Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Dramatizált regénnyel rendszerint bajban vagyok. Igazán jó adaptációt regényből nem is egyszerű készíteni, sosem lesz olyan jó, mint egy színpadra írt mű. Ha egy ilyen előadásra készülök, mindig felmerül bennem a kérdés: célszerű-e közvetlenül előadás előtt megismerni (vagy felfrissíteni) a kiindulásul szolgáló művet? Volt már eset (lsd. Mefisztó), amikor abba fürödtem bele, hogy közvetlenül az előadás előtt olvasva a könyvet, annak a világát kértem részleteiben is számon az adaptáción. Legutóbb jó döntés volt a Csemegepultos előtt az, hogy megmaradtam tudatlannak és csak az előadás után szembesültem vele. (Ellenkező esetben biztos szóvá is teszem, hogy több maradt a felvágottakból, mint a nőkből, a dramatizálás a legérzékenyebb jeleneteket megszelídítette vagy kihagyta. Mindenesetre még sokkal kiábrándítóbb képet fest a mai magyar viszonyokról az eredeti mű.)

Megnézvén a Rózsavölgyiben Grecsó Krisztián regényének színpadi változatát (2014. nov. 2-án) egy másik hibát sikerült elkövetni: az előadásról nem írtam meg frissen a benyomásaimat egyből utána. Majdnem tíz napba telt a könyv beszerzése (sikerkönyv) és elolvasása. Így most két héttel később, viszont már a regény ismeretében írom meg a benyomásaimat.

Ennél az adaptációnál nagy könnyebbség, hogy a szerző maga készítette. Ő maga dönthette el, hogy mely szálakat erősített meg és melyeket hagyott ki. Így is elég szövevényes a történet maradéka, nem mindig egyszerű követni a történést, de némi nézői koncentrációval mégsem lehetetlen. Sokat segítenek a filmbejátszások (Dicső Dániel munkája), a kis tér nagy díszletet nem tesz lehetővé, a vetített képek által a hiányérzetünk megszűnik, ha egyáltalán volt.

A Rózsavölgyiben minden előadás közös jellegzetessége, hogy a színészi alakításokat állítja előtérbe. Léner András rendezésére is ez jellemző. Két korábbi előadásáról is írtam, amelyek igazán jól sikerültek, de a Rózsavölgyi Szalon törzsközönsége kevésbé volt kíváncsi rájuk és így nem értek meg hosszú szériát. (Valaki jön majd, Ábel és Eszter)

Jelen esetben egy már nyolc kiadást megért magyar regényt választott alapnak, így minden esély megvan arra, hogy az előadás jelenlegi sikere tartósan megmarad.

Őze Áron ebben is a főszereplő, aki az Ábel és Eszterben is emlékezetes alakítást nyújtott. (Egy hete láttam a Magyar Színházban is, Fosse: Tél című darabjában, amelyben egészen lenyűgözött.) Az egész előadásnak éppen ő motorja, aki visszaemlékezőként nyomoz nagyapja és egyéb rokonai múltja után, másrészt meg is jeleníti némelyiküket. A váltás nagyon praktikusan, egy-egy ruhadarab cseréjével meg is történik (jelmez: Kovács Yvette Alida), mindig pontosan érzékelni tudjuk, hogy mikor vagyunk Dávid jelenében és mikor nézzük a múltat vele együtt.

A múltban élés problémája nem mindenkit érinthet egyformán. Alkati kérdés, hogy ki mennyit szeret beszélni a rég meghalt családtagokról, a rég lezárult családi viszályokról.

A regénynek és a színdarabnak is ez az egyik alapvető kérdése: mennyire engedhetjük meg magunknak azt, hogy a múltunkkal foglalkozzunk, nem válik-e ez a jelenünk kárára? Az előadás elején Dávid élettársa (Sípos Vera) éppen emiatt hagyja ott a főszereplőt. Túlzásnak érzi, hogy többet foglalkozik nagyapja történetével, mint vele. Dávidban valóban megvan a törekvés arra, hogy saját maga által éltesse tovább a család múltját. A kérdés így is fennmarad: megismerhető-e igazán egy már meghalt ősünk élete, sőt mi több: egy velünk élő ember igazi arcát láthatjuk-e? Dávid legfőbb törekvése ez, a megismerés. Látjuk ennek buktatóit is, de a felemelő perceket is, amikor valóban közel kerül egy másik emberhez, hacsak rövid időre is. Vele együtt éljük át a magányt és ezeket a futó pillanatokat, amikor valóban találkozik egy másik emberrel.

