Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Nagy ívű bevezetés után a szombathelyiek Kékszakállújáról lesz szó, amelynek karmestere Kocsár Balázs volt, a szólisták pedig Cser Krisztián és Meláth Andrea. Öt napon át készült ez a hét oldal és talán valamit hozzátesz az utóbbi három év tizenkilenc, e témában írt bejegyzéséhez. A Kékszakállú egy olyan opera, amelyhez lehet mindig újabb látószögből közelíteni és én talán éppen emiatt használom ki a nem mindig kézenfekvő megtekintési lehetőségeket is.

Akik az előzményekre nem, de magára az előadásra kíváncsiak, azok most bátran ugorhatnak…”a most már az előadásról” részig, ezzel másfél oldalnyin időt azonnal megtakarítottak.

Tehát először a nagy ívű bevezetés…

Vannak előadás-élmények, amelyekhez az ember különösebb erőfeszítés és görcsölés nélkül jut hozzá, mivel sikerült hosszas előkészületek és nagy előzetes elvárások nélkül odamenni. (Ilyen tökéletesen felhőtlen élményem volt most hétfőn Adorjáni Bálint estje, amelyről a kezdése előtt három órával értesültem mindössze és pár perccel korábban estem be.) Ez éppen nem ilyen volt.

A vidéki előadásokra így lehetetlen beülni, hiszen eleve nem gyakran utazunk egy színházi előadásért, nagy remények, erős motiváció nélkül pedig biztosan nem. A különleges helyszín, az odajutáshoz illetőleg már az utazás megszervezésére előzetesen ráfordított nézői energia pedig óhatatlanul megemeli az este fényét, mégpedig az erőfeszítéssel egyenes arányban. Ha viszont az ember nem egyedül megy, hanem még további harmincöt másik nézőt is odaszervez, akkor az egész alapképlet megváltozik és már alig lényegesek a saját benyomások.

Erre a Kékszakállúra mintegy öt héten keresztül szerveztem a csoportot (a József Attila Gimnáziumban), amelynek létszáma és összetétele naponta változott és mindössze két nappal az előadás előtt vált biztossá, hogy valóban éppen elegen leszünk, így már az is érték és siker volt, hogy eljuthattunk Szombathelyre, amely város önmagában is újdonság volt sokaknak és így vonzerővel is bírt. Nehezebben jött össze a csapat mégis, mint két éve az első ilyen kalandunkra ( a pozsonyi  Anyeginre), vagy tavaly a pécsi János passióra, viszont ennek fő oka, hogy nem péntekről, hanem szombatról volt szó ezúttal, és a korábbi két kiránduláson résztvevők többsége most fog már érettségizni, és azt is nagy eredménynek tartom, hogy mégis volt tíz végzős jelentkező, olyanok is, akik mindháromszor eljöttek.

Miután vidéki városokból szinte lehetetlen egy esti színház után Pestre visszajutni, a vonat és a szálloda együtt irreálisan drága tanároknak és diákoknak egyaránt, a külön busz bérlése volt az egyetlen esély az előadás megtekintésére. Volt olyan tanítványom, aki felvetette, hogy menjünk autóval, de ehhez a megoldáshoz a program iránt leginkább érdeklődők eleve többen voltak már az első napon is. Kellett a busz, ha senkit nem akartunk hátrahagyni, így kellett néhány körlevél, néhány ismeretlen ismerős kampánya ahhoz, hogy végül a Wagner Társaság négy, és az Operabarátok egy tagjával, továbbá Cser Krisztián öt, évek óta rendíthetetlenül hűséges rajongójával együtt meglegyünk. Utóbbiak a szervezkedésbe is masszívan beszálltak, nélkülük és egy rendkívül segítőkész kollégám nélkül biztosan fel kellett volna adni a tervet és ezen az estén nem jutottam volna messzebb az Erkel Színháznál.

E körülmények miatt leginkább közösségi eseményként vált fontossá számomra is ez az este, a darab általam megnézett 34. előadása. Sokkal jobban érdekelt az, hogy másokra hogyan hat a Kékszakállú, olyanokra, akiknek ez volt az első találkozása a művel. A végeredmény várakozáson felüli volt, szinte mindenkire nagyon hatott, szerették és már a koncert utáni első percekben meglepetéssel tapasztaltam, hogy mennyire nagy a sikere. Ettől függetlenül – az előzményeket taglaló bevezető után - mégis csak a saját nézői benyomásaimat tudom majd részletezni, bár az előadás közben itt-ott fellépő hiányérzetemet gyorsan elmosta az, hogy a jelenlévők elsöprő többségének egyértelműen nagy élményt jelentettek a látottak és talán tartósan is nyomot hagynak bennük.

