Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Galambos Péter két éve rendezte meg az Operaház 14. Kékszakállú-verzióját, amely Vajda János Mario és a varázsló című egyfelvonásosával (ha a főpróbát is beleszámítom) hat alkalommal ment le 17 nap leforgásán belül az Erkel Színházban. A Mariót később, 2014 májusában az Operakaland részeként ismét játszották hármas szereposztásban. (Nyolc bejegyzés a korábbi előadásokról itt.) Jelenleg a felújítás átkerült az Operaházba,a Kékszakállúban kicserélték az énekeseket. A rendezés egyéb meghatározó elemei (sajnos) megmaradtak. Az előadás természetesen így is egészen másként hat. Ez persze akkor is így történne, ha ugyanaz maradt volna a két főszereplő. (Láttam rá példát, hogy két nap különbséggel is jelentősen másként működött egy koncertszerű Kékszakállú.)

Néhány gondolat következik az öt alkalomra tervezett sorozat csütörtöki főpróbája és a vasárnap délelőtti premierje kapcsán. További előadások: okt. 25 és nov.7. délelőtt, nov. 20. este. Miután ezt az előadást az évad programjának kikürtölése óta (márc.3.) folyamatosan vártam, a rendezéssel kapcsolatos minden fenntartásom ellenére is, nem lesz rövid, de talán jól átfutható. (Azoknak, akiket ez nem érdekel, a héten megtekintett további öt prózai előadásról szóló bejegyzést írtam.) A Mario és a varázslóról külön lesz szó.

Ugyan a két darab közül a Kékszakállú a második, mégis azzal kezdem, mint hangsúlyosabbal. Igyekszem valamit hozzátenni a korábbi 15 KSz-bejegyzésemhez még, ha lehet.

Jelenleg ismét Komlósi Ildikót látjuk Juditként, aki most már túl van a 150. Kékszakállú előadásán. Vele legelőször 1989. június 8-án láttam a darabot, amely történetesen életem legelső KSZ-élménye is volt. Kováts Kolos partnereként énekelt. Akkor is a Mario volt az este másik előadása, de Tóth Jánossal a főszerepben. Két évvel ezelőttig senkiben nem merült fel, hogy a két opera férfi főszerepét ugyanarra bízzák. ((Nem túl nagy terhelés ez a kettő egy embernek? - kérdezheti akár a mezei néző is. Bravúrnak bravúr.))

Az a bizonyos első élményem, az Operaház 294. KSZ-előadása volt. Most a 427.-428. estéről számolok be. Tehát Judit a kulcsokért 134 alkalommal nyaggatta a Herceget az elmúlt 26 év alatt . Ha azt nézzük, hogy a leghíresebb magyar operáról van szó, akkor ez nem kiemelkedően magas előadásszám, de valószínűleg a közönségnek ennél többre nem is lett volna igénye. Ami viszont kiugró operaházi viszonylatban: ennyi idő alatt Galambos Péter a nyolcadik KSZ-rendező a sorban. E rendezések mindegyikét láttam, sőt nemrég felvételről is újranézhettem őket. Miután hét felvétel megtekintésére két napon belül került sor, gyors egymásutánban, ez a sűrített élmény igazolta az alapfeltevésemet.

Minden rendezés bökkenője az, hogy a közönség egy része akkor is csalódik, ha a szövegben leírtak  pontos megjelenítésére törekszenek (nem sikerülhet, a képzeletünk gazdagabb), és akkor is, ha attól élesen eltér az, amit látunk. Mivel nem kifejezetten eseményekről, hanem két ember egymáshoz kapcsolódásának lehetőségéről, pontosabban lehetetlenségéről szól a mű, a megjelenítés eleve kudarcra van ítélve. (Ahogy egy színházi este leírása is, mégis próbálkozunk vele.)  A legsikeresebb közelítés talán éppen ezért Kovalik Balázsé volt, aki fényekkel, tükörrel és a színpadra ültetett zenekarral próbálkozott. Amennyiben a darabot koncertszerűen mutatják be, jóval könnyebb a nézőnek a saját fantáziáját működtetni (nem kell még külön energiákat bevetni a rendezői vízió közömbösítésére is), és két megfelelően választott énekessel hamarabb megszólal. (Ez esetben revelatív hatása van. Átéltem már ilyet.)

