Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Pénteken este jártam a Radnóti főpróbáján és meg is volt bennem az azonnali blogíráshoz szükséges kellő lendület, de gondoltam, még előbb belenézegetek az eredeti darabba is futólag. Dudás Kálmán fordítása a gyűjteményes Krleza kötetben benne is volt és a nézegetésből az lett, hogy elkezdtem a darabot elejétől kezdve olvasni. Ez a folyamat aztán két napon át így ment, a mindenféle házi teendők, kijavítandó dolgozatkötegek és a megtekintendő egyéb előadások (a hatodik Don Giovanni) késleltették a befejezés elkezdését, de vasárnap már éreztem az idő sürgetését, így magammal vittem a könyvet még a Sirály bemutatóra is a Katonába, gondolván, hogy majd a szünetben is előrehaladok vele. Ott viszont letettem valahova, és elhagytam. Most itt vagyok, kedden este, négy nap csúszással, az elhagyott kötet miatt kissé nyugtalankodva - néhány olyan benyomással, amelynek a megalapozottságát egyelőre nem fogom tudni ellenőrizni. Ilyen malőrök is megesnek és ez nyomja rá a bélyegét az idei legutolsó színházi élményről beszámoló bejegyzésemre, mely után már csak néhány napi ajánlót fogok posztolni.

Az első világháború után írt, de még a háború előtt játszódó színdarab egy hirtelen (ámbár már két generációval korábban) meggazdagodott horvát nagypolgári család sötét ügyeiről szól, először a családi portrék kapcsán csak sejtetéseket hallunk, de az előadás végére minden ilyen irányú gyanúnk beigazolódik. Társalgási darab ez, egészen beleillik a színház leghagyományosabb vonalába, amely még 1989-ben a Nórával kezdődött és azóta is jellemzően hosszabb szériákat érnek meg ezek a polgári kamaradrámák. A Radnóti Szín-lapján a színház hamarosan leköszönő igazgatója, Bálint András a harminc évet összegezve szintén megemlíti ezt a gondolatot, amely nekem tőle függetlenül még a második felvonás környékén az eszembe jutott. A viszonylag kis színpaddal, intim nézőtérrel és kifejezetten erős társulattal felvértezett színháznak azok az előadások sikerültek a legjobban, amikor a dráma beszélgetéseken keresztül érvényesül.

Krleza nem a leggyakrabban elővett szerző, de kétségtelen, hogy darabjai alkalmasak a Radnóti számára, bár a dramaturg, Morcsányi Géza számára is adnak tennivalót. A szerző nem kevés német szöveget is beleírt eredetileg, jelezvén, hogy az általa ábrázolni kívánt nagypolgári család számára a kevert nyelvű társalgás a természetes, hiszen életüket nem csak Horvátországban, hanem a Monarchia, sőt egész Európa keretein belül élik. Ezekből - emlékeim szerint - csak egy-egy maradt, jellemzésnek, azok a mondatok, amelyek többet jelentettek illusztrációnál, mind a magyar fordításukban kerültek felhasználásra. A dramaturg illetve a rendező, Valló Péter jogosan nem bízik abban, hogy a nézők rendesen tudnak németül. Anélkül, hogy végig juthattam volna a szövegen és most a szereplők listáját sem tudom ellenőrizni, az első felvonásból is világos, hogy a dramaturgnak sok mellékes szereplőt, akik a házban folyó társasági élet nagy volumenének illusztrálására lettek volna hivatottak, valóban célszerű volt kihúzni. Akinek valamiféle dramaturgiai szerepe is volt, az maradt (Rétfalvi Tamás, Márton András és Gazsó György elég hatásosan vannak jelen társaságként.)  A színpad így is zsúfoltnak tűnik, amikor kilencen vannak jelen. Szlávik István díszlete praktikus, ha nem is hisszük el egészen, hogy ez egy száz évvel korábbi nagypolgári ház - a fekete boltívek ezt nem valószínűsítik, de nem is érdekes igazán. Szakács Györgyi jelmezei a korszakot önmagukban akkor is felidéznék, ha semmiféle díszlet nem segítene ebben.

A hangsúly ennél az előadásnál feltétlenül a színészi munkán van, a már említett beszélgetéseken, amelyek jellemzően a múltbeli eseményeket tárják fel. Azt a múltat, amelyet az egyik főszereplő sehogy sem tud megemészteni és amely még egyáltalán nem ért véget, hanem kihat a jelenre is. Az a szereplő, akinek a belső nyugtalansága felborít mindent, Leone (Pál András), aki 11 év után tér vissza a családi cég hetven éves jubileumára, elvileg megbékélni, de a valóságban felhánytorgatni minden sérelmét. A körülmények folytán még nagyobb a feszültség, még több a szövődmény apja második felesége körül, a jelen is éppen elég zaklatott, egyáltalán nem is lenne szükség múltbeli bajok előrángatására.