Az előadást megelőzte (március elején) néhány előkészítő óra a Kékszakállúról, négy osztályban is, mivel még januárban véletlenül kiderült, hogy a tanítványaim közül elvétve van csak olyan, aki hallott a darabról, illetve bármit is tud róla. Ebben az időpontban még fogalmam sem volt erről a szombathelyi koncertről, és nem terveztem, hogy élőben is megnézetem bárkivel a darabot.

A diákok közül voltak érdeklődők és ezt a hatást kellemesen megerősítette, hogy március közepén Cser Krisztiánt élőben is láthatták (nemcsak a Don Giovanniban illetve a Figaróban énekelni), hanem közönségtalálkozó keretében az iskolában is. Mivel az elmúlt három év alatt nálunk járt korábban Csiki Gábor, Bretz Gábor, Hajnóczy Júlia, Gábor Géza és Hábetler András, keveseknek jelentett újdonságot, hogy közelről látnak egy operaénekest, de nagyon szerették Cser Krisztián természetes viselkedését, és persze különlegesen mély orgánumát.

Miután a Kékszakállú órák során tömeges kifogás volt az, hogy "a szopránt egyáltalán nem lehet érteni", lefénymásoltam a librettót (nem hosszú az egész, 4 papírlapra jól elfér) és így a koncert előtt aki akart felkészülhetett.

Szombathelyre délután egykor érkeztünk, így mindenkinek majdnem hat teljes órája volt a szétnézésre. A fenyegető előrejelzések ellenére nem esett, sőt még a nap is sütött és ennek nem tudtunk eléggé örülni. Ha már Szombathelyen jártunk, elvetődtünk a színházba is, amely kellemes helynek tűnt. Remélem, hogy egyszer nemcsak a kávézóig jutok el, hanem egy előadásra is. Ha nagyon strapálom magam, beülhettem volna a délutáni előadásra ugyan, de most a kollégákkal való beszélgetést választottam, abból jut kevesebb nekem, nem a színházból. (Mellékesen: az Átriumban vasárnap, április 17-én lesz kétszer is a szombathelyiek vendégjátéka, A makrancos hölgy, Alföldi Róbert rendezésében.)

Legyen szó ” most már az előadásról”:

A Kékszakállút eddig még mindig egy másik mű (szimfónia, opera vagy balett) kíséretében láttam, mivel egyfelvonásos opera, hatvan percnyi zenével. Ezúttal másik mű helyett Paulik Ákos olvasott fel egy esszét, amely tájékoztatott a darab keletkezési körülményeiről és vázlatos elemzést is nyújtott. Volt köztünk olyan, aki az előkészítő órákon nem vett részt és nem ismerte az operát, és így hasznosnak ítélte ezt a szöveget, míg mások feleslegesnek, érdektelennek. Én egyértelműen időhúzásnak, amely által az este meghosszabbodott. Tudtam, hogy emiatt a plusz húsz perc miatt lesz, aki majd Pesten lekési a fél12-es vonatát és ez így is történt. Nekem így „gödörből indult” az előadás, de volt olyan kollégám, aki szerette volna, ha el is olvashatja később ezt a bevezető szöveget, mert neki jó előkészítésnek tűnt. (Ennyit a nézői benyomások sokféleségéről.)

Már az előadás közben kiderült, hogy vannak fotósok ketten is, és egyikük gépe meglehetősen zajosan kattog, ő maga pedig az előadás elejétől majdnem egészen a végéig energikusan rohangált le föl a lépcsőn a bal, majd a jobb oldalon. A másik ugyanezt viszonylag feltűnés mentesen is megoldotta. Bennem fel nem merült sem az, hogy elég érdekes lehet egy koncertszerű előadás annyira, hogy ilyen kitartóan fotózzák a rendszerint mereven álló énekeseket, másrészt az sem, hogy egy zenekar vezetősége engedhet ilyet. A többi szélen ülőt is zavarhatta a mozgás, óhatatlanul is elterelte a néző figyelmét a darabról és az elkészült (és a zenekar oldalán a facebookon már látható) képek minket nem kárpótolnak eléggé, attól tartok, hogy széles tömegek nem is fogják ezeket nézegetni. (Négy nap alatt 17 ember lájkolta be a fotókat, megosztottam az újonnan létesített FB-oldalamra, Mezei Nézőre és még egyetlen ember vállalta be a terjesztését, senki más, bár van egy-két olyan kép közöttük, amelyik eléggé sikerült.) Nem értem, hogy miért nem kerülhetett sor erre a fotózásra valamelyik próbán, azt még kevésbé, hogy miért nem érték be azzal, hogy a koncertről video felvételt készítsenek. Ez a mozzanat volt annyira zavaró, hogy ennyit puffogjak miatta, miközben tisztában vagyok azzal, hogy még egyetlen blogbejegyzésemben sem szántam ennyi sort például a kitűnően teljesítő zenekarnak vagy karmesternek, ahogy most is meghagyom őket a zenekritikusoknak - a magas zenei színvonalat ugyanis én természetesnek veszem.

(Ez a kis közjáték eszembe juttatott egy 1991-es Pavarotti gálát, amelyen a fotósok kattintgatása annyira zavart, hogy aztán évtizedekig emiatt kerültem a hasonló VIP-eseményeket. Voltam azóta fotós próbákon kényszermegoldásként, de akkor előre bekalkuláltam, hogy nem lesz zavartalan az élmény.)

Miután már kicsit zilált állapotba kerültem az elnyúló beszéd és a közben megkezdődő kattintgatás hatására, idegesen vártam a prológot. Ezt nem szoktam szeretni soha, legjobban az esik, ha kihagyják. Száz év eltelt a szövegkönyv megírása óta, a Kékszakállúra járók úgyis ismerik, és talán most már e nélkül is ellenne a darab, nem kell a magyarázkodás. Paulik Ákos olvasta fel, aki a szöveget az internetről szedhette le, mégpedig talán éppen az általam belinkelt  kishibás változatot. Ezek szerint nem lehet a darab avatott ismerője, viszont nem bántom most ezért a tévedésért, a neten sem kommentelte senki, hogy rossz a feltett szöveg és a próbák valamelyikén akár a karmester is odaszólhatott volna neki, hogy javítson a példányán.

22 perc után már foglalkozhattunk is a szólistákkal, akik elé ezúttal kottaállványok nem kerültek, tekintve, hogy mindketten nagyon sokszor énekelték a szerepet. Együtt legutóbb egy pekingi rendezésben léptek fel (2013. júniusában, majd 2014. szeptemberében), így van közös elő élményük is.

Ami még szokatlanabb volt, az énekesek nem a bevett módon, a karmester két oldalán, hanem szinte szorosan egymás mellett, a karmester előtt helyezkedtek el. Azoknak akik az emelkedő széksorokkal megtervezett Bartók terem felsőbb régiójában ültek, ez kevésbé számított, viszont akik közelről akarták nézni az énekeseket és rutinszerűen középre vették a jegyeiket, azok csalódtak, mert a karmester sokaknak kitakarta őket, emiatt többen panaszkodtak. (Hát igen, kit a fotós zavart a szélen, kit a karmester középen…- biztos voltak olyanok, akik egyik csoportba sem tartoztak és zavartalanul élvezték a zenét.)

Ez az elhelyezkedés bennem pozitív várakozást keltett, reméltem, hogy mélyebb oka van ennek, valamit ki akarnak fejezni, illetve meg akarják ezzel is teremteni a darab másfajta interpretációjának a lehetőségét.

Azáltal, ha hagyományos módon, a férfi és a nő a karmester két oldalán van elkülönítve és alkalmanként esetleg egymásra néz, de egymáshoz sehogy sem tud közel jutni, több fejeződik ki, mint sok kosztümös Kékszakállú rendezésben. Létrejön a feszültség, a kapcsolatteremtés lehetetlenségének kínjait átérezzük.

Ezt megnehezíti a karmester által képezett akadály hiánya, hiszen ha a valóságban egymás mellett áll a két énekes, akkor nekik kell kiépíteni és a nézők számára érzékeltetni a láthatatlan falakat, amelyek persze a legtöbb (talán minden) kapcsolatban léteznek, mert szépen felépítgetjük az óvodától kezdve őket...

Ha már így akarták elhelyezni az énekeseket, lényeges lett volna, ha a szűkös próbaidő ellenére van valaki, aki koncepciót készít, és pontról pontra kitalálja, hogy ki mikor és hova nézzen. Ha egyszer ennyire közel vannak egymáshoz, szinte adta volna magát, hogy ha az elhelyezkedésben túlléptek a szokásokon, akkor jöjjön valami érintés is, és legyen több az egymásra nézés, lássuk azt, ahogy a két szereplő megelevenedik és nem csak a hangja által. (Örültem volna, ha ismét láthatok valami ahhoz hasonló csodát, mint Kijevben lassan másfél éve, amikor koncertszerűen is meg tudott elevenedni előttem mindkét szereplő, teljes összhangba kerültek és valódi kapcsolat megszületését érzékeltem.)

Ezen a koncerten a két énekes teljesen más módon fogta fel a helyzetét, „más protokoll szerint” viselkedett. Ezáltal én azt észleltem, hogy nincsenek összehangolva, másfelől a darab mondanivalóját ez pontosan kifejezte, hiszen az nem másról szól, mint arról, hogy két egészen eltérő élethelyzetű, kommunikációs technikájú ember, aki egyébként vonzalmat érez egymás iránt, éppen eltérő vonásaik miatt sehogy sem tud összekapcsolódni, a legjobb esetben is csak pillanatokra kerülhetnek közel a másikhoz. A próbálkozásuk esélytelen, és csak ártani tudnak a másiknak, illetve hiányérzetet kelteni.

(kitérő! - a darab kapcsán:)

A Bartókék által megírt Kékszakállú két szereplője annyiban hasonlít, hogy mintha mindketten a "Hogyan legyünk boldogtalanok?" kézikönyv alapján akarnák az életüket leélni, bár láthatóan más-más fejezeteket tartottak ebből fontosnak, de így is nagyon alkalmasak ehhez a szépen felépített vesztes-vesztes játszmához, kiegészítik egymást. A férfi egészen úgy viselkedik, mintha a mellette lévő embert csak tükörnek akarná használni, annak a személyiségére nem kíváncsi. Személyes kérdése nincs, egyedül az érdekli, hogy a nő hogyan látja őt. A lehető legkevesebb információt akar magáról kiszolgáltatni, a legbanálisabbakat is visszatartja, titkot csinál belőle. Nem szeret sem kérdezni, sem válaszolni, pontosabban: azt szereti, ha mégis ostromolják és aztán el tudja utasítani azt, aki megpróbálja titkait kiszedni és behatol személyes szférájába. Ehhez a játszmához nem könnyű partnert találni, de nem is lehetetlen - amint sejtjük, Judit már a negyedik kiválasztott, akit manipulációval rávesz, hogy az ajtók kinyitását erőltesse. (Nehéz nem észrevenni, hogy a 3.-5. kulcsot a Kékszakállú már elég szívesen odaadja, az ötödik ajtó kinyitását mintha már erőltetné is.) Judit ezzel szemben túlságosan is kíváncsi, hajlamos saját egyéniségét háttérbe szorítani, és ideiglenesen, de csak amíg égetően szükségesnek tartja a kapcsolat fenntartása miatt, úgy tesz, mintha csak a férfi lenne a fontos, ami neki még ezen kívül korábban számított, az nem. Talán maga sem tudja, hogy ő is hazudik, magának is, mert "a nem kell rózsa, nem kell napfény" nem igaz, KELL a napfény, hiszen után folyamatosan a vár kivilágosításával van elfoglalva, azaz a Kékszakállú átformálására tesz kísérletet. Be kellene ismernie és akár a virágoskertnél is megtehetné már, hogy nem ilyen hercegre gondolt. Nagy kőtömböket nem vethetünk rá, kevesen vagyunk olyanok, akik nagy erőfeszítések után is képesek vagyunk kimondani, hogy alapjaiban volt elhibázott az egész, amire energiáinkat ráfordítottuk.

((Akit a Kékszakállú viselkedésének - általam feltételezett - mozgatórugói érdekelnek, azoknak ajánlom, hogy a már belinkelt 19 bejegyzés közül az Ajtók nélkül címűt olvasgassa. Ezeket a gondolataimat eddig csak egy volt-Judittal tudtam mélyebben megvitatni, aki jól tűri a zaklatást, amikor az év és a nap bármely szakában írok neki az őt már nem érdeklő témáról, mindig végiggondolja, így a darab számos pontját segített tisztázni. Hálás vagyok neki ezért nagyon, de bármilyen fel- vagy ellenvetésnek, észrevételnek akárki mástól is örülök.))

