Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

November 4. nemzeti gyásznap, erről megemlékezett az Operaház is a tegnapi Falstaff előadás előtt. (Eszembe jutott, hogy a program tervezésekor akár egy requiem is tervezhető lett volna e napra, nem pedig egy vígopera.) Számomra különösen gyásznap volt ez a nap, hiszen reggel fél tízkor szembesültem a felfoghatatlan hírrel, amivel még most, több mint 24 órával később sem tudok mit kezdeni: az egyik legvarázslatosabb színésznő, akit valaha láttam - Margitai Ági - meghalt. Ezek után nem mondhatom, hogy kifejezetten Falstaff-hangulatban voltam. De mégis, mindenek dacára, az előadás közreműködői elérték azt, hogy a három felvonás alatt mégis bevonódtam a mű világába, lekötött egészen és nem gondoltam a halálra. Ennél nagyobb pozitívumot nem tudok említeni. Feltétlenül többet adott az előadás, mint amit vártam tőle.

Lényegében a Carmen esete ismétlődött meg: kizárólag néhány énekes miatt mentem, akiknek a pályáját igyekszem a lehetőségekhez mérten követni. Mert operaénekeseknél semmi biztosíték nincs arra, hogy amit ma nem nézel meg, megnézheted jövőre is az illetővel: nagy a valószínűsége, hogy vagy a Ház vezetősége választ mást egy szerepre, vagy az énekes dönt úgy, hogy külföldön jobb sora lesz és itt maradunk nélküle. Ezt az állításomat sok sok konkrétummal is alá lehetne támasztani, de a következtetés a lényeges: amit ma megnézhetsz, ne halaszd holnapra. 

Miután gyakran emlegetem, hogy renitenskedik az Operaház közönsége, most a kivételes esetet is nyugtázom: körülöttem nemigen voltak magyarok, láttam viszont bérlettel rendelkező (!) németeket. Ezúttal szerencsém volt, senki nem renitenskedett, nem tudok beszámolni rendbontásról. Úgy tűnt, lekötötte őket az előadás. 

Az előadást Arnaud Bernard rendezte, akiről hallottam, hogy Falstaff-specialista. A tavalyi bemutatót nem láttam, mert a darabhoz különösebben nem kötődöm, és rögtön az első előadás után olyan sok emberrel találkoztam, aki rossz benyomással távozott, hogy nem tudtam rávenni magam a megtekintésre. Miután lényegében csak negatívumokat emlegettek az előadásról, tegnap kifejezetten kellemes meglepetésben volt részem, mert ugyan nekem sem tetszett az egész előadás úgy ahogy volt, de sok részletnek, egyéni teljesítménynek lehetett örülni. Volt mibe belekapaszkodni.  

A díszlettervet is a rendező jegyzi. Látnivalóan törekedett arra, hogy a nézőben tudatosítsa az előadás színjáték-mivoltát. Láttatni engedi, ahogy a műszak összerak néhány képet, megtehetné pedig, hogy csak a már teljesen kész szobabelsőt mutatja. Ráadásul Falstaff szállodai szobáját leszámítva, a többi képben csak minimális részét használja a színpadnak, látjuk annak hátsó és oldalsó nagy tereit is. Mintha egy filmforgatási helyszínt építene fel, erre utaló nyomok vannak, lámpák, később kamerák. Azt, hogy ez minek, és mi a konkrét oka, hogy a XIV. századi történetet a XX. századba, az előltöltős mosógép korába helyezte, amikor pedig mintha a szövegben lenne utalás arra, hogy az asszonyok a patakban mosnak... - ezt ne kérdezze senki, mert ez csak annyit jelent, hogy más a látványvilág, olyan mintha burleszk filmet néznénk, de a mű mondanivalójához ez nem visz minket közelebb. De távolabb sem, és ez is valami. El lehet fogadni, de nem érzi a néző, hogy most valami lényegesre rádöbbent ezáltal. A díszletből feltétlenül kiemelném a harmadik felvonásbeli tölgyet, amelyik egyszerűen gyönyörű. Messzebbről még szebben érvényesülhetett, de végre itt van egy olyan díszletelem, amelyikre jó ránézni. (Ezt sok tervező elfelejti, hogy a néző néha az egész előadáson keresztül ugyanazt az egy képet nézi. A legtöbb díszlet nem okoz esztétikai élvezetet. Az Arabella bálterem-díszlete volt hasonló, az rendszerint nyíltszíni tapsot is kapott.)