A legfőbb tényező mindenképp a két énekes személyisége, illetőleg az, miként tudnak kapcsolatot teremteni egymással. Ha a rendezői szándékok ezt nem gátolják meg, akkor mégis létrejön a találkozás, mégis tanúi lehetünk egy eleve kudarcra ítélt szerelmi kapcsolatnak. A kudarc, mint végeredmény úgy tűnik, hogy a zenébe kódolva van, igazán fel nem oldhatja semmiféle rendezői gesztus sem. (Az, hogy úgyis jön majd egy másik asszony, akivel lehet ismét nagy vagy kevésbé nagy lendülettel zátonyra futni, az feloldásnak mégsem nevezhető. Az sem megnyugtató, ha álomnak van beállítva az egész, ahogy most.)

A rendezés két éve a végletekig felbosszantott, részben azért, mert a szimbolikus történetből életrajzi drámát csinált. Bartók reménytelen szerelme Geyer Stefi hegedűművész iránt valóban előzménye a darabnak, de az előadásra beülő néző nem feltétlenül ismeri alaposan a szerző életrajzát. (Két éve én sem tudtam ezt a tényt, ha szégyen, ha nem, így van.)  A koncepció által a FÉRFI és A NŐ viszonya, kétségbeesett próbálkozása, hogy utat találjanak egymáshoz, mindössze egy férfi és egy nő egyébként banális színben feltűnő "egyéjszakás" kalandjává változott.

Nem Galambos az első, aki mondanivalója kifejtéséhez túl domináns látványelemeket használ, amelyek zavaróak nemcsak öncélúságuk miatt, hanem azért mert elvonják a figyelmet az előadás néhány pontján az énekesekről. Ilyen helyzetekben a feszültség meglazul és ez nem szerencsés. Komlósi Ildikó 2011-ben legutóbb az Operaház színpadán szintén egy ilyen típusú ("3D-s") rendezésben vett részt, annak is ez a díszletközpontú felfogás ártott meg.  Az is elég hatékonyan tudta elmosni a két szereplő kapcsolatát, most viszont a rendező jóvoltából egy még inkább opera-ellenes elem kerül az előadásba: egy, a színpadot a nézőtértől elválasztó hangtompító hatású tüllfüggöny. Ha nem számítom, hogy az énekesek ettől a karmestert nem láthatják (monitorok nyilván vannak úgyis), a nézők visszajelzéseit nem észlelik (nem vígjáték, jó esetben mindenki lélegzetvisszafojtva ül), az a tény, hogy a két énekes orgánuma nem érvényesülhet a maga teljességében -  súlyos szakmai hiba. Szép dolog a rendezői szabadság, de ezt a függönyt a zenei vezetésnek nem szabadna fennhagynia. Ez a függöny, ennek az énekes-ellenes mivolta provokált engem annyira, hogy a két évvel ezelőtti hat részes sorozatból négy megtekintésére bírt. Ha ez nincs, feltehetően legyintek egyet a premier után, nyugtázom, hogy egy közepesen-gyenge leegyszerűsítő verziót láttam és biztosan nem nézem meg újra. Így viszont alkalomról alkalomra reménykedtem és még mindig reménykedem, hogy valaki csak leveteti a nyavalyás függönyt és végre gyönyörködhetünk az énekesek hangjának teljes szépségében.

A főpróbán egyébként valóban voltak olyan részei Judit szólamának, amelyek nem érvényesültek igazán, sőt a premieren is (valamivel kevesebb alkalommal). A női szólista helyzete a veszélyeztetettebb, Cser Krisztiánt ez a függöny sem tudta ellehetetleníteni, áténekelte az utolsó szövegmorzsáig érthetően. Sajnos, jelen esetben ez is csak egy plusz akadály, amivel egészen feleslegesen küzdenek meg mindketten. (Sőt a kezdéskor ráadásul két függöny is elválasztja őket a közönségtől.)