A regényt is ismerve már, érezhető, hogy a színdarab írásakor Grecsó Krisztián valóban igyekezett csak a lényegre szorítkozni és csak a legfontosabb szereplőket kiemelni. A telepi életről jóval kevesebb részlet jön át, viszont ennek az az eredménye, hogy az adaptáció nem hosszú és nem is tűnik annak. A történet szereplőinek többsége Mindszent városa melletti telepen élt, Csongrád megyében. Számomra ez az egyébként mellékes adalék azért is érdekes, mert az előadás előtt két nappal jártam ott életemben először, végigmentem azon a tájon az Alföldi kéktúra jegyében. Akkor még nem sejtettem, hogy öt napon és száz kilométeren keresztül egy olyan tájat fogok bejárni, amelyről a regény olvasása során sokkal mélyebb ismereteim is lesznek majd. Számomra ez a véletlen egybeesés nyilván többet is hozzáadott a műhöz, de a színdarab erénye, hogy még annyira sincs egy konkrét földrajzi helyhez kötve, mint amennyire a regény. Történhetne ez az eseménysor akárhol máshol is.

Őze Áron mellett a többi szereplő nagyjából hasonló fontosságot kap, nyomot hagynak. Nem kényszerülnek statiszta szerepre.

Fontos mellékszál Benedek (Ozsgyáni Mihály) és Sadi (Sütő András) szerelme, talán ez az a kapcsolat, amelyik legjobban foglalkoztatja Dávidot. Benedek harca saját érzései leküzdésére az egyik legdrámaibb cselekmény-elem. Benedek homoszexualitása nem egyértelmű, ahogy Sadié sem. Utóbbi csak egy embert szeretett egész életében, és ebben csak az a tragikus, hogy az illető szintén férfi volt. Átérezzük a tragikumát. Egy ilyen helyzetet átélni, leplezni a külvilág előtt és küzdeni ellene épp elég teher egy életre. Hálás mindkét szerep, jól körvonalazott, bennünk marad. (Talán azokat is elgondolkodtatja a pár sorsa, akiben előítéletek vannak a homoszexualitással szemben.)

Sípos Vera csapos is, nemcsak Dávid távozó élettársa. Elválasztja a két szerepet, véletlenül sem folyik össze. Sztarenki Dóra igazán kiváló mint kezdő-amatőr prostituált. Nem könnyű feladat azt elhitetni, hogy valóban ő lesz Dávid nagy szerelme, de neki sikerül. Pogány Judit játssza Dávid mindkét „forrását”, Jusztika nagymamát és az idősebb Zách Évát is, nagyapja volt szerelmét. Domos, a nagypapa fontossá válik, hiszen ő volt a családban az egyik törekvő, aki a telepi létből ki akart törni. Ez a váltás sikerült az unokának, aki most tovább éltetné elődje múltját. A kapcsolódást a két generáció között az teszi teljessé, hogy a nagyapa és az unoka szerelmét is egyaránt Sztarenki Dóra játssza. Mindketten ugyanarra a helyre tűztek ki randevút. Míg azt tudjuk, hogy Domos szerelme nem ment el a randira, az előadás (és a regény) nyitva hagyja azt a kérdést, hogy ugyan Dávidnak több szerencséje lesz-e vagy sem. A randira várva olvad eggyé a múlt és a jelen. A rendezés szép megoldása, amint a háttérbe kivetített Domos átadja a kalapját a színpadon álló Dávidnak. Őze Áron mindkét alakban hiteles és megkülönböztethető.

Mellettem elférsz – ez a cím. A nézőben felmerülhet, hogy ez mire vonatkozhat. Míg a regény utolsó lapjain erre világos magyarázatot kapunk (a főszereplő saját magát nézi a tükörben és megállapítja, hogy ő pont olyan férfi, aki nem tölti ki a teret egészen, hanem pont elég helyet hagyna egy társnak), a színdarabban ez a mondat nem hangzik el, viszont más értelmet nyerhet a zárókép által. Az az érzésünk, mintha csak annyi lenne, hogy a jelen mellett bőven marad még hely a múltnak is, nem kell rövid úton megszabadulni emlékeinktől sem.

 

Címkék: Sztarenki Dóra Sütő András Sipos Vera Rózsavölgyi Szalon Őze Áron Pogány Judit Grecsó Krisztián Léner András Mellettem elférsz Ozsgyáni Mihály Dicső Dániel Kovács Yvette Alida

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr956867269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása