Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A mai este egészen másként alakult, mint ahogy terveztem. Eredetileg két elgondolásom volt: vagy a megmaradt három csomag dolgozatot javítom tovább, vagy pótolok egy rég halogatott, de számos szavahihető kritikus által nagyra tartott repertoár-előadást. Ehhez képest egy internetes portálon véletlenül megláttam dél körül, hogy ma a Zeneakadémián Kékszakállút énekelnek… Minthogy ez a Figaró mellett a másik kedvenc operám és még az őszi Erkelben játszott sorozatból is négyet néztem (hiszen Bretz Gábor és Mester Viktória énekelték!), viszonylag kevés tipródás után az eredeti program felrúgása mellett döntöttem.

Azt nem mondom, hogy akárki énekelte volna a Kékszakállút, biztosan elmegyek. Így, hogy Kálmán Péter, aki akármikor azért nem nézhető, és most láttam nemrég a Mario és a varázslóban is, így mentem. 2006 óta érdekel, amit csinál, ez is elég ok lenne. (Ha a teljes igazság bárkit is érdekel: az, hogy ki a Judit eddig még mindig kevésbé volt fontos tényező számomra, bár hozzá kell tennem azt is, hogy eddig még sose hagytam ki olyan Kékszakállút, amire el tudtam jutni. Lenne kicsit közelebb Mester Viktória és Molnár Levente előadása, azt is szívesen nézném. Aki Freiburgban jár, júniusban van néhány előadásuk, nézhető.)

A Dohnányi Zenakar előadásának volt egyébként egy első része is. Rachmaninov II. zongoraversenyét Roman Rabinovich szólójátákával hallhattuk. Ez az első rész eszembe juttatta azt a korábbi időszakomat, amikor egy alkalommal 3 napig egy zongorista versenyt követtem és napi 8 órában hallhattam élőben vagy húsz különböző versenyző játékát zenekarral vagy anélkül. Nagyon tudtam élvezni, különösen azért, mert akkor színházra nem volt lehetőségem és most megint rá kellett ébrednem, hogy jók ezek a koncertek is. Csak persze mikor mennék? Ugyanúgy nem marad erre sem idő, hacsak nem kötődik a koncert valamely énekeshez, ahogy moziba sem járok.

A közönség itt is sokkal kulturáltabb volt, mint amilyen az Operában. Nemigen beszélgetnek, esznek, isznak, zörögnek a frissen felújított Zeneakadémia látogatói. Viszont vagy tíz percig eszméletlenül zavaróan zúgott valami elektronikus berendezés. Amikor aztán abbahagyta, még inkább lehetett értékelni a zongorista játékát.

Ez a romantikus zene nagyjából negyven percen át segített abban, hogy ráhangolódjak a Kékszakállúra, amiért voltaképp mentem. A karmester, Hollerung Gábor az elején tartott egy bevezetést, amelyen el lehetett gondolkodni zenehallgatás közben. Lazán kapcsolódott csak a műhöz, elmondta saját véleményét a férfi-nő viszonyról.

A férfi tárgyként birtokolná a nőt, a nő pedig a férfi legbensőbb titkait és egész lelkét akarja, „pedig az utolsó ajtók mögött nincs semmi, semmi, amit érdemes lenne előszedni” – valami hasonló módon próbált a karmester kampányolni a női faggatózó magatartás leállítása mellett. Azt hiszem, hogy ez lehetett a zeneszerző szándéka is, tudhatja ezt az, aki Bartók operáját ismeri, benne a védekező pozícióba szorult férfi-főhőssel és az agresszív módon követelőző Judittal, akiknek szólamai kellemesség terén is jól elütnek, hiszen adva van egy basszus (bariton?) hang, illetve egy gyakran idegesítően ható mezzoszoprán. Már ebben a leosztásban is érezhető, hogy a terep Kékszakállúnak lejt.

Elméletileg egyébként roppant könnyű egyetérteni a „nem kérdezni-nem faggatózni” stratégiával, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy valameddig csak jó lenne azt a másik embert megismerni. A határ ott van, ott vannak azok az ajtók, amelyek kinyitásával már nem lesz több a fény, sőt paradox módon, inkább kevesebb.

Juditnak nem kellene az utolsó két ajtót kinyitni, ez mindenkinek világos. A Vár az ötödik ajtó után a legfényesebb. Amíg a Juditok számára ez az időben történő leállás a jó stratégia, a Kékszakállú hercegek részére pedig az lenne a célszerű, hogyha inkább rögtön az ötödik ajtó, esetleg még a virágoskert és a kincseskamra kinyitásával kezdenék, nem tartanák be a sorrendet. Esetleg megúszhatnák akkor akár az első két ajtó rángatását is. Mi lenne, ha a roppant elszánt és mindent odahagyó Juditok a kiszemelt Kékszakállú megváltoztatását és megmentését nem vennék be a programba, csak úgy elfogadnák, amint van? Minden régi asszonnyal, pókhálókkal együtt a Várat? (Ráadásul: mennyivel egyszerűbb lett volna halott asszonyokat találni, de nem, „itten élnek” a régi asszonyok…őket is meg kell szokni.) Muszáj valakit kirángatni megszokott élete keretei közül? Mire jogosít fel a „mert szeretlek”? Akármire? Ezeknek a gondolatoknak az egyik része már a tegnapi Platonovból is velem maradtak, melynek a problematikája ugyanezt a témát érinti (bejegyzés később lesz).

Amint látszik, ezen az estén is végiggondoltam a darab fő kérdéseit, immár huszonhét éve rendszeresen hallgatom, nem először foglalkozom ezzel. Egész végig lekötött az előadás, bár koncertszerűen adták elő, azaz a karmester választotta el a két főszereplőt. Az őszi Kékszakállú-sorozatban a rendezői megoldásokat és főleg a függönyt nézve magamban arra gondoltam, hogy a dráma még koncertszerűen is hamarabb megszületik, mint rossz rendezésben. Most nem lehet panaszom, ez történt.

Kiegyenlítetlen a kezdő pozíció a férfi és nő között, hiszen elvileg van ugyan egy tapasztalatlan nő és egy érett férfi, viszont a nő van támadó pozícióban, a férfi pedig védekezőben. A szereposztás által megdőlt a darab alapfelállása, most nincs életkori eltérés, sem a férfi, sem a nő nem látszik tapasztaltabbnak. Az az érzésem, hogy ez most két középkorú, sokadik kapcsolatát kipróbáló ember párharca lenne, amikor gyorsított technikával a felek mindent elveszítenek már a kapcsolat elején. A nő domináns, a kezdeményező – és ezt most külön is aláhúzza, hogy nagyjából fél perc kell hozzá, hogy világos legyen, valóban nincs azonos helyzetben a két szereplő.

Meláth Andrea nekem Xerxész volt eddig, amely szerepében jó sokszor láttam, mégpedig többször éppen Kálmán Péterrel együtt. Az énekesnő valószínűleg „ezerszer” énekelte már Juditot, nincs szüksége nemhogy kottára, de arra se, hogy a karmester felé pillantson. Leginkább előre néz, a közönségre, ahogy az ilyen előadásoknál bevett szokás. Ez utóbbit sajnálhatjuk, mert az előadásnak alig van olyan pontja, amikor a két szereplő tekintete találkozik. Kálmán Péter számára ez az első alkalom lehet, amikor nyilvánosság előtt énekli ezt a szerepet. Még szüksége van a kottára, és nem csak néha, hanem szinte mindig. Most fejezett be egy hosszú sorozatot (két hétig a Mario és a varázslót énekelte), túl sok próbára valószínűleg ideje sem lett volna. Elénekli a szólamát, ahogy a partnere is, a koncertszerűség követelményének eleget tesz. Jó lett volna, ha nem ez az egy alkalom van kitűzve, hanem legalább három vagy négy, akkor tudná jól berögzíteni a szerepet.

A zenekar folyóiratában (Hangoló) olvasható vele egy beszélgetés, mely a hasonló riportoknál messze tartalmasabb és őszintébb hangvételű. Ebből kiderül, hogy az énekes nem kifejezetten szereti a koncertfellépéseket, mert „frakkos pingvinnek” érzi magát. Ez most nem jött elő, semmiképp. Kálmán Péter fekete inget húz, frakkot nem. (Érdekes látni, hogy ki hogyan ítéli meg magát. Egy ilyen szövegből is kiderül. Idézet: (a színpadon) „az is lényeges, hogy jóképű legyen az ember. Na, ez rám nem mondható el.” Tényleg? Ezt eddig nem is tudtam. Simán elmondható. Grófként láttam először Kálmán Pétert, a Figaróban, kifejezetten vonzónak. Pontosabban: az egyetlen olyan Grófnak eddig, akinek a kapcsán éreztem, hogy előfordulhatna, hogy önmagáért választja egy nő, nem a pozíciójáért.)

Ha nem nézném nyolc éve az énekest, ebből az egy előadásból – még így is, hogy koncertszerű és első alkalom – is érződik, hogy Kálmán Péter mennyire vágyik arra, hogy egy színpadi alakot plasztikusra formáljon, megteremtsen, sőt mi több: most is sikerül neki, amint felnéz a kottából. És ahhoz eleget néz fel, hogy még a kotta mögé bújását is szerepértelmezésnek fogjuk fel.

Az, hogy kényszerhelyzetben van ez a Kékszakállú, érezzük a toporgásból. Legszívesebben odalépne Judithoz, de a közöttük lévő távolság és a kényszerítő körülmények behatárolják. Látjuk a kínjait, amelyek áttranszformálódnak a szereplő kínjaivá. Ha zavarja a helyzet, ha nem, én azt látom, hogy itt nem Kálmán Péter, hanem a Kékszakállú herceg van megszorítva. Nagyon beszédesek azok a bizonyos oldalpillantások Judit irányába, amelyeket sajnos a partner nem viszonoz. Ez is lehet az értelmezés része, ezek a válasz nélkül hagyott pillantások. Erősen úgy tűnik, hogy jól érzi a férfi, minden el van veszve, pedig el sem kezdődött szinte semmi. Passzívan gyötrődő ez a Kékszakállú. Erősen ismerős lehet neki a helyzet, a korábbi nőkkel is bizonyára így járhatott.

Furcsa vagy sem, az előadás teljes időtartama alatt már megint a Kékszakállú oldalára sodródtam, annak ellenére, hogy egy egészen fantasztikusan jó Judit mellé állhattam volna. Sőt: Kálmán Péter ezekben az apró rezdüléseiben is annyira jó színész, hogy még azt is el tudta feledtetni az előadás nagy része alatt, hogy én egy másik szerepértelmezéshez ÉS mélyebb hanghoz vagyok szokva, mégpedig nagyon. Túl sok előzetes benyomással mindig nehéz egy más szerepértelmezésnek megbirkóznia, emiatt én így is nagyon örültem az estének,mert az idő jelentős részében ez a Kékszakállú is maga mellett tudott tartani.

Nem várt ajándék volt ez az előadás, kíváncsi vagyok, hogy holnap végül mi fog történni – van jó pár tervem, négy is, ezek után jósolni nem merek.

Kálmán Péter most ismét el fog szaladni, most vannak azok előnyben, akik Salzburgba, Dortmundba utána tudnak menni…Jövőre jön megint Pestre, majd a Cosí fan tutte-ba, akkor módja lesz Don Alonsoként az általa kívánatosnak tartott szerepkörbe (buffo basszus) ismét visszakerülni. Ez az, amire viszont reális esélyünk van, megnézzük.

Címkék: Opera Hollerung Gábor Kálmán Péter Zeneakadémia Kékszakállú Meláth Andrea

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr226204116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lüke 2014.05.25. 09:49:04

Meláth egyértelműen jobb volt
-a hangszóró zúgott, érdekes volt mikor a nagy durrogással kikapcsolt, nemcsak a közönség,hanem a zenakar is megijedt:-)
-Rabinov ráádása mi volt?
1.?
2.Bartók?
3. Gershwin
üdv

lüke 2014.05.27. 07:33:02

No repley,ez nem vmi elegáns

MakkZs 2014.05.27. 18:25:35

@lüke: Kedves lüke,
Nagyjából ez volt az első komment 14 hónap alatt, amely kérdést tett fel. Én az e-mailre spontán válaszoltam és azt hittem, majd itt megjelenik. Nem elenőriztem, mert ez nekem az elmúlt 24 órámba nem fért bele, annyira kellett a munkámra figyelni, hogy jelenleg 4 előadás is megírásra vár. Ezért csúsztam, ezek szerint ez nem volt elegáns, de most már kioktattak, hogy mi a teendő.
Az előadás kapcsán: egy egészen profi és egy "pályakezdő" került össze, ha a szereppel kapcsolatos tapasztalatokat nézzük. De én látom Kálmán Péterben azt, ha ezt színpadon és optimális rendezésben megcsinálhatja, akkor erős lesz. Én foltokban most is éreztem ezt. REmélem, ez derül ki az írásból. És utána visszavonultam és még annál is jobban élveztem egy néhány évvel korábbi Kékszakállú felvételét, amely minden szempontból jó... Örülök, hogy november óta ismét élőben láthattam a darabot, nekem mindenképp jó élmény volt így is.
A ráadásokon én is gondolkodtam, és felmerült, hogy megkérdezzek valakit, hogy mit is játszott a zongorista, de aztán hagytam, a Kékszakállúra voltam fókuszálva.... Ennyi röviden.ÉS bocsánat, köszönöm az érdeklődést.
süti beállítások módosítása