Akkor jó egy előadás, ha másként – jobb állapotban – lépünk ki a színházból, mint ahogy betettük a lábunkat. Erre gondoltam és arra minden képzeletet felülmúló boldogságra, amely elöntött, amikor kiderült, hogy Bruno Maderna darabja, amelyet Petronius Satyriconjából írt mindössze egy órával a kezdés után véget ért és mégsem kellett szégyen szemre feladni és hazamenni a szünetben. Közben átértékelődött néhány korábbi előadás is, amelyekhez szerencsém volt. Keveset tudnék mondani ebből az évadból, amely ennyire untatott volna.
A Zeneakadémia épületéből kilépve néhány másodperc leforgása alatt előkaptam a kizárólag zenejátszásra hasznosított telefonomat, visszakapcsoltam a Tündérkirálynőt, amely éppen a Love is a sweet passiont játszotta, és maradéktalanul boldognak éreztem magam. (És milyen változandó az élet, nemrég még értetlenül álltam a Tündérkirálynő előtt is, de három nap zenehallgatás úgy néz ki megnyitotta ezt a művet is.) Hazatartottam, közben néztem a még be nem sározódott havas utcát, siettem befejezni a Leánder-beszámolómat és közben már a holnap várható Figaróra is gondoltam, meglehetősen jólesően. Ez a maximum, amit az élet adhat, ilyenek a legszebb pillanatok, talán az előadás sem adhat annyit mint amit a több hetes rákészülés már eddig is adott.
Emiatt a nagyszerű hangulat miatt mégsem hagyom említés nélkül ezt az operavizsgát, amely egyáltalán nem fogott meg, sem zeneileg, sem színházilag, bár érződött, hogy a hallgatók minden energiájukat beletették és a közönség nagy tapssal is jutalmazta őket. Lehet, hogy mindenki más szerette, csak én nem? – Ki tudja, előfordulhat. Nincs az az előadás, amelyiket mindenki egyöntetűen elutasít vagy szeret.
Induláskor lelombozóan hatott, hogy alig volt fél ház, szinte senkit nem érdekelt az előadás a szakmából sem. Ahogy az egyébként érdekes és izgalmas londoni operavizsga sem. A hivatalból jelen lévő operaszakosok hiánytalanul egybegyűltek azért. Az előadás után az jutott eszembe, hogy Almási-Tóth András, aki a programot szervezte azért is hívhatta őket, hogy utólag még többre értékeljék a Jolántát. Igen, a Jolánta kapcsán nem jutott volna eszembe, hogy elmeneküljek, sőt inkább az újranézést fontolgattam.
Az előadásban Petronius Satyriconjából mesélnek el történeteket és a keret az egyik főszereplő „funeral party”-ja. A látvány nem rossz, a zenekart a színpadra helyezik és kis mécsesek világítanak. Kevés a díszlet, ránézésre ígéretesnek tűnik a ránk váró este. Menet közben a rendező, Ingo Kerkhof több kizökkentő elemet is beépít a cselekménybe, például feláll egy beépített magyar néző (zeneakadémista talán), aki felháborodva kirohan és időpazarlásnak minősíti az előadást. Többen is irigylik, úgy hiszem – lenne aki távozna, ha merne már ebben a viszonylag korai időpillanatban is. Talán ha még valaki felállt volna, többen is követnék. Néhányan mögöttem vitatják, hogy ez most benne van-e a darabban, vagy sem. Én biztos voltam, hogy igen, nagyon máshol tartana a színház, ha ennyire erős reakciókkal valaki meg merné zavarni az előadásokat. Persze az azért jó, hogy nem – mások munkáját talán jobb tiszteletben tartani.Ebben rengeteg volt, jó énekesek is (ömlesztve felsorolva, így én egyenként nem is tudnám kiemelni őket most sem). Az énekes kiszolgáltatott, abban vesz részt, amiben kell - jó esetben meg is szereti. Valószínűleg ezek a hallgatók is megszerették ezt a munkát, szinte biztos vagyok benne.
Van másik beépített néző is, aki látványosan rosszul lesz, vélhetően a közvetlenül előtte kiosztogatott gumimaciktól. Ez az effekt hatott rám a legjobban, mert elkezdtem azon gondolkodni, hogy melyik Almási-Tóth előadásban osztogattak gumicukrot korábban. És mire jó a blog? Megtaláltam a választ. A fiam sugárzó arccal fogadta a számára eltett gumicukrot, ahogy legutóbb is, mert akkor is ő ette meg. Sajnos a többi nézőtárs nem vacakolt és talán kárpótlásul, azonnal elkezdték az apró zacskókat bontogatni. Az alkotók ezt a zajelemet is nyilván beleszámították az előadásba, másokat nyilván nem zavart, csak engem. (Almási-Tóth András Jancsi és Juliska jelenetei UTÁN lépték meg ezt a nézőbarát gesztust, neki volt ennyi esze, hogy nem az előadás közepére időzítette. Bár a kiosztás pillanatában én elkezdtem szünetben reménykedni, de korai volt még a menekülésre gondolni, kiderült.)
Az előadásban amúgy a címbe illesztett szlogen hangzik el a legtöbbször – Love is Ecstasy – míg folyamatosan a pénzről van szó közben, sőt mintha a szerelem is leginkább a pénzhez lenne köthető, ha nem is mindig. Az eksztázis, ha nem is a szerelemmel kapcsolatban, de mégis átélhetővé vált – akár eksztatikusnak is nevezhetem az előadást lezáró pillanatot, amikor rájöttem, hogy tényleg vége. Ekkor a döbbenten-értetlenül ülő nézők kizökkenésére az egyik színész elkezdett tapsolni. Minden jó ha vége. Nemsokára holnap lesz és a Figaro 2.0 ennek még az emlékét is elmossa, mindössze ez a blogbejegyzés marad utána.
