Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Öt nap kihagyás után folytatódott a Don Giovanni sorozat, amelynek első szereposztása két előadás után másik Don Giovannihoz jutott Bretz Gábor személyében és hozzá egy új karmesterhez is, Bogányi Tiborhoz. Ez nem kis változás, de a korábbiaknál is érzékelhettük, hogy még akkor is nagyon más tud lenni egy előadás, ha pontosan ugyanazok hozzák létre és csak egy nap telik el közben. Aki a legutóbbi monstre bejegyzésemen átrágta magát és a tíz oldalt soknak találta, az megnyugodhat - most ez rövid lesz, aki meg még elolvasgatná a fejtegetéseimet, azoknak meg jönni fog a második szereposztás három előadásáról (dec. 13, 17, 19) egy újabb is.

Az előadás meghatározó eleme most is Don Giovanni és a korábbi kettőnél határozottabb és hangsúlyosabb mértékben Leporello. Az ilyen élmények miatt tanulságos mindenkinek legalább egyszer kipróbálni, hogy milyen egy teljes sorozat együtt, mert látszik, hogy egy jó énekes, aki jó formában is van mennyit tud fejlődni előadásról előadásra, még akkor is, ha - finoman szólva - a rendezés megoldatlanságai ezen az estén is érződtek. A Leporellót játszó Sebestyén Miklós alakítása ma nagyszerűen sikerült, színészileg és énekesileg is. A közönség is kellően értékelte, hiszen ez az a szerep, amelyikben sok a poénlehetőség még akkor is, ha az énekes nem túloz, ha nem hatásvadász. Szeretünk nevetni és hálásak vagyunk érte, ha valaki alkalmat ad erre, ráadásul ez a szolga nagyon emberi és emiatt sokkal könnyebb vele azonosulni, mint Don Giovannival.

Sebestyén Miklós most is, ahogy a korábbi előadásokon is, elsősorban reagált a főszereplő játékára, alkalmazkodott. Ahogy ez sejthető volt, megint az átöltözősdi volt a legnépszerűbb jelenet, amelyben érezzük, hogy a szolga is ráébred a trubadúr-szerep ízére és kezdi élvezni. Érdekes az az ellentmondásos viszony, ami gazdájához fűzi. Miközben elítéli Don Giovannit, ügybuzgóan hajtja végre a parancsait. Jó kis mozzanat, amikor az első zerlinás jelenetben előveszi - az általunk már ismert könyvecskét - és rákérdez a lány nevére és úgy tesz, mintha beírná.  Ezen az estén már a kezdéstől intenzívebb volt, míg korábban egyértelműen azt éreztem, hogy az elbújás érdekli legjobban, most mintha több ambícióval és határozottabban énekelné: úriember szeretnék lenni és nem szolga. Azt hiszem, hogy az egész szerep aznap esti sorsát illetően valóban nagyon számít, hogy milyen energiaszinten kezdődik az eleje, így ez a határozottabb kezdés akár oka is lehet annak, hogy jobban ment az egész a korábbiaknál - menet közben belejött, ez már a harmadik előadás volt. (Megközelítőleg negyven nap alatt hatszor néztem meg ezt a külföldön élő és a világban szerteszét játszó énekest, jó élmény marad utána.)

Bretz Gáborral nem most ismerkedtem össze, őt másként nézem (amióta a pályán van, azóta), legalább hetven megtekintett előadás után vagyok már, ráadásul úgy, hogy számos alkalommal láttam Leporellónak is és egyszer Don Giovanninak ugyanebben a rendezésben. Vele kapcsolatban az egyik tényező: annyira keveset nézhető itthon most már, hogy önmagában annak a ténynek is örülni lehet, ha egyáltalán fellép. Mérlegelve azt, hogy a Don Giovanni sorozat után legközelebb csak a Parsifalra (március vége) van szerződése itthon, annak ellenére is elmentem a mai előadásra, hogy mára már kifejezetten a végkimerülés szélére jutottam és aludni kellene most is blogírás helyett.

Bretz Gábor Don Giovanniját ma telt háznyi közönség látta, valószínűleg - a nézőtéri dolgozók egy részét leszámítva - túl sokan nem lehetnek, akik voltak az előző két előadás valamelyikén és összevetnék Erwin Schrott szerepfelfogásával. Mivel én pont láttam mindet, tanulságos volt azt is leszűrni, hogy milyen más eszközökkel lehet ugyanabban a rendezésben egy figurát kibontani.

