Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Nehéz lenne eldönteni, hogy az Operaház reklámozza kevesebbet egyik legnagyszerűbb drámai mezzóját, Wiedemann Bernadettet, vagy a nevezett művész fordít még ennél is kevesebbet az önfényezésre. Most mindenesetre ez az ő délutánja volt, Aczél András és Hábetler András kérdezgették pályájáról, életmódjáról.

Már az elején elárulták, amit a beszélgetés hangneme úgyis tudatott velünk: kérdéseik álkérdések, baráti kapcsolatban vannak hosszú ideje a kiszemelt áldozattal és még annál is többet tudnak róla, mint amit megszellőztetnek nekünk, mezei nézőknek.

Ebben a félévben ez a harmadik ilyen beszélgető-műsor, amelyiken részt veszek és egyértelműen kiderült, hogy éppen a riportalanyhoz fűződő személyes kapcsolat miatt sokkal bensőségesebbé vált az egész, mint korábban a Cser Krisztiánnal vagy a Kálmándy Mihállyal foglalkozó. Ezért persze Wiedemann Bernadett személyisége is felelős, úgy éreztük végig, hogy egészen nyitottan bármire válaszolt volna. A kérdezők mégsem voltak különösebben kegyetlenek, nem tettek fel olyan kérdést, amely jobban belemászott volna a kelleténél az énekes intim szférájába.

Most is a gyerekkori képek nézegetésével indult a délután, majd áttértek annak a fejtegetésére, hogy mennyire érdekes az énekesnő számára a hírnév, az, hogy mit írnak róla, illetve a honlapjának a fejlesztése. Éreztem, hogy mi lesz a válasz (nem izgatja ez az egész túlságosan), ugyanakkor ha arra gondolok, hogy hány koncertre nem jutok én sem el pusztán azért, mert mindig akad olyan, amelyik elkerüli a figyelmemet. Egy Wiedemann Bernadett kaliberű énekesnek már gondolnia kellene a követőire, és arra, hogy nagyon érdemes lenne ezeknek a helyzetét megkönnyíteni a jobb tájékoztatással, azaz a saját honlapja frissítésével. (Azt csak üdvözölni lehet, hogy nem foglalkozik névtelen kommentelőkkel, sem szakkritikusokkal – van egy érzésem, hogy egy valamirevaló énekes úgyis tudja maga is, hogy milyen volt aznap, a visszajelzések csak egy kis megerősítést adhatnak.)

A beszélgetés második témája a külföldi fellépések kérdése volt. Nekem nem jelentett újdonságot, hogy német nyelvterületre rendszeresen hívják a művészt, aki alapvetően itthon szeretne énekelni, mivel van társasága, barátai, családja és ezekkel az emberekkel sokkal jobban szeret lenni annál, hogy ne utálja amikor külföldi szállodákban kell töltenie a napjait, egyedül. Ahogy erről beszélt, azt hiszem, hogy mindenki elhitte neki, hogy számára az őt körülvevő emberek messze fontosabbak, mint a külföldi fellépésekkel járó több pénz – az lenne az ideális, ha éppen ezért a művésznő ennél jóval többször léphetne fel itthon, az Operaházban. (Mi pedig örüljünk, ha van valaki, aki nem vágyik elmenni!)

E téma kapcsán egy klagenfurti meghallgatás élményét mesélte el Hábetler András, „némileg átkeretezte” az eseményt. Nem csodálkozunk, hogy szerződést kapott Azucenaként Wiedemann Bernadett, lehet, hogy ő még a mostani új Trubadúr rendezés újranézésére is rábírna – ha valaki azt látta, akkor tudja, hogy ennél nagyobb szabású dicséret nem mondható el Wiedemann Bernadett  azucenaságáról.

Ezek után futólag a tanulóévei is szóba kerültek, a hat év alatt elvégzett Zeneakadémia, amelyre azért került be, mert a felvételit előbb tartották, mint az óvónő-képzőben és azért lett hat év, mert közben megszületett a műsorban is többször reflektorfénybe kerülő Pataki Bence.

Pataki Bence jelenleg 26 éves, basszbariton, a Figaro 2.0 kapcsán ő is azok közé tartozik, akikkel rendszeresen foglalkozom. Nem nevezhető ideális riportalanynak, mert leginkább tőszavakban adott nagyon frappáns válaszokat, de azért érezhető volt az igyekezet és kaptunk tőle olyan mondatokat is anyjára vonatkozóan, amelyeket bárki örömmel fogadna, még ha nem operaénekes, akkor is („ nem nagyon lehet mást tenni, mint szeretni”). Ugyan a kérdezők direkt módon ki akarták belőle húzni, hogy borzasztóan el volt hanyagolva, mint gyermek (és mégis operaénekesnek készül, ennek ellenére!), mégis a beszélgetés hangneméből az volt leszűrhető, hogy ilyen kevés gyerekkori találkozás ellenére is, (sőt annak ellenére, hogy Wiedemann Bernadett azóta is énekel sőt tanít is), mégis létrejött egy igazi bensőséges szeretetkapcsolat közöttük, amelyben mindkét félnek mintha a saját szabadsága is megmaradt volna. Így nemigen van mit keseregni azon, hogy ez a pálya hogyan hat a családi kapcsolatokra. (Attól tartok, hogy a civil körökben sincs ez másként, senki nem ér rá soha semmire.)

A Zeneakadémia kapcsán felmerült Mozart is, akitől nem énekel semmit mostanában a művész, de volt egy tanulóéve, amikor rajta kellett gyakorlatoznia, és ugyan nem kedveli, de elismerte, hogy a hangja kifényesedett és lettek magasságai. Láthattunk egy érdekes bejátszást a Cosí fan tutte-ból. (Mellékszál: Örültem, hogy az idei operabeavató-tréningnek köszönhetően ezt szinte egy fél mondat alapján felismertem, egy éve még nem így lett volna. Aki akar egy jó nézni, az idén júniusban a Kamrában megteheti, hat alkalommal.)

Szóba került az énekesnő repertoárja is, a mezzók lényegében öregasszonyokat énekelnek csak – állapította meg Hábetler András. Wiedemann Bernadett ezt viszont nem bánja, jobbnak érzi ezt a szerepkört, mintha drámai szende lenne – „Játszhatsz!!”, jött a szenvedélyes felkiáltás. „És te elhitted olyan fiatalon, hogy öregasszony vagy?” (H.A.) – „Nem, de megpróbáltam, hogy mások elhiggyék, erről szól a színház, nem?” – Valami ilyesmi párbeszéd hangzott el és tényleg, a színház valóban erről szól, felnőtt emberek, akik normálisnak néznek ki (felületes megítélésre), királyokként, koldusokként vagy akárki másokként viselkednek…mi pedig nézzük őket és hiszünk nekik. (Jó esetben. W.B.-nek feltétlenül.)

Azucena szerepe kapcsán, mint egyetlen nehézség, szóba került a beleélés veszélye. Wiedemann Bernadett számára nem énektechnikai problémákat vet fel ez a nehéz szerep, hanem eleinte rendszeresen elsírta magát, amikor a máglya áriánál a gyerek tűzbe vetéséről énekelt, hiszen neki is volt már akkor egy kisfia. Ha viszont valaki sír, nincs hangja…- A közönségnek kell meghatódnia, nem a művésznek – nem túl régen én is átéltem ezt, amikor egy előadás után húsz percig meg sem tudtam szólalni, a művész, akit kivégeztek, a tapsrendnél már egészen oldott volt…

Az Operaport egyik előnye, hogy szóba kerülnek ilyen kérdések is, hogyan viszonyulnak a szerephez, izgulnak-e vagy sem a művészek és azt hiszem, hogy ebből lehet a legjobban leszűrni azt a tanulságot, hogy minden énekes egészen más ezen a területen is. (Wiedemann Bernadettet előadások napján a takarítás kapcsolja ki, készíti fel, olyan ez számára, mint a torna. Sőt főzni is szeret, sőt tervszerűen szokott is…)

A repertoár kapcsán felmerült egy fájó pont: a művésznő – bár magát Carmen alkatnak tartja és ebben szerintem sem téved, megvan benne a kellő szenvedélyesség – sosem énekelhette el ezt a szerepet. Ennek kapcsán mindenféle köntörfalazás és szépítgetés, finomkodás nélkül beszéltek a kövérségről, mint rá, illetve az énekesek többségére is jellemző sajátosságról. Ez még visszatérő motívum volt a beszélgetésben, bár azt hiszem, hogy Wiedemann Bernadett egészen olyannak mutatja magát, mint aki saját magát képes volt elfogadni teljesen. Szerethető egyéniség, így ahogy van, akár hány kilós, és szerencsére a szerepkörében igazán nem számít ez a tényező, tehát igazából túl lett reprezentálva a téma.

Egyáltalán nem került szóba a Xerxész, mint előadás, amelyikben én nagyon szerettem a művésznőt, és évek óta hiányolom. (Az Operaport esetén ugyan a kérdezők simán ki tudják tölteni a 2 órát, de talán nem lenne túl nagy merészség, ha hagynának időt a közönség kérdéseire is. Hátha lennének. Egy operaénekes jellemzően elég vagány ahhoz, hogy egészen váratlan és sokszor naiv kérdésekre is válaszolni tudjon, amelyet a mezei nézők tesznek fel.)

Néhány bejátszás is tarkította a beszélgetést, de sokkal jobban hatott, amikor a kérdezők felszólítására ("valami olyat énekeljen, amit még soha") Hidegkúti Pálma zongorakísérővel előbb egy musical-részletet (a Somewhere-t a West Side Storyból) és egy operett-részletet is elénekelt. „Mindig olyan feladatot kell vállalni, amelyet az ember nem tud megcsinálni.” Jó mondat, de mégis jól mentek ezek az első alkalmak, bár az Erkel büféje kicsinek számított ehhez a hanghoz.

Megtudtuk, hogy ezek a könnyebb műfajok is érdekelték, sőt a sanzonok is, de úgy tűnt, mintha kevésnek érezte volna a lehetőségeket, amelyekhez eddig hozzájutott. Dalokat is szeret énekelni, azt érzi a legnehezebbnek, a zongora nem fed el semmit, nem úgy, mint a zenekar, jelmez és a rendezés együttese az operáknál.

Beszélt néhány szerepéről külön is. „Judit engem nem akar” és megemlítette néhány Kékszakállú élményét külön is, köztük a legutóbbit, amelyiket nem érzett elég jónak. (Én azt néztem, nekem átjött abból is valami különleges és személyes, nem éreztem elvesztegetett estének, az biztos. Inkább többet kellene énekelnie, nem kevesebbet.)

A beszélgetés újabb fő témája volt a tanítás, illetve a maximalizmus. Elismerte, hogy a tanítványaitól a lehető legtöbbet várja, és nem dicséri őket eléggé. ("Kellene nekik egy másik tanár, aki csak dicséri őket.") Kiderült, hogy napi három-négy, sőt öt énekest is tanít, sőt kurzusa van a pécsi egyetemen is. (Az, hogy Hábetler Andrással is tíz éve foglalkozik, pláne nem tudtam, de most erre is fény derült.)

Ezen a ponton, fél hatkor nekem el kellett mennem, mert élőben hallani szerettem volna Kolonits Klárát, amint Dinnyés Dániel dalokat énekel. Ez sikerült is, nagyon izgalmas zenét hallottam. A következő Operaport-áldozat éppen Kolonits Klára lesz, május 28-án szombaton 4-kor.

Viszont egy ismerősöm jóvoltából megtudtam, hogy nagyon izgalmas eseményekről maradtam le a műsor végén, Wiedemann Bernadett "bosszúból" megénekeltette Hábetler Andrást, sőt egy másik tanítványa is részt vett a Don Giovanni-Zerlina kettősben….

Ezen kívül szó volt még Wiedemann Bernadett nyilvánvalóan erős komikai vénájáról - nemsokára május 20-án és 22-én még nézhető a Falstaffban is, illetve Vajda János Karnyónéjáról, amelyet a szerző rá gondolva írt.

Aki Szegeden jár, az nézhet vele egy jól sikerült Trubadúrt is, hagyományos felfogású rendezésben - május 11-én.

Lesz még idén egy-két Operaport is, de a jövő évad tervében nem láttam egyetlen ilyen időpontot sem. Pedig ha ezek az események valami kis figyelmet kapnának, több reklámot, akkor ennél jóval több embert is vonzhatnának. Kár ezért a sorozatért, ha tényleg megszűnik, már csak azért is, mert még elég sok olyan szólista akad, akik érdekesek lehetnének…

Címkék: Opera Wiedemann Bernadett Hábetler András Pataki Bence Aczél András OpeRaport

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr678675982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.