Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Szeged, Győr és Kaposvár után, Miskolc (máj. 23.) és Székesfehérvár (máj.30.) előtt ma este 7-kor Szolnokra gördült a Figaro. Előzetesen aggódtam kicsit, hogy mi újat tudok az előadásról még mondani, amit hat bejegyzésben még nem tettem meg, de az a tény, hogy Kovács István megbetegedése miatt a Gróf szerepébe a rendező, Hábetler András ugrott be, egészen új helyzetet teremtett. Nincs két egyforma előadás, akkor sem ha megegyezik a szereplőgárda, de a  főszereplő cseréje teljesen átrajzolja az erővonalakat, és jellemzően a többi szereplő alakításába is új vonások kerülnek. Az előzőeknél jóval rövidebb, a beugrásra koncentráló bejegyzés következik, az előadás (vagy a korábbi bejegyzéseim) ismeretét adottnak veszem.

Ez volt a főpróbát is beszámítva az ötödik előadás, és az operaháziak a tavaszias napsütésben a színház helyi dolgozóitól talán a szokásosnál is készségesebb, kifejezetten meleg fogadtatásban részesültek, egészen úgy tűnt, mintha a szolnokiak örülnének a vendégjátéknak. Ez a véleményem az előadást nézve erősödött, annyira megtelt a 465 személyes nézőtér, hogy a kezdéskor szokásos casting ideje alatt a nézőtérre kitelepülő művészek közül alig tudott valaki leülni, minden pótszék is foglalt lett. Ugyan ez a mezeinezo és nem a Színházi Élet és nem is tervezem a profilváltást, de csak muszáj megemlítenem, hogy igazán jelentős operaházi művészek (Pasztircsák Polina, Rálik Szilvia) is eljöttek Szolnokra a produkciót megnézni, illetve Molnár Szabolcs zenekritikus úgyszintén, aki látva a szolnoki nézők félénkségét - táncolni csak két helyi lakos merészkedett fel a színpadra - szintén rászánta magát a rendezői koncepció támogatására és csatlakozott az esküvő utáni jelmezbálhoz. Nagyon más ez a jelenet a színpadról (bárki kipróbálhatja, érdemes), bár ez valóban akkor az igazi, ha sok néző részt vesz, ahogy ez eddig egyedül Győrben történt meg. Ha leszámítjuk, hogy ebben az esetben a vegyes összetételű szolnoki közönség nem akart ennyire előtérbe tolakodni, elmondható, hogy ha az előadás közben mutatott reakciókat nézem, ez volt eddig a legjobb és legérzékenyebb közeg, ahol lejátszották az előadást. Lehet, hogy szólt ez a beugrás tényének is, amely mindig fokozza az izgalmakat. Azt hiszem, hogy nagyon szimpatikusnak találták a rendezőt és az elejétől kezdve vették a szövegpoénokat, hallgattak rá, bravóztak, tapsoltak és amikor kellett elég sokan énekeltek is.

Korábbi bejegyzésben részleteztem, hogy valójában az előadásról alkotott képünk nagyon múlik a személyes állapotunkon is. A napsütés miatt vagy sem (lehet, hogy minden ilyen primitív okokra vezethető vissza és nem kell tovább keresni) én azt hiszem, hogy a legoptimálisabb állapotban tudtam Szolnokra érkezni és a jó hangulatomat csak erősítette az az időszak is, amelyet az előadás előtt a helyszínen töltöttem. (Ezúttal a könyvtár hétfői zárva tartása miatt a városnézés is elmaradt.)  A beugrás ténye a kellemes közérzetemet csak fokozta, hiszen ismerve Hábetler András kvalitásait, akit kb. egy hete láttam ismét Bölömbér kerálként kifejezetten jó formában (Leánder és Lenszirom), sejtettem, hogy most is igazi színházi élmény várható és nem pusztán annyi, hogy rendben lemegy majd az előadás. (Már csak három hét hiányzik és elmondhatom, hogy az előadás hat közreműködőjét - Hábetler Andrást, Fodor Beatrixot, Megyesi Zoltánt, Farkasréti Máriát, Bucsi Annamáriát, Mester Viktóriát - immár tíz éve célzottan figyelem, a legtöbb pesti szerepükben nem is egyszer néztem, a rendezői koncepció varázsát a fellépők személye is támogatja.)