Amíg azt írtam a legutóbb, hogy Erwin Schrott elsősorban színészi eszközeivel vonta befolyása alá a közönséget nem a hangja szépségével operált elsődlegesen, kinézegetett, összekacsintott, kiadott a partitúrában elő nem írt, sőt torz hangokat - kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a vásári színjáték irányába terelte és pénteken kegyetlenül felpörgette a történéseket, miközben mindezekkel a közönség vonzalmát valóban felkeltő eszközökkel egy valódi Don Giovannit teremtett, egy olyat, aki élt és tele volt energiával, most elmondható, hogy Bretz Gábor Don Giovannija szintén él, viszont az énekes más eszközökkel és valószínűleg más alapelvekkel hozta létre.

Bretz Gábor úgy énekli el a szerepet, ahogy az meg van írva - legalábbis ez a benyomásom. Nem tesz bele más hangokat mindenesetre. Ahogy haladt előre az előadás, egyre erőteljesebbé vált az alak, és az énekesi csúcspont - számomra - az üres erkélynek elhangzó szerenád volt. Míg Schrott kitekintgetett a közönségre és ezt mindenki szerette, Bretz Gábor tartja a kukucska színpad szabályait - azaz úgy veszi, mintha egy negyedik fal lenne előtte, és nem flörtöl a nézőkkel. (Mintha nem lenne az az ambíciója, hogy az előadás után még további háromszáz nőt felvenne a katalógusba, most elég ez a három.) Egyszer-kétszer így is kiszól, hangsúlyos helyzetben, de nem keresi a poénlehetőségeket ebben is. Összességében egy jóval hidegebb, kimértebb, kérlelhetetlen, elegáns és a többiek felett álló - talán mintha már nem is annyira emberszerű - Don Giovannit mutat. A gyilkosság lehet, hogy erőteljes lélek-roncsolást hajtott rajta végre és ennek az eredményét is érzékeljük. Bár ez az első gyilkosság, amit elkövet, annyira mélyen mintha ez nem is hatna rá, hiszen az emberek nem fontosak számára. Most igazán nagy asszociációs ugrásként még - az eleinte sármos és a környezetét lenyűgöző - Tom Riddle jutott eszembe róla, párhuzamként. (Ismertebb nevén Voldemort.)

Ma, Don Giovanni halála után mintha kicsit lelkesebb lett volna a túlélők kórusa (pénteken egyesek nagyon gyászoltak, ma nem), csak Elvira volt az, aki a távozás előtt most is még megsimogatta a lovag asztalát, kicsit még sajnálva, hogy csak ennyire futotta a találkozásból.

Ezt a Don Giovanni alakot szemlélve, most elsősorban nekem is az villant be, hogy minden szereplő életében törést okozott a megismerése, leginkább egy sorscsapáshoz hasonlítható a hatása. Nem nehéz ezt belátni, hiszen mi is történt? Elvirát elszöktette a zárdából, Masettóék lakodalmát tönkretette, a szolgát kínozza folyton,  a kormányzót megölte, ezáltal a lánya egyedül marad és talán közben azt is felismeri, hogy vőlegényénél vannak férfiasabb egyének is...

A mai estén Donna Anna alakját is másnak láttam, ehhez annak is köze lehet, hogy Kolonits Klára eddig minden alkalommal másként is játszotta, feltehetően aktuális Don Giovannijához igazodva. Ma az a pillanata ragadott meg elsősorban, amikor apja holtteste felett áll és mintha ekkor arra döbbenne rá, hogy teljesen egyedül maradt. Ma jóval kevésbé kötődött az álarcos támadójához is - nem izzott ezer volton az első jelenet - és ugyanakkor a vőlegényéhez is. Ez a Donna Anna iszonyatosan magányos és égre emelt tekintetéből azt vélem feltételezni, hogy a vallásban fog támaszra lelni, persze a férfi-pótlékot megtartva, a biztonság kedvéért. Ennek a Donna Annának a látszat (ne mondják kegyetlennek) sokat számít és most is rengeteget hazudik. A rendezés hiányai lehet, hogy helyenként szerepértelmezésnek hatnak: jelen esetben feltétlenül, hiszen alig van néhány alkalom, amikor ránéz Don Ottavióra, de egyszer legalább homlokon csókolja.