Miután már ötödször láttam ezt a rendezést, eljutottam valóban arra a pontra, hogy sikerült egészen figyelmen kívül hagyni mindazt a kivetített látványt a háttérben, amely miatt időlegesen elsötétíti az énekeseket a rendező. Ezek a részek így is haloványabban érvényesültek, nincs mit tenni. Az ellentmondás ott rejlik, hogy akkor dominál a látvány, amikor az ajtók feltárulnak, tehát amikor elvileg a feszültségnek is fokozódnia kellene. Éppen ellenkező hatást ér el ezzel. Nyilván amikor először nézi valaki, akkor ezek a hatások megfoghatják a figyelmét, azt sem zárom ki, hogy létezhet olyan néző, akinek tetszik is. Ahogy én visszaemlékszem, engem megkavart és az egyébként előttünk játszódó emberi drámáról elvonta a figyelmem. Most e két előadás alatt már jóval kevesebbszer lettem ideges, bár így is fenntartom, hogy ha a néhány bútordarabot kitennék a vas elé, az énekeseket kellően megvilágítanák, jobban hatna a mű.

Ami számomra csodálatos és ami lényegében visszaültet alkalomról alkalomra: mindennek ellenére valódi kapcsolat jön létre a két énekes között. Látunk két embert, akinek egy ponton érintkezik az élete, majd elválik. Attól tartok, hogy ez nem egészen az, amit Galambos Péter megálmodott, nem Bartók és egy nála fiatalabb tanítvány kapcsolata - ezt a szereposztás nem tenné lehetővé ha a fene fenét eszik, akkor sem -, de az előadást nézve nekem hitelesen kirajzolódott (a premieren még kidolgozottabban, mint a főpróbán) egy lehetséges helyzet.

A szokásos Kékszakállú előadások hagyományos képlete az idősödő, az életből kifelé haladó férfi és a felnőttkorba éppen belépő, tapasztalatlan lány között fellobbanó szerelem és ennek a hosszú távú lehetetlensége. Ugyan Bartók fiatalon írta a művet, de a játék-hagyomány egy kőszobor-mereven álló, megközelíthetetlen Kékszakállú-képet alakított ki és ez a kép az, amelyik az utóbbi időben a jellemzően fiatal énekesek felléptetése által kezd megbomlani.

Most fordított a helyzet, egy érett asszony és egy nála jóval fiatalabb férfi szerelmét láthatnánk. Kettejük párharcát nézve megállapítható, hogy ez ugyanúgy elképzelhető, elhihető, a két énekes játékát nézve összerakható egy történet.

Komlósi Ildikót egy befutott, sikereit élvező primadonnának látom, aki kiválaszt magának egy hihetetlenül zárkózott férfit, kiprovokálja a meghívást, amely ennek "a kis fiatalembernek" részben hízelgő, másrészt ijesztő. Ráadásul cipelheti a nő három bőröndjét is, amelyekkel mintha véglegesen be akarna költözni aprócska legénylakásába. Talán éppen ez a 3 bőrönd kedvetleníti el, amely túlságosan is konkrét. Ez a nyitó kép, amely közben ráadásul KÉT függöny mögött, félsötétben, a színpad közepe tájékán énekelnek, egyértelműen a nő fölényét mutatja. Még egy ideig eltart, amíg a Kékszakállú felbátorodik.

Egy kicsit jobb lesz a helyzet, amikor végre bejutnak a szobába és elindul a meccs a kulcsokért. Ha a kulcsokat nem kotta-mappák helyettesítenék, akkor fel nem merülne, hogy  itt egy zeneszerzőről (esetleg éppen Bartókról) lenne szó. Inkább emlékeztet Cser Krisztián egy nagyon visszafogottan élő hivatalnokra (banktisztviselőre?), aki csak néha-néha engedi meg magának, hogy kirúgjon a hámból.  Feltételezzük, hogy ezen az estén is hasonló  történt: összeszedett magának egy dívát. Maga sem bízik a sármjában,a szerethetőségében még talán annyira sem, kicsi az önbizalma, éppen ezért nem is meri elhinni, hogy felment hozzá éppen az a nő, akire vágyott. Nem egy magabiztos Kékszakállút, hanem egy védekező, titkait rejtő, pakolásba menekülő, közömbösséget tettető férfit látunk, aki maga fél, miközben Juditot kérdezi ("Félsz-e?"). Judit erős és érdeklődő, meg akarja ismerni a férfit, akire kíváncsi. Elég hosszú ideig biztosak lehetünk abban, hogy ő aztán nem fél. Érezzük, hogy nem fogja leállítani a nyomozást és minden titkot kiszed a harmadik ajtótól már lelazuló, kitárulkozó férfiból.

Érdekes folyamat, ahogy Cser Krisztián ajtóról ajtóra fokozatosan megnyílik, kabátjától, majd zakójától, nyakkendőjétől is megszabadul és ott marad egy ingben. Ha az énekesnek a függönnyel nincs szerencséje, annyi azért van, hogy nem vetkőztetik le alsógatyára, ami azért ebben a koncepcióban éppígy megtörténhetne. A lényeg nem ez, hanem ahogy megfigyelhető a művész gesztusain, ajtóról ajtóra haladva a mozdulatai változnak meg, csak ezekkel is érzékeltetni tudja, ahogy fokozatosan átadja magát a nőnek, görcsei feloldódnak. Bizakodva figyeli a kottáját olvasó Juditot, akit rövid pillanatokra valóban el tud kápráztatni. Természetesen, ahogy az a műben törvényszerű, Judit nem áll le, gyanakvása erősödik.

Az ötödik ajtónál elérjük a csúcspontot, és ráadásul, ahogy az Erkelben is történt és az Operaház korábbi rendezéseinek némelyikében úgyszintén, percekig égnek a nézőtéri villanyok. Ez az a pont, amikor az énekesek láthatnak minket, és nem érzékelik, hogy a harmadik emelet tele van, valószínűleg a nagyrészt üres földszintet nézhetik. Így is diadalmasan szól a "Lásd ez az én birodalmam" monológ. A hatodik ajtónál a  herceg a zongora melletti székre lerogyva, egészen magába zuhanva énekel. Összetörtsége egészen megrázó. Ekkor már Judit is készíti a kabátját és felkészülne a távozásra. Egyikük sem láthat már közös jövőt, Judit mégis kierőszakolja az utolsó ajtó megnyitását. Egészen végig a Kékszakállú tűnik sebezhetőbbnek, sérülékenyebbnek még azon a ponton is, amikor Judit a földön fekszik. Az a benyomásunk, hogy ez a Judit semmiképp nem fog belepusztulni a férfi elvesztésébe, mert a kíváncsisága erősebb, mint a szerelme.

A hetedik ajtónál a látvány azért van olyan zavaró, hogy kizökkentsen. A régi asszonyok fehérre festett semleges lényeknek tűnnek, sehol nem jelenik meg az a szépség, amelyet a Kékszakállú nekik tulajdonít. Ezek a nők nem lehetnek Kékszakállú múltjának értékei. Az, hogy utána egy géztekercsnek köszönhetően Judit is fehér maszkot kap és közéjük áll - nem komolyan vehető. A hetedik ajtónál már nem mondhatjuk, hogy ignorálható a rendezői felfogás - nem az. Lezárásként a Kékszakállú visszaül abba a székbe, ahonnan az előadás legelején hallgatta a prológot (Cser Krisztián fonográfról hallatszik ezúttal) és elalszik. Jön egy asszony (Judit? egy másik?) és betakargatja. Ez a gesztus álommá teszi mindazt, ami korábban történt - teljesen azonos technikával súlytalanítja el ezt a darabot is, ahogy a Mariót is. Egy rémálom természetesen egészen más helyzet, mintha a valósággal szembesülnénk.

Mindennek dacára, akárhány ellenérzés keletkezik bennünk a rendezéssel kapcsolatban, végig két élő embert látunk, akik valamilyen viszonyban vannak egymással (vesztes-vesztes játszmát folytatnak - mondaná egy pszichológus), nem két operaénekest, akik éppen fellépnek. Ez a "mérsékelt csoda", illetve természetesen a zene, ami nézhetővé teszi az előadást. Kovács János vezényelt és ez a név feltétlenül garanciát is jelent a minőségre. Így is lehet élvezni, és mivel szerencsére nem tíz napon belül akarják lezavarni az egész sorozatot, örömmel tudom várni a hátralévő három előadást, még mindig reménykedve, hogy kipróbálják, hogy hatna előfüggöny nélkül.

 

 

Címkék: Opera Galambos Péter Kékszakállú Komlósi Ildikó Cser Krisztián Kovács János Mario és a varázsló

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr687979943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.