Hábetler András beugrásának, aki rendezőként és tegyük hozzá: a szöveg átdolgozójaként is belülről ismeri az előadást, a legfőbb értéke az volt, hogy a produkció bekerülése által nem vált rendkívüli eseménnyé, egységes maradt, amelyben a Gróf szerepe nem került semmivel jobban az előtérbe, mint ahogy az kívánatos lenne. Az az ideális, ha a négy főszereplő - Susanna, Figaro, a Gróf, a Grófné - az előadás során változó erősséggel, de összességében egyforma súllyal van jelen. Láttam már kifejezetten Susannára, a Grófra rendezett produkciót, ez a jelenlegi letagadhatatlanul a Grófnét éneklő Fodor Beatrixot hozza a legelőnyösebb helyzetbe, aki az előadás második felében átveszi az irányító szerepet, de mégsem annyira, hogy a másik három énekes egészen háttérbe szoruljon. Ez most sem történt másként.

Ezen az estén ismét leszűrhettem, hogy amíg az említettekhez képest kisebb szerepekben fellépő, de azokat éppen az előadás minőségével megnövelni képes Mester Viktória (Cherubino), Megyesi Zoltán (Basilio), Farkasréti Mária (Marcellina), Szvétek László (Bartolo), Bucsi Annamária (Barbarina) és Pataki Bence (Antonio) ismét a helyzet magaslatán volt és éppen ők hozták létre azt a biztonságos erőteret, amelyben a négy főszereplő játéka igazán jól tudott érvényesülni. Mindenkinek ismét lehetett örülni és ott voltak azok a már többször kiemelt kis villanások, egyéni pillanatok, amely által ezek a karakterek is élnek.

A további három szereplőt a most említetteknél sokkal nagyobb mértékben érintették a változások, mivel a darabban nekik van egyébként is a legtöbb közös jelenetük a Gróffal. Hábetler András alkatilag jelentősen eltér az általa éppen Kovács Istvánra kitalált karaktertől. Ennek a képviselőnek a politika és a nők mellett a testedzés a legfontosabb, hiszen ez által próbálja konzerválni valóban vonzó külsejét. Hábetler András gyakorlatait nézve nem kérdőjeleződik meg, hogy van-e köze a fitnesshez, nagyon rutinosan hajtja végre a gyakorlatokat, mintha mindig is ezt csinálta volna, ugyanakkor a mániákus megszállottságot neki nem hihetjük el. Sőt valami miatt, hogy komolyan venné a saját szlogenjeit, azt sem. Ez a Gróf Richárd inkább tűnik normális embernek, aki valószínűleg megélhetési politikus, emiatt talán kevésbé veszélyes, mintha körömszakadtáig ragaszkodna az elveihez. Másként lesz nevetséges, mint elődje e szerepben. Az a jellemvonása, hogy udvarol a nőknek és dühíti a konkurencia (az apród személyében), az ugyanúgy érvényesül, viszont mivel összességében lágyabb és közelebb áll a buffo karakterhez, sokkal szimpatikusabb lesz nekünk, nézőknek. Én kezdettől fogva rendkívül kedveltem Kovács István kerek és precíz, hiteles Grófját, de ez az új Gróf sebezhetőbbnek tűnik és szerethetőbbnek is egyben. Az alakítás hatalmas pozitívuma, hogy sokkal élőbbnek érzékeljük a feleségéhez fűződő kapcsolatot, egészen az a benyomásunk, hogy nem veszett oda minden és ilyen nagy esélyt még talán sose adtam annak, hogy a darabot lezáró happy end hosszabb időre szól, nem pusztán néhány napra teremt harmóniát a felek között. Mindig jó nézni, ha legalább színpadon valamiféle mélységet árasztó szeretetkapcsolatot sikerül felrakni két szereplő között, meggyőződésem, hogy még egy ilyen pozitív példa is képes nyomot hagyni (illetve hiányérzetet kelteni, amely esetleg motiváló hatású, hogy nekünk is másként kellene kapcsolatainkban létezni - mert ez az előadás hasonló ambíciókkal is rendelkezik, ahogy a kaposvári bejegyzésemben ezt részleteztem).

Fodor Beatrixnak, aki korábban is mindig a legelőnyösebb helyzetben volt Grófnéként és kiváló képességeit minden alkalommal meg tudta mutatni ebben az előadásban, most még kedvezőbb viszonyok közé került ezáltal, hogy most hisszük el igazán azt, hogy valóban volt köze egykor a férjéhez és van mit siratni. Az "egykor szerettél" mondatnak súlya lesz és az előadást lezáró végben valóban úgy látjuk, hogy sikerült a változtatással, manővereivel visszaszerezni a férfi érdeklődését. Ennek a beugrásnak ő az egyik kifejezett nyertese.

