom és Eterit, szezonzáró előadásként. Mielőtt a konkrét előadás kapcsán írnék le néhány benyomást, legyen szó általában is a tbiliszi operaházról.

A helyi operakultúráról és az operaház múltjáról elég sok információ található az opera.ge – honlapon, amelynek a szerkesztőjével (Maia Sigua) pár napja összeismerkedtem és néhány kérdésemre e-mailben részletesen válaszolt is.

Akit igazán mélyen érdekel ez a 164 éves (!) színház, az talál könyvet az első száz évről (Shalva Kashmadze: “History of Tbilisi Opera theatre” – 1851-1951), sőt a honlapon röviden összegzik is a történetét. Két tűzvész is tönkretette az épületet időközben, 1874-ben és 1973-ban. Mindkét esetben szándékos gyújtogatásra gyanakszanak, de a részletek homályban maradtak (például az is, hogy kinek állt érdekében). Politikai motívumok is szóba kerültek, megtalálták a bűnösöket is mindkét esetben, akiket el is ítéltek, de senki nem hiszi azt, hogy az igazi elkövetőket kapták el valóban. Az 1973-as gyújtogatás május 9-én történt, amikor mindenki ünnepelt és szinte senki nem volt az épületben, amely teljesen kiégett. Azt beszélik, hogy féltékeny szólisták állnak a háttérben. (Ha minden énekes gyújtogatásra gondolna, aki nem kap elég vagy elég jó szerepeket, nem tudom, hogy melyik operaház úszná meg…)

Úgy tűnik, hogy itt a szólisták valóban fontosak lehetnek. Ezt az előadást, amelyiket megnéztem, július 17-re tűzték ki és 23-ra az utolsó pillanatban tették át, a jegyen mindenesetre a korábbi dátum szerepel. A színházban azt hallottam – ez vagy igaz, vagy sem -, hogy a vezetőségben végbement változások miatt a szólisták sztrájkoltak és ennek következménye lett a műsorváltozás.

De vissza az operaház repertoárjára és működésére:

Az első időktől kezdve úgy tűnik, hogy mindig igyekeztek azonos súlyt helyezni az opera és a balett műfajára, bár mégis a balett vált erősebbé, népszerűbbé. (Balanchine is grúz volt, aki meglehetősen közismert koreográfus.) Ha valaki a honlapra rámegy, láthatja, hogy elég jelentős egyezés van a magyar és a grúz operaház balett-repertoárja között, bár néhány helyi szerző is jelen van, ahogy az operák egy része is grúz zeneszerző műve. A közönség ízlése is erős hasonlóságot mutat a miénkkel, a nézők és az énekesek is sokkal jobban szeretik a klasszikus repertoárt, a kortárs szerzők bemutatása nehézkes. Nem lepett meg, hogy ez a közönség is legelsősorban az olasz operákat kedveli, inkább hallgat Verdit és Puccinit, mint Wagnert, bár jövőre ismét lesz egy Bolygó hollandi premier, sőt meg fognak hívni egy németországi Rajna kincse előadást is. Ilyesmi válaszra számítottam, ugyanakkor az az adat, hogy a látogatók harminc százaléka turista, váratlanul ért. (Kevesebbre gondoltam volna, annyira nem túl sok a külföldi a városban a benyomásaim szerint, illetve valószínűleg azok, akik jönnek a hegyek vagy-és a tengerpart miatt utaznak ide. Ezen még lehetne változtatni.)

IMG 20160723 190506A Ház hat éven át rekonstrukción esett át, és csak most januárban nyitott ki. Kibővült a zenekari árok, jó az akusztika, elkezdődhetett ismét a munka Tbilisziben, Davit Kintsurashvili művészeti vezetése alatt. A műsor alapján úgy néz ki, hogy elég kényelmes a munkarend, 2-3 előadást tartanak havonta, bár lehetséges, hogy ez a szám emelkedni fog hamarosan, hiszen a felújítás előtt 5-10 volt ez az átlagosan. Persze, ha a mi előadásszámunkkal hasonlítjuk össze, akkor ez a tizedrésze sincs, bár Tbiliszi lakossága annyival nem kevesebb Budapesténél, közel másfél millió.

