Aki azt gondolja, hogy egy napra túlzás egy Figaro házasságát, egy Sirályt és ezek után némi Stravinsky és Schoenberg muzsika után még egy Kékszakállú herceg várát is megtekinteni, jó nyomon jár. A "jóból is megárt a sok", valóban. Némileg féltem attól, hogy mi fog kisülni abból, hogyha a véletlenek összjátéka (színházi műsor) folytán kialakult helyzetnek alávetem magam. A két számomra legtöbb üzenettel bíró opera egy-egy máskor nem látható előadásáról volt szó, illetőleg a legfontosabb színházi rendezőm (Zsótér Sándor) második Csehov előadásának délutáni premierjéről. Néha van, amikor az ember megkapja azt, amit akart és szembe kell néznie a következményekkel. Ez a három előadás tegnap külön is, de együtt is hatott rám. Egy napra cselekvésképtelenné tettek, az biztos.Nem tudtam semmi feladatomhoz hozzáfogni, még a bloghoz sem, kiütött a művészet túladagolása. Most 24 óra csúszással néhány közös gondolatot megosztok, majd (talán/valószínűleg/minden bizonnyal) elkészül egy-egy külön bejegyzés is a három előadásról egyenként.
Mindhárom mű és ezáltal mindhárom előadás az emberi kapcsolatok, s köztük kiemelten a férfi-nő viszony működésképtelenségéről, felszínességéről, illetőleg a köztünk lévő távolság leküzdhetetlenségéről, arról a bizonyos "jeges űrről" szól. Másként, eltérő stíluseszközökkel mutatnak fel életstatégiákat, a nézőnek pedig módja van helyenként az esztétikai élményben gyönyörködni, a Figaro és a Sirály esetén a felkínált humoros jelenetek által kicsit le is lazulni, a Figaro-rendezés happy end esélyét elhinni, a Sirályon a felvetett kérdéseket racionálisan nézni és végül a Kékszakállún belenyugodni abba, hogy "mindig is éjjel lesz már" és ilyen a világ, amilyen. Egyedül maradunk, nemcsak a kivételes férfiak és nők, hanem mi átlagosak is, ha menet közben próbálkozgatunk a kapcsolatteremtéssel, ha nem.
Egyet nem tehet meg valaki, aki nem az idő puszta eltöltése céljából ül be a színházba, hogyha 12 órán belül nettó hat órán át az emberi kapcsolatok szövevényességét és kilátástalanságát teszik elé az alkotók, akkor ne gondolja át a saját életének az útvesztőit, ne keresse és ne találja meg a saját kapcsolatrendszerében az azonos pontokat.
Közbevethető, hogy ezen előadások egyike is alkalmas erre. Igen, mindegyik az. Így együtt viszont talán többre is sarkallanak: a szemléletmód és néhány viselkedési forma megváltoztatásra. Az én esetemben ennek a sikeressége a jövő zenéje, a két opera eddig is konkrétan beleszólt az életem alakulásába, nemcsak azáltal, hogy 36, illetőleg 28 estémet töltöttem el velük, de így együtt, azt hiszem, hogy egy 9, illetőleg 2 éves periódus végére tettek pontot tegnap. Néha van ilyen bizonyosság, amikor a jelenben is érezzük egy nap korszakhatár jellegét.
A személyes mozzanat után jöjjenek az előadások és a konkrétumok.
A Kékszakállú herceg vára (Wiedemann-Bretz)