Keszei Borit, aki Susanna szerepében az egyik legaktívabb személy,  aki elindítja a cselekményt azzal, hogy Figaro bevonása mellett dönt, hiszen nem számít arra, hogy Figaro ennyire féltékeny lesz. Ezzel a "pót-Gróffal" is sikeresen tartja a távolságot és nem csábul. Éppúgy, ahogy az előző négy alkalommal, most is átdobja a pamlagra a főnökét, egész viselkedésén látszik, hogy pontosan tudja, hogy mit akar és annak szellemében határozottan cselekszik. Akárhogy is nézem, ebben a Susannában nyomokban sincs meg a gyámoltalanság, nem szorulna senki segítségére ahhoz, hogy lerendezze a Grófot. Minden rajta múlik, az ő döntése az, hogy valóban kizárólagos marad-e Figaróhoz fűződő kapcsolata, övé lesz-e "mindörökre, csak az övé?" (De egyáltalán, lehet-e valakit birtokolni - kizárólagosan ráadásul? - Ezek a mondatok most kicsit beakadtak, éppen itt Szolnokon.)

Az előadás címszereplője, Cser Krisztián (aki a fellépők közül a legkésőbb került be az előadásba és nem volt tagja az alap-csapatnak, akikkel a Városmajorban az első verzió létrejött két évvel korábban), valószínűleg a beugrás tényétől függetlenül, pusztán azért, mert ez neki is már a negyedik alkalom volt, most játszott a legoldottabban. (A mikroport által okozott plusz-feszültséget mintha már feldolgozta volna, annyi szerencséje volt, hogy nem az övé volt az, amelyik időre időre zúgott és egyéb zörejeket is felerősített.) Ennek a lazaságnak köze lehet ahhoz is, hogy tíz napon belül ez volt a hatodik fellépése (lsd. Berlioz ill. Varázsfuvola bejegyzéseket), és ennyi feladatot feszülten nem is lehet túlélni. Ez a Figaro egészen közel van már ahhoz a karakterhez, akit én ideálisnak tartok, ahhoz az életművészhez, aki voltaképp végig érzi és érezteti a fölényét a Gróffal szemben, mert szellemi fölénye megkérdőjelezhetetlen, akit nem lehet megfogni, vagy amikor mégis kiderül, hogy hazudott, az sem rendíti meg. Ennek a laza Figarónak sokkal tragikusabban (illetve tragikomikusabban) hat az összeomlása az utolsó felvonásban, még a ruha előnytelensége és szándékolt ízléstelensége sem tudja elvenni ezt a hatást, az alakítás feltétlenül megráz, még akkor is, ha tudjuk, hogy az elárultatásáról panaszkodó elkeseredett férfi még sincs megcsalva. Azt viszont, hogy többet nem lesz féltékeny, mégsem hihetjük el, csak Susanna ringatja magát abban a hitben, hogy most már minden véglegesen rendeződött.

Ez a 43. Figaro előadásom valószínűleg az egyik legemlékezetesebb lesz hosszú távon is, olyan élmény volt, amelyet szívesen dédelgetnék még hosszabban és nem hiányzik most azonnal egy másik hasonló, hogy rátelepedjen, de azért örülök, hogy mégis lesz. A műsorterv jó régen kész, MOST jön még további három operaházi, olasz nyelvű és természetesen eredeti hangszerelésben színpadra kerülő Figaro, amelyben Cser Krisztián ismét a címszerepben, Keszei Bori Susannaként, Hábetler András pedig kertészként látható. Aki nem várja ki a május 23-at, amikor Miskolcon (vagy a május 30-at, amikor Székesfehérváron) nézheti a 2.0-ás verziót, annak ez a három esélye van (febr. 25, febr. 28 és márc.5) idén, jövőre pedig Mozartnak ez a műve csak vidéken tűnik fel ismét, a Hábetler-féle rendezésben.

 

 

 

Címkék: Opera Szolnok Figaro házassága Szvétek László Cser Krisztián Kovács István Fodor Beatrix Mester Viktória Hábetler András Farkasréti Mária Megyesi Zoltán Bucsi Annamária Pataki Bence Keszei Bori Figaro 2.0

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr278411380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.