A felújítás időszaka alatt csak koncertszerű előadásokat tudott az operatagozat tartani, és emiatt most újra kell a repertoárt építeni. Jövőre 5-7 felújítást (és ennél több premiert) terveznek a balettel együtt, amelynek a működése nem sérült ennyire, mivel e hat év alatt a Gribojedov színházban tarthattak előadásokat. A felújítás óta a jegyek ára is emelkedett, bár a zeneakadémistáknak még mindig van kedvezménye. (Előzőleg teljesen ingyenesen vehettek részt az előadásokon.) Vannak bérletek is, 2-3 hónapon belüli négy alkalomra vonatkoznak, és ahogy a weblapszerkesztő leveléből kiderül, így annyiba kerül a négy előadás, mint egy jegy ára lenne. Nem lehet csodálkozni azon, hogy gyorsan elfogynak, a balett-bérletek meg különösen gyorsan.

A jövő évi programot még nem hirdették ki, aki eljátszik a gondolattal, hogy eljön ide, a honlapon nézzen utána. Érdemes interneten megvenni a jegyet előre, a jegyek ténylegesen elfogynak. Tapasztalataim szerint egyetlen jegypénztáros dolgozik, aki elég túlterhelt, nemigen vette fel a telefont, és nem válaszolgatott sem ő sem más a hivatalosan megadott kontakt e-mailre sem. Nincs szervezési osztály sem, nem gondolnak arra, hogy még több előadást adhatnának el, ha energiákat fordítanának erre is. Az épületet látva, amely igazán gyönyörű, itt is kialakítható lenne kifejezetten az operára alapított turizmus (épületlátogatásokat szerveznek is). A város nem volt plakátokkal teleszórva, a havi 1-2 előadás jegyei simán elkelnek reklám nélkül is, különösen így, hogy hat év szünet után nyitották újra az épületet. Úgy néz ki, hogy jelenleg pontosan be tudják lőni, hogy milyenek az igények, nem tartanak több előadást, mint amennyit teljesen meg tudnak tölteni, nincs túlkínálat.

Az előadásról most már:

Ahogy az előadást is néztem, az jutott eszembe, hogy valószínűleg ilyen lehetett nálunk is egy tipikus előadás a hatvanas-hetvenes években, ez az a stílus, amelyikre nálunk a törzsközönség vágyik, ezt nevezik „hagyományosnak”, azaz: szépek a jelmezek, a három főszereplő pedig az idő nagy részében áll egy vonalban a színpad elején (mögöttük három sorban a kórus, szabályosan), figyelik a karmestert és igyekeznek időben belépni.

Paliashvili operája, az Abesalom és Eteri az, amelyiket az egyik legelső „klasszikus” grúz operának tartanak, amelyikből a nemzeti himnusz dallamát is kiválasztották. A zenében egyesülnek grúz népi dallamok és az olasz és orosz opera hagyományai is. Egészen megszerettem, már szinte gondolkodom a letöltésén is. A történet mintaszerű, semmivel nem ostobább, mint a legtöbb romantikus operáé, amelyekhez egy átlagos operalátogató hozzászokhatott. Akár mintapéldánynak is tekinthető. Az ármány, reménytelen szerelem kulcsszerepet játszik. A tenor és a bariton beleszeretnek a szopránba (falusi lány), az utóbbi a tenor érzelmeit viszonozza (ő a herceg egyébként is), míg a boldogtalan bariton (a herceg barátja) körmönfont trükkel próbálja a lányt mégis megszerezni (mérgezett nyakláncot ajándékoz neki, majd később felajánlja, hogy meggyógyítja). Az egész bonyolítás eredménye nem lesz más, mint két öngyilkosság és a bariton egyedül marad gyászával, hiszen elveszítette egykori barátját és szerelmét is és csak magát hibáztathatja érte.

Miután az itteni kémikusokat akartam magammal hozni, dióhéjban elmondtam nekik a lényeget (a wikipédia oldalra, ahol ez részletesen megvan, rákereshet bárki), erre valaki hozzáfűzte: jobban jár a két férfi, ha nem vadászni megy az erdőbe, ahol találkoztak ezzel a lánnyal, hanem elmennek sörözni. Ez nyilván így van, a legtöbb (operai) tragédia (is) feloldható lenne könnyedén, de valószínűleg az emberekben amúgy is van hajlam arra, hogy megnehezítsék a saját életüket. Ez a történet is erről szól.

