A körítés az elején van, akit csak a vízi bábszínházi rész érdekel: kiemeltem, honnan következik (az írás második felében)!
Itt délután három, és a 13. emeleti szobából rálátok a felhőkarcolókra és a non-stop motoros felvonulásra, amely Hanoi közlekedését jellemzi. Kár, hogy senki olyannal nem ismerkedtem össze, aki motorral járna, nagyon felülnék már egyre és neki a városnak, lesz ami lesz. Nagyjából ez tűnik az egyetlen igazán izgalmas dolognak.
Ázsiaiak nem lennének hajlandóak a 13. emeleten lakni, emiatt kaptunk mi itt szobát, meg pl. a horvátok is. Hatalmas felhők gyülekeznek, 3 napja nem esett – most jelenleg a mai úszásomat kockáztatom, amikor inkább a bejegyzést írom. A mentorok ráugrottak a vizsga feladatsorára, mindenki elégedetlen, pont úgy, ahogy az kivétel nélkül minden évben megtörténik. Most ez felfogható lenne hírnek is akár, valóban úgy lett, ahogy a férjem megmondta egy hete: hosszú és lapos a feladatsor és pánikba fog a legtöbb diák esni, emiatt kapkodnak, és azt is elrontják, amit tudnának. Úgy néz ki, hogy teljesen feleslegesen mondjuk el mindig, hogy nyugodtan kell haladni, és nem foglalkozni azzal, hogy végig fog-e valaki jutni. Ezt még én is elmondtam, nem is egy ország diákjainak.
A legtöbb mentor a borzalmas és kibírhatatlan párás melegről panaszkodott még egész délelőtt a program alatt, az ő diákjaik sem készültek mindennel el. Igazán jól azok jártak, akik villámgyorsan gondolkodnak, és emellett precízek, így nem feltétlenül azok viszik haza majd az érmeket, akiknek igazán jól megy a kémia. És ez azért kár. De ezt még én is tudtam előre, ez a papírforma.
Ez a „milyen szörnyű, nem igaz?” mint beszédtéma valóban tipikus játszma, ami jellemző ezekre a kémiai olimpiákra. Annyira meghitten lehet megbeszélni naponta akár több emberrel is, hogy milyen jellegtelen a reggeli/ebéd/vacsora, nyavalyás a program/a feladatsor/buszozás és amúgy is milyen fáradtak vagyunk. Miután ezt úgy 8-10 alkalommal végigbeszéli az ember, kölcsönös megerősítést nyújtva („nem vagy egyedül, én pont ilyen nyamvadtan érzem magam, a mi diákjaink is elszúrták az egészet”), utána már egész elviselhető. Mert ez azért jó, még ha felületesen is, de pár percet beszélni másokkal. Erre mindenkinek szüksége van, kezdem azt hinni, hogy voltaképp azért hívtak meg, hogy ezt a megerősítést illetve figyelmet biztosítsam a résztvevőknek. Legyen itt legalább egy ember, aki nem csak kémiáról beszél.