A jelmezek talán a hatvanas éveket idézhetik összességében, bár nem tudtam igazán mit kezdeni az utolsó felvonásban a "fekete vadász" jelmezzel, a teljes kórus felszarvazásával. Erőletettnek éreztem, nem kicsit. Nem mintha meglepő lett volna, az első képben Falstaff szobájában már rengeteg trófeát láthattunk a falon, nyilván utalás a címszereplő nőfaló mivoltára... A legtöbb szereplőn jól álltak a jelmezek, bár elgondolkodtam, hogy a két tolvaj-iszákos naplopó szolga, Bardolfo (Kóbor Tamás) és Pistola (Gábor Géza) miért van kifogástalan öltözékben, szépen megkötött nyakkendővel ellátva, gondosan begombolt fehér ingben, ha egyszer másnaposak, alig tudnak lépni és a kis apród egy laza mozdulattal fel tudja őket lökni? Ugyan a darab sem tűnik rendkívül következetesnek az ő esetükben, de a rendezőtől - különösen, ha már sokadszor nyúl a darabhoz - elvárható lett volna, hogy foglalkozzon az ilyen apróságokkal is. 

Az igazi problémát nem a mellékszereplők, hanem a címszereplő prezentálása jelentette számomra. Mindenki más kicsit volt csak külsőleg elváltoztatva, viszont Sir John Falstaffból karikatúrát csináltak. A címszereplő hatalmas méreteiről és óriási öntudatáról híres, amelyet ez a durva tréfa sem igen tépázott meg, ahogy látjuk. Feltétlenül biztos abban, hogy ő a társaság sava-borsa, ő fűszerezi meg a többiek életét. Ezt el is énekli, világos is a nézőnek, hogy ez a hősünk véleménye önmagáról. Alexandru Agache alakításában egy pojácát látunk, akiről el sem lehet képzelni azt, hogy valaha vonzó lehetett a nők (vagy bárki más) szemében. Nem jön át a személyiség varázsa, amelyért nagymértékben felelőssé tehető a szerzőn kívül, aki mintha üresfejű hólyagnak írta volna meg, a smink tervezője is. Valami vonzerő kellene, hogy legyen benne, de ennek én nem leltem a nyomára.

Alexandru Agachét én Scarpiának láttam korábban, amely szerep illett hozzá. Nemrég láttam egy másik Scarpiát is, Maestri személyében: Az énekes az után látogatott el hozzánk, miután Argentínában három nappal korábban éppen Falstaffot énekelt. Ránézve, minden különösebb smink nélkül is el tudtam képzelni, hogy tökéletesen hozni tudja a szerepet. Nemcsak alkati azonossága miatt, hanem azért is, mert valami vonzerő mégis áradt belőle, annak ellenére, hogy a valóban létező túlsúlya miatt semmiképpen nem nevezhető férfiszépségnek. De egyéniség, aki tisztában van a saját értékeivel. Valami ilyesmit várnék a címszereplőtől, hogy érezzem, valamit alapja csak van a szövegelésének. (Ha nincs, akkor az egész hajcihő, a bosszú-akció is nevetséges, felesleges...) Ehhez még a Don Giovannit tudnám példának hozni, abban is lényeges az, hogy a főszereplő minden ellenszenvessége ellenére jelentős szemlyiségnek, valakinek tűnjön.

Tegnap paradox módon szinte az összes többi szereplő fontosabbnak tűnt, mert azok életszerűbbek voltak, mint ez a maszk, amit a rendezői koncepció csinált az énekesből. Egészen biztos, hogy más felfogásban több súlya lehetett volna éppen neki. 

A mellékszereplők kicsit talán jobban jártak. Közülük a színlap elsőként tünteti fel a Ford szerepében fellépő baritont, Kelemen Zoltánt. Számomra az előadás csúcspontja éppen az ő áriája volt a  második felvonásban. Ford féltékeny a feleségére, ráadásul teljesen alaptalanul. Nyakatekert módon jár el, és ő is a nők áldozatává válik egy időre: pánikba esik, bizonyosnak veszi, hogy az asszony megcsalja. A néző persze tudja, hogy az egész nem igaz, sőt ha ránézünk Falstaffra, akkor éppeszű ember nem is hiheti, hogy ez a férfi bárkit el tudna csábítani. Ford számára mégis tragikus a szituáció, és az áriában végtelen fájdalom, csalódottság jelenik meg. Ennek az érzésnek a valódisága az, amelyik nagyon hat ránk. Csak emiatt az egy jelenet miatt is érdemes lett volna tegnap a Falstaffra elmenni. Ugyan együtt tudunk érezni Forddal, másfelől működik a szerzői szándék is: inkább a nők pártján vagyunk. 