Donna Anna magányosságát megérezve átgondoltam és nyugodtan kijelenthető, hogy a többiek is szintén azok. Don Giovanni eleve megközelíthetetlen, senki nem érti és nem tudják elfogadni, hogy ilyen. Még soha nem éreztem ennyire értelmetlennek Elvira saját szenvedéséről szóló áriáját, illetve falra hányt borsónak a főhős megváltoztatására irányuló szavait. Don Giovannival a pillanatban lehet együtt létezni - de hosszú távú viszony kiépítése lehetetlen. Nincs rajta mit megváltoztatni, akkor eltűnne a vonzereje is és az érdekessége is. (Tigrisből nem lesz kiscica, nincs ilyen kombináció. Utóbbinak ott van Don Ottavio.) Fodor Beatrix jó formában énekelt ma is, és ő még háromszor hallgatható. Mivel ő az a típusú énekes, aki tud is játszani, ha van mit egy rendezésben, én azt hiszem, hogy neki sokkal jobban kedvezne, ha a szerepben rejlő komikus, de legalább tragikomikus lehetőségeket kibonthatná. A közönség feltétlenül értékelné, ha ebbe az irányba elmozdulhatna a karakter.

Ahogy a korábbi alkalommal is leírtam, Don Ottavio és Elvira között érzékelhető a lelki rokonság, és nagyon kár, hogy ugyan több jelenetben is vannak együtt, van amikor ráadásul csak ketten, de ezt sem használta ki a rendező. Ők ketten azok, akikkel nagyon jól együtt tudnánk érezni - én ezt így is megtettem -, de ebből még több is kijöhetne. Erről természetesen az énekesek nem tehetnek, akiknek utólag kellett ráadásul beállni a szerepbe, anélkül, hogy a teljes próbafolyamatot végigcsinálhatták volna legalább. 

Horváth István Don Ottavióként végighallgatja a rengeteg hazugságot, érezni amikor ő is lefagy szerelmese közömbösségét érzékelve, és úgy énekli el a nagy áriáját, mintha közben döbbenne rá, hogy mennyire kiszolgáltatott. "Igen, ettől a nőtől függ az én közérzetem is, ha szenved, az nekem halál" - túlzásnak érezhető, de nem az. Az énekesre nézve átjön, hogy a szenvedése valódi, lehet, hogy még a szerelme is az - nem csak beképzelte magának -, de az is igaz, hogy Donna Anna semmit nem tudna ezzel kezdeni...Horváth István ma sem volt rossz, de valami miatt úgy érzem, hogy neki a második előadás volt a csúcs, de akár tévedhetek is. Mindenesetre jót tett volna neki is, ha mind a hat az övé.

Nemcsak azért, mert lassan hajnali kettő - de a további három szereplőről mindössze azt tudom megállapítani, hogy hozták a korábbi formájukat, és ez nem kevés. Gábor Géza nagyon erős a Kormányzó szerepében - neki ma lesz egy Triptichon premierje is, A köpenyben nézhető ezek után. Sándor Csaba nem volt rossz Masetto, de a későbbiekben Szemere Zita partnere Cseh Antal lesz, így kicsit változni fognak Zerlina hangsúlyai is valószínűleg. Szemere Zita Zerlinettája nekem nagyon tetszett, ma is - ő a kivétel, akit mélyen nem érint meg Don Giovanni mégsem, nem baj, hogy van ez a kapaszkodónk, van aki megússza lelki károsodás nélkül a lovaggal való találkozást.

A sorozat fele lement, Bretz Gábor, Fodor Beatrix és Szemere Zita mellé új énekesek jönnek: Rőser Orsolya Hajnalka, Tarjányi Tamás, Rácz István, Cser Krisztián és Cseh Antal. Megnézem őket is.

 

 

 

 

Címkék: Opera Erkel Színház Bretz Gábor Fodor Beatrix Gábor Géza Horváth István Sebestyén Miklós Kolonits Klára Bogányi Tibor Szemere Zita Erwin Schrott Sándor Csaba

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr358158716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.