Pszichothriller és magyarországi ősbemutató – két ok, ami miatt óvatosan érdemes ajánlót írni Nicolas Billon kanadai drámaíró darabjáról, amelyet Dicső Dániel rendezett.
Az előadás másfél órás és Kovács Máté, Józan László és Kalocsai Zsuzsa játssza, a bemutató október elején volt, így ezúttal még túl nagy késésben nem voltam a megtekintéssel.
Röviden: aki a lélektani krimit és ezeket a színészeket kedveli, annak a színlap elolvasása is elég kedvcsináló, de akinek mégis többre lenne szüksége, annak néhány megjegyzést még hozzáfűzök.
Most már 37 éve és két hete annak, hogy először jártam a Pinceszínházban, amelynek nagyon jól állnak a kevésszereplős, beszélgetős darabok. Ahhoz, hogy megszülessen a színház, elég három színész, egy átlátszó szalagfüggöny, két gurulós szék és egy asztal is – ennyi segítséggel is odaképzelhetjük magunkat egy pszichiátriai fogadószobába, sőt akár egy afrikai szafarira, elefántok közé is.
A rendezőt Hárs Anna (fordító és dramaturg), Bánki Mihály (zene), Enyvvári Péter (díszlettervező) és Cselényi Nóra (jelmeztervező) támogatta – utóbbinak két napja láttam a frissebb bemutatóját (Tatabányán a Főfőnök-öt).
Az előadás kiindulópontja egy pszichiáter hirtelen eltűnése, aki miatt az intézet igazgatója nyomozni kezd – elsőként azt a pácienst kérdezve, aki az orvossal legutoljára beszélt.
Az orvos-igazgató – Józan László – és a beteg – Kovács Máté – hosszú beszélgetését látjuk, megannyi fordulattal, amelyek eredményeként a végére a fiú egyetlen állítását sem fogjuk elhinni – még mindig számítunk újabb csavarra. Kettejük viszonya a libikóka-játéknak megfelelően változik, de akár egy vívó párbaj is eszünkbe juthat róla. Mindkét színész játszott már hasonló nehézségű szerepet, amelyben végig jelen kell lenni kis nézőtéren kevés partnerrel (ld. Táncórák), vagy éppen partner nélkül, most sem okoztak csalódást. (Kovács Mátéra gyakran gondolok A bogyósgyümölcskertész fia c. előadása kapcsán, mindig, amikor éppen Háy Jánost olvasok - most előadás előtt közvetlenül is így volt, mivel éppen A csokimikulásos lány-t tettem le indulás előtt, a legújabb regényt, amelyet mellékszálon szintén javaslok. Ahogy befejezem az ajánlót, ehhez fogok visszatérni megint.)
Ha csak ketten beszélgetnének végig, nem lehetne annyira változatos az előadás, így az ápolónőt (is) játszó Kalocsai Zsuzsára nagy szükség van. Beszédhangja is kifejezetten kellemes, de nemcsak azt halljuk… (Eddig merészkedek el az információk kiszivárogtatásában.)
Az előadásban minden kis megjegyzés fontos, nem véletlenül említettem a címben is kétszer az elefántokat, valóban gyakran szóba fognak kerülni, többféle módon is meg fognak jelenni. Az, hogy mégis mi válik igazán lényegessé, csak utólag derül ki – ennyiben hasonlít ez a színház a való élethez, és persze a beszélgetésben szóba kerülő traumák sokasága is ismerős lehet. (Van köztük nem egy erőteljesen nyugtalanító is, bár ez aztán tényleg kifejezetten nézőfüggő.)
Ezek után ki tudja, hogy mit fogok álmodni - teljesen véletlenül az elefántos paplanhuzatom van most soron...
Ps. Fotók: Szokodi Bea készítette őket, sokkal több is megtalálható saját Facebook-oldalán. Na még egyet:
