Az utolsó előtti bejegyzés ez, amelyik a kémiai olimpiát érinti, aztán erősen kérdéses, hogy lesz-e internet a továbbiakban, hol kötünk ki egyáltalán. Többen módosították a jegyüket, korábban mennek vissza. Nem mondom, hogy nem csábító ez a lehetőség (Aida!, Gál Kristóf! - hahó, nézzétek meg ti), de mi a kihívástól nem fogunk meghátrálni és hősiesen maradunk.
Tegnap (szombat) este is plenáris ülés volt, most is az van. Tegnap a mentorok órákon át vitatkoztak a labor feladatok pontozásán, akkor még anélkül, hogy látták volna a saját diákjaik eredményét. Történt néhány apróság: volt feladat, amelyre a résztvevők kétharmada nulla pontot kapott. Nem minden gyerek azonos hőmérsékleten dolgozott és érdekes módon összefüggés van az eredmény és az adott labor hűtöttsége között. Azaz, szinte elmondhatjuk, hogy az eredmények erősen múltak a szerencsén.
Megtörtént a vezetőség tagjainak újraválasztása is. A megürült négy hely egyikére – a legmagasabb szavazatszámmal – a férjemet választották, aki 1995 óta igen erősen koncentrál erre az eseményre. (Ezt máshogy is lehetne mondani, de maradjunk ennyiben.Fő az objektivitás.) Ő írta a szabályzatot, mindenféle útmutatókat arról, hogy hogyan kell egy ilyen versenyt megszervezni. Sőt egy ilyenbe én is beszálltam tavasszal. Most ezek után is meg van az esélye, hogy tovább folytassa ugyanezt.
Idén sokan jelezték, hogy most már kiszállnának, van aki 5, van aki 19, más pedig 25 évnyi részvétel után nem akar több olimpián részt venni. Viszont egyre több a mentorok között a volt-olimpikon, lényegében csak belőlük néz ki az, hogy lesz kedvük folytatni ezt a munkát. Ha valaki egyszer itt jól érzi magát, utána menthetetlen és jönni akar megint. Elég sok a jó fej köztük, akikkel egyébként más témákról is lehet beszélgetni, sokan vannak, akik még éppen doktorálnak. Nem éreztem magam rosszul velük sem, az illegális medencés partyn a néhány hatvanas mellett, igazából a huszonéves mentorok voltak a legnagyobb arányban, velük szocializálódtam jellemzően. Remélhetőleg tesznek hamarosan fel néhány fotót is, lesz egy nyílt FB csoport „ICHO MENTORS Vietnam 2014”…
A mai nap pedig országonkénti beosztással mindössze a pontok megvitatására korlátozódott. Minden mentor a feladatszerzőkhöz járul és ahogy az akadékoskodó diákok, addig erőszakoskodik, amíg valami kis emelést elér. Mindenki ezt a játékot játssza, így csak azoknak nincs nyeresége, akiknek jellemzően üresen hagyott feladatai vannak. Arra nem lehet pontokat kisírni. Persze nem volt sima a helyzet, mert óránként derültek ki több országot is érintő javítási hibák. Így a legtöbb mentor gyakran visszament megnézni, változtak-e a pontok. Az már most elmondható, hogy az elmúlt húsz év pontokban egyik leggyengébb eredménye ez, ami lesz hétfőn. De mivel az egész relatív, ha az összes ország diákjai elszúrták, akkor persze alakulhat… De nézegethetjük ezt akárhonnan, a papírforma szerint történt minden: túl hosszú feladatsor, pánik az időhiány miatt, ebből következően tévedések sora… Ez van. Kicsit mind depressziósak vagyunk emiatt, de majd lapozunk.A diákokat túl sokszor nem láttam, de mindegyik normáisnak tűnik, nem fogja ez őket letörni. Ha meg igen, akkor jöhetnek ők is vissza feladatszerzőnek, előbb-utóbb mentornak és majd így kompenzálhatnak ők is.
Miután a magyar mentorok egyike sem volt ma (sem) használható valamiféle egyéb programra, más országok tanáraival töltöttem az egész napot,akiket kevésbé érdekelte a pontozás, és csak reggel és este mentek vissza vitatkozni. Az egész napom pusztán annak a története, hogy kivel beszélgettem.
Jó kezdés volt a tavalyi moszkvai szervezővel, Sashával kávézni a lobbyban, aki biztosított róla, hogy jövőre, Bakuban kulcsszerepem lesz, ahogy tavaly és nem hagynak ki. (Most kiderült, hogy az itteni rektor döntött úgy udvariasságból, hogy jobb, ha engem kímélnek és hagynak pihenni. Aki kicsit is ismer, az persze tudja, hogy emiatt a guta ütött meg, de nem lehetett itt megértetni velük, hogy nem lazulni jöttem. Az esik leginkább nehezemre. Ebből következően soha ennyi operaáriát nem hallgattam életemben fülhallgatóval, mint pont most. Mondjuk annyira nem rossz egy medence mellett a Don Carlos egyes részleteit hallgatni, vannak ennél keményebb kihívások is.)
Ebben a bizonyos medencében délelőtt a finnekkel beszéltem meg az oktatási helyzetet a tanárok szemszögéből. Állítólag náluk is romlik a helyzet.Már annyira nem jó, mint húsz éve, de a fizetések azért rendben vannak, a szomszédos országokból is sok tanár keres náluk megélhetést.
A nem különösebben érdekes ebéd után viszont kis csapatot toboroztam azokból, akiknek nem volt programja, nem mentek be taxival szuveníreket vásárolni a központba, így a szálloda melletti tóhoz elsétáltunk. Jött velem két ománi nő, egy finn házaspár, egy izlandi és két kanadai. Voltak már előttünk is többen a környéken, valószínűleg azért, mert az ablakból látszik a tó és nem kell csak egyszer átmenni úton ahhoz, hogy odaérjünk. Tőlük hallottunk az állatkertről. A belépő száz forintnak megfelelő összeg volt. Egy viszonylag kis területen néhány vidámparki játék mellett voltak olyan kifutók, amelyekre még a hetvenes évekbeli pesti állatkertből emlékszem. Ha erre valaki ránéz, azt az egy következtetést vonhatja le, hogy ezekhez az állatokhoz képest ő milyen szerencsés. Így, különösen ebben a kellemes társaságban, antidepresszáns jellege volt a tigrisek megtekintésének. De csak ezért. Úgy néz ki, hogy a vietnámiakat (is) leginkább a tigrisek érdeklik. Az öt lustán elnyúló tigris mellett csak két barnamedve és két elefánt volt kiállítva. Az elefántokról azt hittük, hogy nekik jobb, viszonylag nagy terük van, de aztán észrevettük, hogy a lábuk meg van láncolva. Ennek nem sok értelmét láttuk, szinte hihetetlen, hogy 2014-ben milyen körülmények lehetségesek egy állatkertben. (A koszt talán hagyjuk.) Megnézegettük és meglepetten láttam, hogy John, a kanadai milyen igazán jó képeket tudott csinálni a tigrisekről, a rács mögé fókuszálva. Némely képen nincs is nyoma a nagyon sűrű hálónak, vagy alig. Erről csak az jutott eszembe, hogy nekünk is ezt kellene tenni, más objektívval vagy más megvilágításban nézni a saját helyzetünket, és egészen addig próbálkozni ezzel, amíg nem tudjuk viszonylag harmonikusan és megelégedetten szemlélni azt, ami nekünk jut. Jelen esetben értékelni tudtam a jó társaságot.
A tó vizén ki lehetett próbálni a vízen járást (labdában). A Balatonnál láttam hasonló gömböket és persze a Mefistofelében. Mindenki nagyon élvezte, a helyieket is beleértve, ahogy John határozottan küzdött a feladattal. Erősen próbálkozott és nem rögtön esett el. Engem is vonzott a lehetőség, különösen a Kovalik-előadás miatt, de aztán mégsem próbálkoztam.Alapvetően gyáva vagyok, erről ennyit. Maradt ez után ismét a medence. Egy kellemes órát beszélgettem az egyik legrégebbi olimpiás ismerősömmel, Marióval, aki már 2008-ban is örült annak, hogy van, akivel olaszul tud beszélni. Erősen úgy néz ki, hogy rajtunk kívül csak egy svájci van, akivel ezt megteheti. Én fokozottabban örültem ennek, mert mostanában nem gyakori, hogy egyáltalán használom az olaszt. (Természetesen azon kívül, amikor ezerszer újra meghallgatom a Figarót vagy az Opera előadásain próbálkozom a szöveg megértésével, több-kevesebb sikerrel.)
Utána egy észt lánnyal barátkoztam össze, akivel ugyan évek óta néztük egymást a különböző olimpiákon, de most jutottunk kicsit előrébb az ismerkedésben… Aztán kiültem a medence partjára és a ma reggel kapott felvételemet (Dvorak, Stabat Mater) hallgattam, felváltva egy kis Don Carlossal. De jó lesz szeptemberben az Erkelben (12, 17, 19, 21, 23,27!) visszagondolni, hogy milyen volt ez a mai délután, amikor az a döntés állt csak előttem, hogy melyik énekessel is akarom a Fülöp-áriát újra meghallgatni…
A mai zsűriülés jól elhúzódik, most kihagytam, talán lassan meglesz a gyerekek végső pontszáma, és mindenki várja, mit hoz a jövő. (Erre a legutóbb hivatkoztam, de aki azt nem olvasta, most is csak Rameau párkáit tudom javasolni. Négy perc, de ha egyszer beteszem ötször muszáj lejátszani egymás után...)