(vissza az énekesekhez)

Védhető tehát a két énekes eltérő magatartása, és a fent leírtak alapján koncepciónak is el tudom fogadni, hiszen kifejezi, hogy már a kezdetekben sincs esélye az egymásra találásnak. (Ennek ellenére attól tartok, hogy mindketten saját alkatuknak megfelelően mindössze a korábbi számos Kékszakállú fellépésük emlékképeiből rakták össze erre az alkalomra azt a viselkedésformát, amelyet jelenleg a legmegfelelőbbnek gondoltak a koncertszerű előadáshoz, amelybe rendező nem szólt bele ezúttal.)

Meláth Andrea Juditja kialakult személyiség, kerek, nem bizonytalan, nem kiegészítésre, támaszra szoruló, semmivel sem kevésbé jelentős, mint maga a címszereplő. (Nem valósul meg most sem a Bartók által hangoztatott szerzői szándék "a különleges férfi és az átlagos nő" találkozásáról.) Nem első nagy szerelemnek tűnik a nő részéről ez a kapcsolatkeresési kísérlet, hanem mindössze egynek a sok próbálkozás közül. Az énekesnő a koncerteken bevett szokástól nemigen tér el, nagyon kevésszer néz a partnerre, és összességében is kevesebbet reagál annál, amit ÉN vártam volna tőle. Ugyan az énekléssel kapcsolatban nem szoktam megjegyzéseket tenni, azt meghagyom a szakértőknek és a nevüket sem vállaló fórumozóknak, akik ettől még lehet, hogy tényleg értenek is a zenéhez, viszont nem lehet szó nélkül elmenni amellett a nyilvánvaló tény mellett, hogy semmiféle hangot nem ad ki Meláth Andrea, amikor az ötödik ajtónál a birodalmat megpillantva Bartók egy magas C-t ír elő. (De messze vannak azok a boldog idők, amikor nem értettem, hogy egy japán hegedűs ismerősöm miért akad ki olyan nagyon azon, amikor az általa látott (másik) énekesnő nem énekelte el ezt a hangot...Most én is megdermedtem és azt éreztem, hogy "helyzet van". Aki az előkészítőmön ült, azok szintén észrevehették ezt, mert nagy hangsúlyt fektettem erre a pillanatra.) 

Miután nincs háttér információm, hogy ennek miféle okai lehetnek, ezt nem is nyomozom, így maradok annál, hogy ez mit fejezett ki számomra. Szélsőséges magyarázatok fűzhetőek hozzá, akár az, hogy nem hatja meg a Kékszakállú hatalma, de ha szeretnénk, mondhatnánk azt is, hogy a hangja is elakad, annyira átérzi saját jelentéktelenségét a férfihoz képest.

Ebben a Juditban én elég sok keménységet érzékeltem, Bartók eleve kellemetlennek írta a nő szólamát, sokszor tényleg keserves hallgatni, de ez is a szerephez tartozik, nemigen vethető Meláth Andrea szemére, aki nekem a megnézett korábbi Juditja után is és ez után is, továbbra is Xerxészként fog elsősorban eszembe jutni, csak már tennék vissza azt is a repertoárra...

Cser Krisztiánt sokszor (de még nem elégszer) láttam ebben a szerepében és mivel ez az, amelyikhez a legjobban ragaszkodik a vele készült interjúk szerint is, nyilván a jövőben is minden alkalmat meg fog ragadni, hogy elénekelhesse, így mindenki előbb-utóbb láthatja majd, ha akarja. Most is "hallgatjuk és csodálkozzuk", megérint minket kifejező, igazán gyönyörűséges basszus hangja, amely által mégis rengeteg fájdalom és keserűség szól hozzánk. Kékszakállúja a saját magának épített csapdából nem tud kimászni, érezzük a tehetetlenséget, a megválthatatlanságot. Addig nem is fog, amíg olyan Juditokra talál, akik partnerei lesznek a játszmában.

A szereplő magányosságát még aláhúzza, hogy egyszerű fekete öltönyben énekel, és fekete ingének gallérja felgyűrődött, így a kicsit elhanyagolt, kusza külső még nagyobbnak mutatja a távolságot közte és Judit rendezett estélyi ruhás énje között. (Érdekes módon a csoportból nagyon sokan észrevételezték ezt a gyűrött gallért, ezen akadtak fenn – míg én a fotósok rohangálásával voltam elfoglalva, ahelyett, hogy mindössze a zenére figyeltünk volna mindannyian. Ez nem sikerülhetett.)

Én sokkal inkább a darabhoz illeszkedőnek tartottam volna, ha a történet elején Judit az, aki folyton pillantásával ostromolja a Kékszakállút, aki ezt eltűri és a harmadik ajtótól kezdve átveszi a kezdeményező szerepet, itt viszont azt láttuk, hogy szinte fordítva történik mindez. Ha lenne video, akkor akár vissza is lehetne nézni, ahogy az énekes már a mű elejétől fogva bizalmatlan pillantásokkal ugyan, de méregeti a követelőző, de rá nem tekintő Juditot. Én érzékeltem az alakítás ívét, ahogy az elején még létező merevség akár szenvedélyesnek is nevezhető gesztusokká oldódik, majd az előadás végére a címszereplő újra visszafagy és akkor már az ellenkező irányba fordítva el a fejét énekel, beismerve a kudarcot, hogy a találkozás most is – törvényszerűen – elmaradt.

Ezen az előadáson a két szereplő küzdelmét figyelve leginkább a helyzet eleve elrendelt esélytelensége fogott meg, illetve azon gondolkodtam, hogyha ennyire evidens az, hogy semmi jó nem születhet belőle, miért muszáj mégis végigcsinálni az egész folyamatot, miért nem sikerülhet megállni az ötödik ajtónál. Most csak annyiban látom másként a helyzetet, hogy míg korábbi előadások esetén azt éreztem volna logikusnak, ha ezen a ponton a szereplők megállnak, és együtt maradnak, most viszont ezt a Juditot és ezt a Kékszakállút nézve azt mondanám, hogy az igazi megoldás mégsem ez. Be kell látni, hogy nem illenek össze, tehát jobb ugyanitt megállni és békésen búcsút inteni egymásnak. A további ajtók nyitogatása felesleges, csak fájdalmat okoz, bár az is lehet, hogy nincs más megoldás, minden folyamatot végig kell vinni, az ajtókat rendesen bezárni. (A mi bejárati ajtónkat nyitni és zárni is csak mindkét kéz felhasználásával lehet, "csak úgy" nem, és jellemző módon az egyik nap erről a mozdulatról is a Kékszakállú jutott eszembe...nem véletlenül ez a huszadik cikk a témában.)

Ennek kapcsán jutott eszembe megint Fodor Géza tanulmánya az összes általa elért (azaz az életében még megjelent) Kékszakállú-felvételről és magabiztos konklúziója, amely mindet tökéletlennek minősítette és reménytelennek azt, hogy készül majd egy „igazi”, amelyben a zenekar és mindkét szólista is optimális formában lesz. Ez a megállapítás az emberi kapcsolatokra is általánosan jellemző. Lehet,hogy egyik sem tökéletes, kompromisszumok és egyik vagy másik, sőt jó esetben mindkét fél által befektetett energiák árán működhetnek csak viszonylag huzamosabb ideig. Ennél a darabnál Bartók és Balázs Béla szépen kitalálta, hogy változnak az erőviszonyok, éppen ki a kapcsolatot előrevivő személy. Érzékelhető, hogy az ötödik ajtó után mindkét részről megszűnt a hit, egyikük sem gondolja komolyan, hogy valóban kezdeni tudnak egymással valamit. Olyanok mindketten, mint egy-egy hosszú tehervonat, amelyik a fékezés után azonnal nem képes megállni.

Én mégis elképzelek egy nagyvonalú és igazán bátor Juditot, aki annak ellenére, hogy már a történet előtt elhagyta az apját-anyját, mindent feláldozott, mégis lenne annyira erős egyéniség, hogy képes lenne a birodalom és a hozzá tartozó véres árnyú felhők láttán kimondani, hogy „Kékszakállú, hagyd a kulcsot…”- éppen azért mert szereti és belátja, hogy ami úgysem működne, azt nem is érdemes erőltetni. Két ennyire eltérő módon kommunikáló embernek sok keresnivalója nem is lehet egymás mellett, de ettől még az sem szükségszerű, hogy tönkretegyék egymás életét.

A szépen kitalált „ne erőltessük, ami lehetetlen vagy majdnem az” gondolatom igazságával kapcsolatban csak az nyugtalanít, hogy erre önmagában rácáfol ez a szombathelyi kirándulás, amelynek a létrejötte erősen irreális volt, de mégis várakozáson felüli siker koronázta, mégis örültek az előadásnak, akik megnézték és így mégis kár lett volna feladni csak azért, mert esélytelennek tűnt.

Címkék: Szombathely Opera Kékszakállú Cser Krisztián Savaria Szimfonikus Zenekar Kocsár Balázs Meláth Andrea

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr748578568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.