Mostanában – vagy hat hete – a tranzakcióanalízissel (emberi játszmák elemzése) kapcsolatos könyveket olvasok, amelyek elgondolkodtatóak. Most is van nálam két könyv elektronikusan letöltve, ezekkel próbálok haladni. (Mindenkinek ajánlom A játszmák világa c. tanulmánykötetet, lehet, hogy néhány játszmára rá is ismer…) Most jól össze lehetett vetni a 77 ország közötti kulturális különbségeket a városnézés kapcsán. Ezt nem fogom részletezni, de egy példát azért mondok hogy, mi is a helyzet és hogyan viszonyulunk hozzá:
Totálisan szervezetlen volt, ahogy a 8 busznyi tanárt egyik helyről a másikra átvitték; az idegenvezetők között egy volt, aki érthetően beszélt angolul; a párás melegben bágyasztó, méla depresszióba esik az ember; nincs kiírva semmi angolul a múzeumban, ahol meg igen, ott csak múlt századi téglák vannak kiállítva, de semmi légkondicionálás. A csoport egyik része még nem jött helyre a tegnapi és az egész heti éjszakázás után, mindenki olyan, mint akit fejbe vertek. Ez nagyrészt igaz az összes mentorra. Viszont amíg az olaszok, hollandok, románok, stb panaszkodnak, jobb esetben élcelődnek (a belgák pl.), addig az amerikaiaknak „that`s fine, it`s all right”. Lehet, hogy ezt az utóbbi mentalitást kellene eltanulni, bár ha meggondolom, hogy a repülőjegyemből azért nem egy német operaházba eljuthattam volna az ott „kallódó” magyar énekeseket megtekinteni, akkor azért nehezen tudom bemagyarázni, hogy ebben az alkalmatlan időpontban nekem (nem a többieknek) érdemes volt jönni. (Vietnámban novembertől februárig OPTIMÁLIS utazgatni, nem most.) A keddtől elkövetkező két hétben nagyon jó döntéseket kell ahhoz hozni, hogy azt mondhassuk, hogy bizony, ennek a nyárnak Vietnamról kellett szólnia. (Mégiscsak három gyereket hagytunk hátra és mire augusztus közepére hazamegyünk, szinte kezdődik is a munka…)
Ezekből a sorokból is látszik, hogy a genetikusan örökölt „magyaros” zsigeri elégedetlenséget még nem sikerült az „örülni” jelszóval kiváltani teljesen. De az az előnyöm meglesz akkor is, ha nem lesz igazán átütő élmény a maradék idő, hogy annál jobban tudok majd örülni, ha végre visszakerülök a megszokott közegembe. Aki most Pesten van, az fontolja meg, hogy ott a Jurányi és megnézhetné az Alkalmáté „Gál Kristóf” c. előadását vagy a Margitszigeten az Aidát (benne pl. Wiedemann Bernadettel!). Ezeket én bebuktam. Hiába, valamit valamiért…
Ennyi nyavalygás után (de mégis higgyétek el, jobb a Balatonnál!, az nyert, aki Kapolcsra megy), jöjjön néhány konkrétum is.
Városnézés 8 busszal egyszerre, „hop on hop off” jelleggel – ez volt betervezve nyolctól délig. Óriási döbbenet: csak negyedóra csúszással indultunk, ami ennyi résztvevőnél nem is számít.
Az első helyszín a város, sőt az ország leghíresebb színháza volt, a hagyományos vízi bábszínház. Nagyjából 400, néhány perces jelenet az, amelyekből a programot válogatták, 14-et mutattak be.
A színház nagyjából háromszáz férőhelyes, nem töltöttük meg egészen. Leginkább este játszik, naponta három előadást is. Egy-egy ilyen műsor 50 perces. Hagyományos hangszereken játszó zenészek ülnek a színpad szélén, amely süllyesztve van, háttérben egy pagoda díszlettel, amely előtt egy méternyi víz áll. Marionett-bábokat használnak, amelyeket a függöny mögül mozgatnak eszméletlen sebességgel (hogy nem akadnak össze a rudak?) vagy nyolcan. Csak az előadás végén jönnek elő a művészek meghajolni, akkor látszik, hogy az egész idő alatt a vízben álltak. Ebben az országban, amely a rizstermelésre erősen koncentrál, biztos nem szokatlan a helyzet, sőt az is lehet, hogy a játék hevében nekik nem is kellemetlen, fel sem tűnik napi 3-4 órát vízben ázni.
Biztos számított volna, ha tudjuk, miről énekelnek. De nem tudtuk. Így is követni lehetett a jeleneteket, megértettük miről szólnak. A legtöbb jelenet hátteréül adta magát a víz. Bemutatták a rizzsel kapcsolatos munkákat, láttunk bivalyokat a palánták között. A legtöbb jelenet humoros volt, a „kacsákat üldöző róka kergetése,” a békafogás, vagy a halászat, amikor a horgász a hallal úszóversenyt rendez, majd a hal végül az úszó testén pihen meg. A legtöbben azt szerették, amikor a főnix madár (2 db) táncolt, majd egy víz alól előbukkanó tojásból előbújt egy kis főnix. A nevetésből láthatóvá vált, hogy nem mindenki aludt el a show közben, a többség figyelt.