A három felvonás a szokásos klasszikus módon van felépítve, az elsőben megismerjük a családtagokat, a környezetet, majd a második felvonásban következik a nagy tisztázó beszélgetés (a katasztrófával), és végül a lezárás, amely még egy újabb csavar után a helyzet további romlását eredményezi.

Azt hiszem, hogy elég jól követhető a cselekmény kibontakozása, ha valaki nem ismeri eddig a történetet, nem is biztos, hogy különösebben előzetes tanulmányokat kellene folytatnia a nézéshez.

Az első felvonás a főpróbán még nehezen indult, nem győzött meg arról, hogy éppen ennek a családnak kellene részletesen megismerni a múltját, főleg nem éreztem azt, hogy 2015-ben annyira sok közünk lenne hozzá, azon túl, hogy természetesen világos, hogy a hűség-hűtlenség, korrupció és társai időtlen problémák, de maga a felvezetés - minden szereplő részvételével - mégsem tűnt igazán érdekfeszítőnek. Még kicsit az első beszélgetés is erőtlennek érződött Martinovics Dorina és Pál András között, bár a férje halála óta apácaként élő sógornő társalgása a festővel, aki viszont nem nősült meg, tagadhatatlanul hordozott némi feszültséget. Ez a nem túl erős kezdés, a képek közös nézegetése a szereplőkkel mindazonáltal nem bántó, nem kellemetlen, élvezni lehet a színészek látványát. Amikor kibővül a kép, megismerjük a festő apját, a család és a cég feje személyében (Bálint András), illetve további rokonokat és üzleti partnereket, első sorban pedig a kikapós mostohát (Szávai Viktória), akinek múltbeli és éppen aktuális szeretői válnak az előadás központi témájává, ennek megítélése vagy meg nem ítélése.

Az első felvonás végére a feszültség kellő mértékben megemelkedik ahhoz, hogy most már minket nézőket is érdekeljen, hogy miként reagál a családfő a feleségével kapcsolatban elhangzott vádakra, a második felvonás nagy feltáró beszélgetése pedig olyan, amilyenről a Radnóti törzsközönsége álmodik - majdnem az egész felvonáson keresztül kitart, a feszültség kellően hullámzik, majd a tetőpontra hág. Pál András és Bálint András úgy játszik, hogy önmagában csak ezért a felvonásért már feltétlenül érdemes az előadásra beülni és meghallgatni az előkészítést, illetőleg végignézni az utójátékot, amely ennek a beszélgetésnek a hőfokát nem éri el, de kétségtelenül tartogat még további izgalmakat.

Pál András feltétlenül a legerősebb láncszem, színészi jelenléte nemcsak természetes, de erőteljes is. Ki akarja ábrándítani apját a mostohából, de megtapasztalhatja azt, hogy milyen érzés egy elvakult embernek magyarázni, pontosabban valakinek, aki homokba dugja a fejét és aki nem akar semmiképp az életvitelén változtatni. Bálint András nagyon optimális partner a beszélgetéshez, elhisszük neki a kőszívű apát, aki egy nő miatt mindent másodlagosnak tekintett, ugyanakkor a darab végi fordulat után ha visszagondolunk, egyetlen gesztusa sem sejtette előre, hogy mégsem az a becsületben megőszült öregember, mint akinek nézzük egészen végig és életének nem az a legsötétebb foltja, hogy vett egy bécsi házat a szeretőjének. Emiatt utólag azt is gondolhatjuk, hogy minket is jól becsaptak.

Közben pontosan egy hét telt el, ismét péntek - és még mindig azt érzem, hogy ezért a brilliáns második felvonásért érdemes az előadásra beülni.

A felsorolt színészeken túl dramaturgiailag is lényeges Adorjáni Bálint gyóntatója, aki túl jóképű ahhoz, hogy bárki ne hozza gyanúba, és szerencsére elhihető neki az a félelem is, amely logikusan elfoghatja amennyiben viselt dolgai kiderülnek. Szávai Viktóriában kicsit kevésbé sikerült meglátnom  a végzet asszonyát, aki miatt sorozatban halnak meg férfiak, viszont az utolsó felvonásban egészen tetszett az a beszélgetés is, amelyet Pál Andrással folytatott. Mivel főpróbát láttam, nem nehéz magam elé képzelni, hogy az előadás jó néhány pontja, különösen a beszélgetések tempója később szépen be fog állni és a későbbi nézők sokkal jobban fogják értékelni az ő alakítását is.

Én mindent összevéve így is kellemes három órát töltöttem el a Radnótiban, a színház társulatát szeretőknek szintén jó élménye lesz attól függetlenül, hogy mennyire fogják elavultnak tartani a darabot magát.  A Glembay ház Pál András kedvelőinek pedig kötelezően nézendő, megkerülhetetlen.

Címkék: Valló Péter Radnóti Színház Bálint András Gazsó György Morcsányi Géza Szávai Viktória Rétfalvi Tamás Márton András Adorjáni Bálint Martinovics Dorina Pál András Szlávik István Szakács Györgyi A Glembay ház

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr538192458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.