Az előadásra végül hét országból vittem nézőket (Horvátország, Kirgizisztán, Korea, Thaiföld, USA tanárai jöttek, illetve Bulgáriából és Magyarországról a diákok is, nemcsak néhány tanár és feladatszerző). A visszajelzések alapján úgy vélem, hogy mindenki nagyon szerette ezt a különleges helyzetet (beleértve azt is, hogy a megfelelő helyi buszra kellett felszállnunk együtt), ráadásul senki nem számított arra, hogy akármilyen programot szerveznek a regisztráció napján, hiszen a korábbi években erre nem volt sose példa. Akár sztrájk, akár bármi más miatt tolódott az előadás, ennek a harminc embernek ez mindenesetre jól jött. Több szabad esténk nem is lett volna.

A színház óriási, öt páholysora van, és ahogy körülnéztem, bárhonnan jól lehetett látni. A székek nagyon kényelmesek, bár a légkondicionálás beindulásához kellett idő, sokan hoztak legyezőt, amely jelezte, hogy előre gondoltak erre az esetre. Kint még este is harminc fok fölött volt a hőmérséklet.

IMG 20160723 203005A közönség mintha egy fokkal kevésbé lenne hozzászokva a nyugodt üldögéléshez, még a mi operakalandos diákjainknál is jobban nyüzsögtek, nehezen bírták az egyébként tablószerű előadás nézését (ezt könnyen meg is értettem), sokan facebookoztak végig, a mellettem ülők mindketten, illetve gátlástanul, a nézőtéri személyzet által sem zavartatva fényképeztek, vakuval is, kattogtatva is. Sokan beszélgettek és még csak nem is igazán halkan. Az előadás elején ez még zavart, de aztán legyintettem erre az egészre, figyelgettem a nézőtársakat és a csillárt még annál is inkább. (Állítólag ez szebb és nagyobb, mint amilyen a Bolsojban látható.) A rendezést látva el kellett ismernem, hogy egy ilyen előadás akkor sem elég ingergazdag, ha száz kórustag áll egyforma aranyszínű köntösben a színpadon. Izgalmas lenne, ha ennek a közönségnek mutatnának be valami igazán modern produkciót, mit tudnának kezdeni például egy Zsótér-féle Bűvös vadásszal. Gizo Zhordania rendezése olyan volt, amely alapján nemigen lehetett a történetet sem rekonstruálni. A lényeges fordulatok sem váltak világossá, viszont akármilyen zenét alá lehetett volna tenni, teljesen mindegy lett volna.

Mivel a diákok kísérője bejött a színházba és megnézte a darabot, tőle tudom, hogy jól érthető volt a szereplők szövegmondása, tehát a helyiek felfogták akkor is, ha nem készültek fel előre. Nem volt semmilyen feliratozás, ide a rekonstrukció ellenére sem jutott még el ez a nyugaton már bevett szokás. (Fogalmam sincs, hogy az idegen operákat milyen nyelven éneklik, lehet, hogy maradnak a grúznál, a közönségnek talán kényelmesebb.)

A diákok nem néztek utána részletesen a történetnek, és amit ők összeraktak az első felvonás alapján, annak sok köze nem volt a darabhoz. Ez semmiképp nem az ő hibájuk, mivel sem az erdő helyszín nem idéződött fel a négy aranyszarvas színpadra helyezése által (ezek később is ott maradtak, a palotában is), illetve nem csodálkoztam azon sem, amikor a két hatvan év körüli énekesre ránéztek, egyikről sem feltételezték, hogy 18 körüliek. Abesalomot Eteri apjának vélték.

IMG 20160723 222304A két férfi főszereplő kitüntetett, nagymúltú művész, akinek valószínű évtizedeken át gyűlhettek az érdemei és mindenki ismerheti a nevüket a városban, sőt lehet, hogy az országban is. A tapsok erősségéből is lemérhető volt ez, feltételezésem szerint a közönség a régi kedvenceit üdvözölte az álló tapssal. Ami tragikus, hiába lehettek hatalmas művészek a maguk idején, ez az idő már elmúlt és itt-ott akár a hallgathatatlan jelzőt is rájuk lehetett volna húzni a halhatatlan helyett. Azt hiszem, hogy amikor elégedetlenkedtem ezzel a két kiemelten fontos szólistával, abba nem csak az játszott bele, hogy sokkal jobb énekesekhez szoktam (bár ez valóban így van), objektíve fülsértő volt egy-egy megszólalásuk, még így is, hogy a művet a youtube-ról ismerem csak. Annyira nem szoktam énekeseket piszkálgatni a hangjuk, vagy az éneklésük minősége miatt (beérem a színészetük véleményezésével), de ennek az is az oka, hogy ennyire kirívóan rossz teljesítményt nemigen hallani Pesten. Az idei 145 operaelőadásból nemigen tudnék hasonló élményt visszaidézni. Örültem volna, ha valamely zenekritikus ismerősöm a helyszínen van és megerősített volna abban, hogy jól hallom-e azt, amit hallok – és ha igen, akkor mi is ez a percekig tartó álló taps, ami kifejezetten nekik szólt. Én csak a közönség tapasztalatlanságával, vagy engedékenységével tudom magyarázni.

Magát az operát egyébként így is megszerettem, bevillant a történet miatt (egy mérgezett nyaklánc játssza a fő szerepet és ellenméregről is szó van, tehát tiszta kémia az egész) akár ezekkel a kémiai olimpikon gyerekekkel is elképzelhető lenne. Meg lehetne rendezni modern közegben is, már magam elé képzeltem, hogy Almási-Tóth András akadémistái, akik megfelelő életkorban vannak, mire jutnának vele.

A szoprán, Khatuna Tchokonelidze elég fiatal volt Eteri szerepére és hangilag is alkalmas, bár neki sajnos jóval kevesebb szóló jutott, mint a két másik énekesnek. Kicsit úgy tűnt, mintha életük alkonyán lévő férfiak utolsó fellángolását néznénk – persze egy ilyen történetnek is lenne létjogosultsága, lehetne ebben is drámaiság,, de még ha így nézünk a történetre, akkor is megmarad a hiányérzetünk a rendezés semmilyenségével kapcsolatban, illetőleg az éneklés színvonala sem volt olyan, amely indokolttá tehette volna a szereplők alkatának eltérését. Mivel operáról van szó, ez a faktor (az énekesi teljesítmény) sosem elhanyagolható, akármilyen a rendezés, lényeges, hogy minőségi módon legyen elénekelve az előadás. (Jelen esetben végképp nem mondható, hogy zenés színházként elment ez így is. Nem, nem tűnt úgy, mintha élő emberek sorsáról lenne szó, igen sok hiányzott ahhoz, hogy igazi színház benyomását kelthesse.)

A kórus szerencsére sokat énekelt, és velük kapcsolatban csak az hiányolható, hogy masszaként voltak jelen, de a hangzásukkal kapcsolatban komoly kritikát nem fogalmaztam meg, már csak azért sem, mert a két vezető szólista túlságosan zavart. A kórus kritizálásához már jobban kellene ismerni a művet, de nekem nem volt velük semmi különös bajom, ahogy a zenekarral sem ( Papuna Gvaberidze vezényelt).

A szerelmesek esküvői jelenetébe beiktattak egy balett-betétet, amelyért általában a közönség nagyon szokott lelkesedni és most is így történt. Ennek a színvonala megmutatta, hogy nagyon tehetségesek a grúz táncosok, joggal büszkék magukra és ugyan jellemzően nem szoktam szeretni az operák illusztratív balett-betétjeit, de most el kellett ismernem, hogy ez a néhány perc volt az előadás csúcspontja. Koreográfus: Iliko Sukishvili. Anna Kalatozishvili ruhái mindenkinek nagyon tetszettek, ez volt az első dolog, amit a legtöbben megemlítettek a csapatunkból. (Tudomásul kell venni, a nézők vágynak erre a csillogó-villogó látványra, számításba kell ezt venni a tervezőknek.)

A két szünetben némileg körülnéztem az épületben, amely tervezésénél a nyugati és a keleti építészeti kultúra találkozott, sikerült összesimítani a két világot. Szépek az előcsarnok mennyezetfestései, IMG 20160723 202749de a praktikumra kevésbé gondolnak. Büfé nincs, sem opera shop, míg a szomszédos Jerevánban – az útikönyv tanulsága szerint – az operaház még diszkót is üzemeltet. (Valószínűleg otthon is jó üzlet lehetne egy ilyen vállalkozás, ahol az operajegyekkel azonos összegbe kerülne a belépő, ahogy Jerevánban.)

Jó volt itt lenni, mindent összevéve, feltétlenül jó élmény volt a mi szezonunk vége után három héttel még egy előadást megnézni egy másik országban. Ki tudja, hogy visszajutok-e ide, vagy sem, lehet, hogy mindössze egy újabb vendégjátékhoz lehet szerencsém az Armel fesztivál keretében, ahogy ez két éve is megtörtént. Aki Tbilisziben jár, nézzen be az Operaházba is és számoljon be, hogy mi újság…

Címkék: Opera Grúzia Tbiliszi Kémiai Diákolimpia Abesalom és Eteri

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr778913074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása