Vannak egészen ritkán játszott előadások, amelyeket havonta egyszer lehet megtalálni a műsorban. Ilyen ez is. Camus Caligulája túl gyakran egyébként sincs repertoáron, mert nem kínál könnyed kikapcsolódást a mindössze szórakozni vágyó nézőnek. Legközelebb január 12-én kedden nézhető Kedvek Richárd rendezése az Aranytízben.
Számomra a csapda éppen ebben rejlett: a márciusi bemutató óta nemigen volt alkalmas nap, most viszont el tudtam menni és el is mentem, annak ellenére, hogy egészen kicsavart állapotban voltam. Ennek köszönhetően az előadás első részében azon kaptam magam, hogy ki-kihagytam egyes részeket. Minthogy az egész darab meglehetősen feszes párbeszéd a hatalom természetéről és leginkább azoknak való, akik szeretik az ilyen típusú elmélkedéseket és ugyan tartalmaz nem egy visszatérő gondolatsort - azaz ha a néző néhány percre kiesik, nem esélytelen az, hogy a fonalat újra fölvegye, de mégsem szerencsés. Most örülök, hogy nem vagyok hivatásos műítész - elolvastam nemrég a kritikusok illemkódexét és abban világosan benne van: "koncentrációját fenntartja az előadás teljes hossza alatt". Hát, ez nem sikerült, be kell ismerni.
A látottak alapján így is világos volt, hogy Kedvek Richárd rendezése egészen olyan stílusú, amilyet szeretni szoktam. A nagyjából hetven fős nézőtér két azonos nagyságú részből áll, középen egy széles folyosó marad a játszóknak, akik járásként használják a terem ajtajait, sőt egy kamera és három tévé segítségével látjuk őket már a lépcsőházban is. Az elején - az első jelenetben amelyik vívással indul - még úgy tűnik, hogy lesznek akciók, de a hangsúly szinte azonnal áttevődik Caligula és környezetének párbeszédére. Az uralkodó vérfagyasztó tetteivel, gyilkosságaival a szabadságot keresi, a lehetetlen megvalósítását (többek között a Holdat akarja megszerezni) és környezete pedig ehhez próbál alkalmazkodni, leginkább a túlélés reményében. Úgy tűnik, hogy kellően béketűrőek.
Az előadás alapkérdése feltétlenül az lehet a mai néző számára: meddig vagyunk hajlandóak engedni, kompromisszumot kötni, és hol van az a pont, amikor már nem lehet többet eltűrni. Caligula látnivalóan ezt is élvezi, feszíti a húrt és nem feltételezi, hogy alattvalói mégis cselekedni fognak.
Seres Dániel a címszerepben számomra új arc, hiteles a mániákus császár szerepében, aki egészen excentrikus színben tűnik fel (a körömlakkozást és a magassarkúban tipegést is beleértve). Mivel díszlet nincs, a ruhák maiak, ez az a helyzet, amikor a színészek egyéniségének kell mindent pótolni. Ugyan Caesonia - elég egysíkúra megírt szerepében - Balázsovits Edit csodát nem tud csinálni, de mindenesetre elképzelhető, hogy ő is, ahogy Király Attila Heliconja a végsőkig kitart az elmebeteg uralkodó mellett, akinek elmélete tényleg "őrültség, de van benne rendszer". Utóbbi alakítása erős, és jó ellenpontja Horváth Virgil által megrajzolt államférfinak, aki nyomatékosan igyekszik elhatárolódni - "szemlélője vagyok, nem bizalmasa". Látunk két cselekvési lehetőséget ugyanarra a helyzetre, hogyan próbálja két érezhetően nagy formátumú ember a hatalom közelében megőrizni önmagát . Fillár István és Széplaky Géza a császár meghunyászkodó, majd végül mégis fellázadó talpnyalóit képviseli, egyéni színekkel, Sütő András hozzájuk képest csak rövidebb időre bukkan fel, de az ő egyéni sorsa is hozzáad ehhez a közeghez.
A következő alkalom január 12-én lesz...