Hogy a közönségről is legyen szó – nekem ez talán izgalmasabb volt, hiszen ritkán megy az ember úgy színházba, hogy minden nézőt ismer -: hasonló benyomásom volt, mint tavasszal a Marczibányi téren, amikor babaszínházat néztem. Akkor is megállapítottam, hogy az apukák erősen úgy viselkedtek, mint akik kényszerűségből vannak jelen, mert egyszerűbb fél órát végigunni, mint a párjuknak megmagyarázni, hogy igazán felesleges a jelenlétük. Itt fegyelmezett kémiatanárok gyülekezetéről van szó, csak kevesen merték a programot elbliccelni (voltak ilyenek is), és érezhető volt a viselkedésükön, hogy „eltűröm, ami van, mert így illik”. Sokan mások elaludtak, a zene álmosító is volt, valóban kísértést éreztem én is. Mivel mostanában annyira sok színházi élményhez nem jutottam hozzá, fegyelmeztem magam. Az a helyzet, sokkal jobban szeretem a modern bábszínházat, hiába érdekes a technika, nekem túlságosan illusztratív volt mindaz, amit bemutattak. Nem éreztem, hogy engem akarnak megszólítani. (Nézzétek meg a Csomótündért, a Tíz emelet boldogságot, hogy csak kettőt mondjak a legjobb tavalyi bábszínházi élményeim közül, akkor át fogjátok érezni, hogy mi az, amikor hozzánk szól az előadás.)
Azért így is impresszív volt, amikor a víz alól előbújó két sárkány tüzet okádott.
A vízi bábszínház fogadtatása nagyon vegyes volt, én láttam néhány embert, akinek ez volt eddig a legnagyobb élménye. (Ők azok, akik egyébként is oldottabbak, maradt bennük valami a gyerekből. Csillogott a szemük.) Mások a permanens kimerülés hatására elaludtak, van aki unatkozott.
(bábszínház eddig)
Utána buszba be, majd átmentünk egy királyi palotához, amely világörökségi helyszín, de semmi különösnek nem tűnik. Kevés emberre hatott a tény, hogy a letakart gödör a világ egyik legrégebbi ásott csatornáját rejti. Minthogy az idegenvezető nem volt érthető, a saját szakállamra másztam körül, megnéztem a kiállított bonsaiokat. Ahogy láttam, mások is jobban élvezték a mini fák látványát. A csoport tagjai a bevezetésben említett társalgási játékkal elvoltak, egy-egy képet azért készítettek unalmukban. (Villányi Attilában bízom, a FB-oldalára ma is biztos felpakol néhányat.) Akik követték a vezetőket, lejutotta Ho Si Minh bunkerébe, és a katonai főhadiszállásra is.
Minthogy senki nem határozta meg az időt, jól elúsztunk, így Ho Si Minh mauzóleumát csak a buszból láttuk (senki nem méltatlankodott emiatt), és az Irodalom templomát (lényegében egyetem a középkorból) az útikönyv által javasolt négy órányi idő helyett húsz perc alatt kellett megnéznünk. Mivel a hőség miatt mindenki ki volt tikkadva, ezt a békát is simán nyeltük. Negyven perc múlva már valóban mindenki a buszon volt. Itt éltük először át, hogy nagyon agresszív legyező-árusok ránk törtek és megnézhettük, hogy pl. a görögök és az oroszok miként vesznek meg kemény alkudozás után néhány legyezőt és katonai sapkákat.
Ezek után jöhetett az ebéd, hosszas sorállással, megint szinte semmi opcióval a vegetáriánusoknak, és azóta mindenki javít ezerrel. Minthogy még csak kicsit esik, húzok a medencéhez…És visszaértem.
Hát igen, nagyjából egy óra után az úszómester veszélyesnek nyilvánította az úszást a nyitott medencében, pedig tízig nyitva lenne. És így a belga mentorral ki kellett másznunk. Pedig már kezdtem meggyőzni, hogy az életben egyszer megnézhetne egy operát, különösen így, hogy Liege-ben ez lehetséges is.
