Bach születésnapját és a közelgő húsvétot két kantáta eljátszásával ünnepelte a Szolnoki Szimfonikus Zenekar, mégpedig a Belvárosi Nagytemplomban. Néhány benyomás következik, egy másfél oldalnyi blogbejegyzés. Ne is álmodjon senki zenekritikáról, hogy jönnék én ahhoz...
Amikor a koncertről hallottam, azonnal bevillant, hogy legutóbb a Figaro 2.0 kapcsán, éppen egy hónappal korábban (amely legalább kettőnek tűnt) lehagytam a városnézést még a Tiszára sem pillantottam rá, így megörülve a lehetőségnek, hogy teljesen irracionális módon, minden teendőmet hátrahagyva majdnem két órán át "idegen várost bolyghatok keresztül", eltölthetek valamennyi időt "csak úgy", céltalanul és utána általam jól ismert művészek előadásában Bachot hallgathatok garantáltan.
Számomra Szolnok valóban ismeretlen városként hatott, és a két óra alatt sikerült is néhány nagy felfedezést tenni. Az első: várakozásaimtól eltérően nem volt tele a város mindenféle gyorséttermekkel, boltokkal – amerre én bolyongtam minden kihaltnak tűnt, ember is kevés volt. Viszont sikerült annak ellenére, hogy célzottan a koncertre érkeztem úgy eltévedni, hogy egyedül annak köszönhetem, hogy végül nem késtem el, mert az a fiú, akit megkérdeztem, hogy merre is van a belváros, elvitt a templomhoz. Elég hosszan mentünk az autóval, úgy néz ki, hogy jó gyorsan sétáltam a hidegben. (Ez a kis közjáték már önmagában is említésre érdemes, visszaadja a hitét az embernek.Van akiben egészen spontánul megjelent a segíteni akarás. Gyalog volt, amikor beszélgetni kezdtem vele és nem tudhattam, hogy pár méterre ott van az autója, saját maga ajánlotta fel, hogy elvisz. És azt még nem is mondtam, hogy zebránál a szolnoki autósok megállnak és átengedik a gyalogost. Többen is így tettek, szinte zavarba hoztak.)
A templom viszont a várakozásaimhoz képest nem is volt túlságosan elviselhetetlenül hideg, pontosabban, ha visszaidézem a tavalyi pilisi kalandomat, amikor szintén kantátát hallgatni mentem és akkor is a célhoz vitt az, akitől megkérdeztem, hogy hol a templom, elmondhatom, hogy ahhoz a borzalmasan hideg templomhoz képest ez egészen rendben volt. Valaki megkérdezhetné, mert logikus, hogyha tavaly is szétfagytam a BWV 76 alatt, akkor most miért voltam ennyire motivált a BWV 198 és BWV 4 meghallgatására?
Éppen azért, mert tavaly két hét hallgatás után a BWV 76 valami igazi csoda volt, ezért is hallgattam meg két egymást követő napon is a Fesztiválzenekar koncertjét, hasonló reményeket keltett bennem már a „Bach kantáta” szókapcsolat is és nem csalódtam.
Korábban ezeket a műveit egyáltalán nem ismertem a szerzőnek, de az, ha az ember igazán előkészül és tizenöt-húsz alkalommal végighallgatja őket, legalább az ismerősség érzetét megadja, én nagyon megszerettem őket, örülök, hogy az utamba kerültek.
Aki szintén nincs otthon a témában és mezei koncertlátogató, ahogy én, jobb ha tudja, hogy Bach kétszáz kantátát írt. Egy éven belül én megismertem hármat – nem kapkodtam el, még bele lehetne éppen húzni. Mindenkinek több meghallgatást ajánlok, mert ugyan a 76-os azonnal megfogott, de ennek a kettőnek a varázsát igazából magán a koncerten éreztem először, szerintem jobban is szólt, mint amilyen felvételhez a youtube jóvoltából hozzájutottam.
A koncerten a szolnoki zenekar mellett az 1998-ban Szegeden, Cser Miklós által alapított Victoria Kamarakórus vett részt, 19 fővel. Közülük 4-5-en lehettek jelen az alapító tagok közül és ez egész jó arány. Mindkét kantátában van néhány szoprán, alt, tenor és egy-egy basszus szóló is, de talán a kórus a legfontosabb része mindegyiknek, talán azokat lehet a leginkább szeretni.
Én csak a felvételem alapján tudtam valamiféle benyomást formálni, de nekem úgy tűnt, hogy a zenekar és a kórus is nagyon egyben van tartva, Cser Ádám látnivalóan zsigerből tudja ezeket a műveket és hatni is tud az együtteseire. Mindkét kantáta előtt tartott bevezetőt, a szöveget pedig kivetítették, így ez elegendő támpont volt azoknak is, akik netán egészen felkészületlenül érkeztek a helyszínre.
A szólisták közül mintha a szoprán kapta volna a legtöbb esélyt, vagy legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Murányi Márta, ahogy az alt szólót éneklő Szathmáry Judit is az elmúlt években nem egyszer jelent meg az Örkény Színház előadásaiban (a legutóbbiban, a Mesél a bécsi erdőben is benne vannak) és más prózai darabokban is segédkeztek, számomra rég ismerős játékuk is, de ez volt az első eset, amikor „csak” énekesként, koncertpódiumon tűntek fel. A tenoristát, Csapó Józsefet is láttam három alkalommal, többek között egy Máté passióban is.
Cser Krisztián, akinek a honlapján ráleltem az eseményre, előző este Jézus volt a Müpa János passiójában, amely annak ellenére, hogy színpadi eszközökkel mutatta be a darabot megrendítőbb élmény volt, mint amilyen egy átlagos templomi hangverseny szokott lenni. Annak ellenére, hogy tudható volt, hogy egy kantáta koncert nem lehet jobb annál, de mivel egészen más műfaj és az ember jellemzően nem is próbál meg összevetni egy koncertélményt színházival, nem gondoltam, hogy rosszul járnék azzal, ha frissen az előző esti Bachra „ráhallgatok” egy másikat. A számításaim be is váltak, a két élmény egészen független maradt egymástól. Az énekes mindkét basszus szólót a szokásos magas minőségben hozta, gyönyörűen énekelt. Orgánuma jelentősen erősebb, mint más szólistáké, ez óhatatlanul is érvényesült most is. Esetenként a kórus számaiból is kihallatszott külön, ezen nem keseredtem el.
Érdekes időutazás lehetett számára és a kórus alapító tagjainak is ez a koncert, volt köztük más szólista is, aki operák főszerepét is énekelte már (Herczenik Anna ne felejtődjön el), és mégis, alázatosan visszaálltak a kórusba. Ez a gesztus feltétlenül említésre érdemes, nekem nagyon imponált.
Mindenkinek csak tudom ajánlani, hogy egyszer-egyszer próbálkozzon hasonló élménnyel, akkor amikor rendszerint a mókuskereket taposná, menjen el egy másik városba akár színházba, vagy most, amikor itt van a húsvét, tele van Budapest ingyenes templomi koncertekkel, nézzen meg egy Máté vagy János passiót, hátha rá is hatna az élmény. (Minden információ az ingyenes Koncert kalendáriumban hozzáférhető.)