Balczó Péter és Dékán Jenő is jól szól, akik egymás riválisai - mindketten a bájos és eleven Nanetta (Sáfár Orsolya) kezére pályáznak. Dékán Jenő Dr. Cajus szerepében a címszereplőhöz hasonlóan kicsit karikatúraszerűre veszi a figurát, de nem túlzott mértékben. Még élő embernek tűnik. Persze, esélye sincs Balczó Péterrel szemben, aki a forgatókönyv alapján eleve Nanetta szerelmese. Sem az nem derül ki, hogy miért ő a sikeres befutó (na jó, alkatilag is illik rá a fiatal szerelmes szerepkör, tényleg így van), de az meg főleg homályban marad, hogy miért ellenzi a házasságot az atya. Csak. Jó, mi ezt a helyzetet nézőként tudomásul vesszük és természetesen az egymást szeretők pártján vagyunk. Balczó Péter most is kifejezően énekel, de a figura jóval kevésbé egyénített, mint például Nemorino, akinek legutóbb láttam. Ez neki nem róható fel, amit lehet, kihozza a helyzetből. 

A férfi mellékszereplők néha négyen-öten is együtt énekelnek, sőt egy jelenetben mellettük a női kvartett is megszólal. Ez igazán bravúros, el kell ismerni a felsorolt énekesek tehetségét, technikai tudását. Nem vettem észre, hogy lenne köztük gyenge láncszem, jól van kiosztva a darab.

A négy énekesnő pedig egyenesen varázslatos. Nőiesek, bájosak, tele vannak életkedvvel és idejük is engedi, hogy óriási apparátust mozgassanak meg a nőcsábász Falstaff megleckéztetésére. (Minek? - ez itt a kérdés, de erről szól a történet, ez a lényege.) Gál Erika ezúttal mellékszerepben erősíti a mezőnyt, valószínűleg nem bánja két Carmen között, hogy ezt a darabot nem neki kell a vállán vinnie. Sáfár Orsolya tűzrőlpattant, vidám lány és azonnal tudjuk, hogy nincs az a családfő, aki rá tudna kényszeríteni egy nemszeretem férjet. Fodor Beatrix szintén ragyog, jól áll neki a szőke paróka is. Wiedemann Bernadettet mostanában egészségesen gyakran látom  (a Verdi Requiem és a Rossini Stabat mater csak az imént volt), jó, hogy ilyen sokat foglalkoztatják. Remek a szerep. Az előadás legjobb páros jelenete, amikor Falstaffnak átadja a nők válaszát. Lehengerlő. Csodálkozunk, hogy a lovag nem azonnal neki kezd udvarolni. Wiedemann Bernadett látnivalóan nagyon élvezi a helyzetet, talán az ő szerepe a leghálásabb. Átélhető. 

Nemrég egy barátom látta a darabot, akinek nemigen tetszett, ugyanakkor ő is megemlítette a finálét. A finálé valóban gyönyörű, mintha a lezárásra minden kényszeredett és kevésbé kényszeredett ötletét félretette volna a rendező. "La vita é un burlone..." hangzik a szöveg - a feliratban mókának van fordítva, ezen gondolkodhatunk el. Valóban csupa móka, kacagás lenne az élet? - Hát a darab szerint nagyon nem az, most néztük meg egy kellemetlen alak megalázását...Az előadás vége azért remekül sikerült. 

Aki idén szeretne Falstaffot nézni, az november 8-án délelőtt 11-kor teheti meg most már csak. De biztosan lesz jövőre is...

 (ja igen, a zenekar  Héja Domonkos vezényletével nagyon rendben volt, nekem feltétlenül)

Címkék: Opera Fodor Beatrix Gábor Géza Wiedemann Bernadett Balczó Péter Falstaff Gál Erika Héja Domonkos Kóbor Tamás Sáfár Orsolya Kelemen Zoltán Alexandru Agache Dékán Jenő

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr716867271

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása