Ma délután ismét megjelent az Erkel büféjében a beígért „két kellemetlen alak” (Aczél András és Hábetler András), és ezúttal nem közrevették a kipécézett kollégát, Kálmándy Mihályt, ahogy legutóbb tették Cser Krisztiánnal, hanem hagyták, hogy az ajtóhoz legközelebb eső karosszéket foglalhassa el.
A kérdezett helyenként hasonlóan izgatottnak-idegesnek tűnt, mint elődje, nagyon úgy tűnt, hogy hosszú pályája során nemigen került hasonló helyzetbe, mint ez a mostani. Kétezernél több előadást énekelt – csak kedvenc szerepéből, a Nabuccóból 230-at -, de nem kizárt, hogy még sose kellett embereknek összefüggően magáról beszélnie. A nehézségek látszottak, érezhetően kereste a szavakat, láttuk e gyenge pontján keresztül sebezhetőségét, ugyanakkor azt is, hogy nem hiába hallgatta végig Cser Krisztián vallatását, mert néhány kérdést imponáló határozottsággal visszadobott („nem tudom értelmezni”), illetőleg ezzel feltétlenül elérte, hogy a továbbiakban hasonlóakkal ne próbálkozzanak nála. Kevesebbet árult el magáról, a mezei nézők kizárólag csak szakmai sikereiről, külföldi fellépéseiről, énektechnikájáról hallhattak, bár a két órás program első perceiben kiderült a telefonokhoz fűződő vonzalma (kétszer is fel kellett a műsor közben állnia emiatt), az utolsó ötben pedig megtudtuk, hogy szenvedélyes fényképész és íjászkodik is.
Behozott két íjat és két almát a műsor végén és ebből a műsorvezetőknek az a képzete támadt, hogy esetleg a Tell Vilmos alaphelyzete ismétlődik majd meg az ő bevonásukkal. De nem, csak fel kellett húzniuk. Az volt a benyomásom, hogy a két András nem ijedt meg, a kívánt hatást nem érte el az akció, viszont nagyot nevethettünk a végén, amire menet közben azért sűrűn nem volt mód, a műsorvezetők mindenféle poénkodásai ellenére sem, mert ez a beszélgetés is inkább Kálmándy Mihály pályájára és szerepeire volt jellemző, komoly maradt szinte mindvégig.
A beszélgetés végén a humoros szerepek hiányára fel is hívta Hábetler András a figyelmet, amely a Kálmándy Mihályt ismerőknek akár természetes is lehet. Megtudtuk, hogy a Falstaffot nem szereti, nem tud a főszereplővel azonosulni, Hans Sachshoz még nem tartja magát eléggé érettnek. (Sólyom-Nagy Sándor egy operabeavatón említette tavaly, hogy a szerep két és fél órányi éneklést igényel, azaz rendkívüli memóriát és felkészültséget, koncentrációt, hosszú betanulási periódust. Most is felmerült, hogy egy ilyen feladatra amúgy se lenne elég egy év vagy hat hónap, amennyi idő juthatna az operaházi viszonyok között.) Mozartról is szó esett, akinek a szerepeit szintén alig énekli a művész, viszont a Figaro Grófját szeretné ismét megkapni és a Don Giovannit szintúgy. Ez éppen olyan fontos szerepálma, mint az Attila, amelyikről kétszer is volt szó az est folyamán.
A beszélgetés során tanárairól és azokról a mesterekről sok szó esett, akik hatottak rá, illetve érdekes volt meghallgatni az olasz és német repertoár eltérő technikai szükségletéről szóló magyarázatát, sőt megtudtuk, hogy a román nyelv alkalmasabb az éneklésre mint sok más. Valóban imponáló látni a művész Verdi repertoárját (13 főszerepről van szó), amely mellett sok a Wagner és Strauss mű is, amelyeket szintén gyakran énekel.
A baritonista az egyike az első operaházi művészeknek, akik kifejezetten felkeltették az érdeklődésemet. Egészen pontosan 1989. április 14-én hallottam A bolygó hollandi címszerepében, a nevét a jegyre fel is írtam (és később miatta a darabot még hétszer néztem meg), és alig három héttel ez után az első Hollandi után a Saloméban is láthattam, és azóta időről időre fel-feltűnik a műsoromban. Amióta nézem, úgy tűnik, hogy nem sokat öregedett, ez talán a legerősebb benyomásom vele kapcsolatban. Hogy tudja valaki ennyire jól konzerválni a fizikai állapotát, ez itt a kérdés. (Megtudtuk, például jógával is.) Szinte csak főszerepeket kap, egymás után folyamatosan és bírja a terhelést. Ami nekem csak nemrég esett le: azért se láttam még többet, mert amióta pályán van, a világot is járja. Most az este folyamán is számos külföldi fellépése került szóba, részleteket is láthattunk ezekből. Szerencséje volt, mert minden felvétel – a képminőségről most nem beszélek – nagyon előnyös színben mutatta meg hangját. Egyetlen felvétel sem volt, amely pályakezdő koráról tanúskodott volna, viszont mind az érett művészt mutatta. Másfelől ezek a felvételek valószínűleg a pálya egészére is jellemzőek, hiszen mindegyiken látszik, hogy Kálmándy Mihály elsősorban a (gyönyörű) hangjával dominálja a színpadot és mindent ezzel közöl. Vagy kerüli azokat a rendezőket, akik kifejezetten zenés színháznak állítják be az operát, vagy csak szerencséje van, hogy alkatával ellenkező helyzetbe nem kényszerítik bele. Beszélt a rendezőkhöz fűződő viszonyáról is külön, és úgy tűnik, hogy pályája során nem sok konfliktushelyzetre emlékszik vissza, amit érdemesnek tartott arra, hogy most nekünk is emlegessen.
Aczél András, aki játékmesterként sok éve dolgozik együtt a művésszel, emlegetett azért egy-egy sztorit a művész feledékenységét felemlegetve, illetve utalt Kálmándy Mihály próbáira, a művész a megjelenésért jutalmul kapott néhány alig palástolt kritikai megjegyzést, de ezeket jól vette. Mindenesetre most már tudja, hogy „kevésbé hisztis” a fogyókúrája óta.
Ez a fogyókúra – az út 126-ról 85 kg-ra – élénk érdeklődést is váltott ki, de ő maga is erről beszélt talán a legnagyobb élénkséggel. A közönség soraiban nem kevesen lehettek, akik részletesen is meghallgatták volna, hogy milyen is pontosan ez az étrend, amely segítségével napi 1 kg-t is le lehet dobni.
Ebből a számomra második operaportból kitűnt, hogy a műsorvezetőknek érthető módon vannak sztenderd kérdései, hiszen minden esetben egy-egy operaénekest akarnak emberi mivoltában bemutatni, így most is előkerült az ön-eladás illetve a menedzsment kérdése is. Részletes válasz helyett azt tudtuk most meg, hogy Kálmándy Mihály magasabb szintnek érzi azt, amikor egy művész már rájön arra, hogy áru és ezt az árut kell eladnia minél jobban, mintha idealistán tekintene csak az éneklésre. Ugyanakkor később azt is elmondta, hogy amikor fellép csak maximalista módon, mindent beleadva tud énekelni, ahogy Hábetler András megjegyezte – „éneklés ez életre-halálra”, és máshogy szerinte nem is lehet a munkához viszonyulni, illetve nem érdemes.
E gondolatsor kapcsolódott a közönséghez való viszonyát firtató kérdésekhez is. Ha volt valami, ami miatt mindenképp megérte elmenni erre az operaportra, amikor valóban azt érezhettük, hogy egy igazi nagy énekes, aki nem is lehetne más, ül velünk szemben, az éppen a beszélgetésnek ebben a részében történt. A művész kifejtette, hogy teljesen hibásnak tartja az énekeseknek azt a tipikus elvárását a közönséggel szemben, hogy a teljesítményüket tapssal, ovációval viszonozzák. Amióta rájött, hogy ezzel nem szabad foglalkozni és nem vár semmit, csak arra figyel, hogy adjon, azóta fokozottabban érzi a közönség szeretetét, azt, hogy ráállnak a hullámhosszára, "azt érzik, amit ő érez" és sokkal jobban szeretik, mint korábban.
Ez a pozitív, az életet alapvetően bizakodva néző szemlélet a beszélgetés több pontján is átütött, akkor is, amikor a két éves katonaságról, a pesti nehéz kezdésről, albérletről albérletre vándorlásról volt szó. Érthető, hiszen egy sikertörténetet él át évtizedek óta a művész, nagyon nehéz is lenne ezt másként beállítani, de biztos, hogy lenne olyan ember, aki így is a hiányokat érezné hangsúlyosabbnak. Kálmándy Mihály most egy kicsit felvillantott az emberből, ha nem is sokat, de összességében ez a délután így is tanulságos volt. „Maradjunk a jónál”, hogy őt magát idézzem végül és érjük is be ennyivel, hiszen mi mezei nézők akkor járunk a legjobban, hogyha Kálmándy Mihállyal (Hábetler András biztos hozzátenné: ÉS A TÖBBI ÉNEKESSEL!) továbbra is csak az operaszínpadon akarnánk találkozni.
