Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Hihetletlen, de igaz. Csak most, ezen a héten melegedtem össze Ruszalkával, akit egészen eddig nem ismertem. Először operamatinéként, rövidítve, majd koncertszerű előadásban a Budapesti Fesztiválzenekar tolmácsolásában találkoztunk. Nagy hatással volt rám, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ha lemaradt ezekről a programokról, hozzám hasonlóan próbáljon egy felvételt keríteni és hallgassa meg Dvorák operáját. (Akinek persze esze volt, február 8-án megnézte a MüPa élő közvetítését Renée Fleminggel. Jó lenne ezt utólag pótolni.)

Kisiskolásokkal együtt néztem a Fesztivál Színházban a Ruszalka- Operamatinét. Jellemzően az általános iskolai korosztálynak szervezik ezeket az alkalmakat, melynek célja, hogy a klasszikus zenéhez és az operához közelebb kerüljenek a diákok. Az előadások előtt van foglalkozás, amelyen eljátszanak a gyerekek az előadás egy-egy motívumával. Egy ilyen foglalkozást is megnéztem, amely lekötötte a tanulókat, szívesen vettek rajta részt. Amit én a magam részéről hiányoltam: túl lazán kapcsolódott a műhöz. A mellettem ülő gyerekek egyike sem kapott előzetes információt sem a szerzőről, sem a darabról. Sokat rontott az előadás hatásán az, hogy minden pillanatban kénytelenek voltak a szöveget olvasni, máshogy nem tudták követni a történetet, saját bevallásuk szerint. (Nem tagadtam meg magam, elkezdtem beszélgetni a szünetben a gyerekekkel.) A Ruszalka nem csehül szólalt meg, mielőtt valaki megijed. Magyarul nem lehetett érteni a legtöbb énekest – a legelső sorban sem. Van, akit persze igen, de a két főszereplőt kevéssé. Az információhiányos állapot miatt érthető, hogy egy szelíd alapzaj kísérte az előadást, amely jellemző úgy látszik a gyerekeknek játszott előadásokra. A Parázsfuvolácskán bosszantottam ezen fel magam utoljára. Most két okból nem. Az egyik: a foglalkozáson érdemes lett volna elmondani, hogy mi az elvárás, hogyan viselkedik az ember egy ilyen helyen. Nyilván a MüPá-nak fontosabb, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, inkább eltűrik a beszélgetést, csak ne riadjanak meg az operától. (De kérdem én: kitől és mikor fogják ezt megtanulni, az alapvető etikettet? – Aztán később majd ők is a  Rózsalovagon fognak pogácsázni…) A másik ok: ugyan egy vízi tündérről szól a Ruszalka, de ezt a tíz év körüli korosztályt a halálos szerelmi szenvedély, „ a szerelem katasztrófa”-gondolat nem köti le. Különösen a fiúkat nem. A legfeszültebb utolsó jelenetet végigröhögcsélték és ez egyértelmű bizonyíték. Ez a korosztály még őszinte, kevesen képesek arra, hogy kulturáltan unatkozzanak, ha az előadás nem érdekli őket. Ez az opera a középiskolásoknak lehetett volna igazi élmény ebben a rövidített változatban, akiknek az első szerelem és a felnőtté válás élménye valószínűleg éppen aktuális, mert erről szól ez a történet igazán.

Az előadás erőssége volt az, hogy ésszerű rövidítést használt a rendező, Toronykőy Attila és kevés kelléket. Mindössze néhány textilt függesztettek fel ahhoz, hogy rávetíthessék a kastélyt, és egy másik lepel jelképezi a tavat, két lyukkal. A tavi tündér, Ruszalka (Bakonyi Anikó) és apja (Kiss András) a süllyesztőkön át érkezik és távozik, további trükkökre nincs is szükség. A leplet gimnazisták mozgatják, akik szerepe részben ez, másrészt közel ülő nézőknek érezzük őket. Helyenként pontosan koreografált mozdulatokat tesznek, máskor pedig civilben reagálnak. Nem történik meg a diákok átváltozása sellővé vagy más szereplőkké – de ez nem is volt cél. Az, hogy ez jó-e, vagy sem – vitatható. A játszó gyerekek nagyon élvezték az operai közreműködést, valószínű őket ez az operai világ közelről is megérintette, ők be lettek avatva valóban.

A produkció zenei vezetője Oberfrank Péter. A zeneakar teljesítménye bennem nem keltett hiányérzetet, bár a kisegyüttes másként szólt, mint másnap a Fesztiválzenekar.

Korábban többször hallottam emlegetni ezt az operát a külföldi operaszínpadok kedvelt darabjaként. Itthon még az előadás előtt egy felvételt végignézve azonnal világossá váltak az okok. A zene szépsége is elég indok lehet, de az említett romantikus szerelmi téma még inkább az. Ruszalka, a vizi tündér képes mindenét (saját egyéniségét is) feláldozni, hogy emberré válva megszerezze az ifjú herceget magának. Sőt mi több: ezért vállalja a boszorkány feltételeit, a némaságot, sőt még azt a kockázatot is, hogy a szeretett személy (!) is belehal, ha mégsem lesz boldog a szerelmük. A boszorkánynak (Wiedemann Bernadett) köszönhetően „helyzetbe kerül”, összeismerkedik a kiválasztott ifjúval, és az a papírforma szerint bele is szeret. Csak a mesében létezik ilyen egyszerű helyzet, azt leszámítva, hogy egy „apróság”, a lány némasága miatt látnivalóan nem tudnak egymáshoz közelebb kerülni a szerelmesek. Teljes hét napja (!) ismerik egymást, mégsem tudta meg a lány titkát – panaszkodik a herceg (Kóbor Tamás). Azt mi is látjuk, hogy nem jutnak igazán közel egymáshoz, amelynek még az előadás végkifejleténél is rosszabb az üzenete. Itt van két ember, aki szereti és szeretni akarja egymást és semmit nem tudnak a másiknak adni. Ilyen lenne a boldog szerelem? Patthelyzet. Nem csoda, ha ebbe a bizonytalanságba könnyen belekapaszkodik az Idegen hercegnő (Miksch Adrienn) és két pillanat alatt az ujja köré csavarja az állhatatlan herceget. Csak a vizi király átka az, amely a herceget a lány felé fordítja. (Zárójelben megjegyezném, hogy a sellők által énekelt bevezetőből az apa sem tűnik monogám alkatnak, így igazán álszent dolog ezt a szerencsétlen herceget ennyire bántani az alkalmi megingásáért. Túl nagy az ár, és Ruszalka is okot ad a herceg elhidegülésére…)

Jó megoldás még sincs, a boldog szerelmi csók eredménye a herceg halála és a lány visszatérése a tóba, a régi életéhez – egy emlékkel. A zenében ez a teljes tragédia nem érzékelődik, lehet, hogy a feszültség, azaz a szerelem elmúlása már önmagában is érték. Mindenki mehet a dolgára, visszatérnek a nyugalmas és egyhangú hétköznapok a tündér számára. Mennyivel jobb lett volna mindenkinek, gondolhatjuk utólag, ha Ruszalka "biztonsági játékos." Ki sem kellett volna mászni a tóból, hallgathatott volna az apjára. Fel kellett volna ismerni az áthidalhatatlan helyzetet tényként és ringatni továbbra is a fürdőző herceget lágyan a hullámok között, minél észrevétlenebbül, pont úgy, ahogy a történet kezdete előtt is tette. És zavartalanul élvezhette volna a természeti környezet és a többi sellő társaságát. Jobb lett volna, ha vágyakozás helyett azt értékeli, amije van. De nem, neki muszáj volt fejjel menni a falnak. Így lett konfliktus, izgalom és történet, na és tragédia is.

A romantikus operáknak épp ez a szenvedély, ez a vitalitás adja a legfőbb varázsát, amelyet a zene is erősen megtámogat. Ruszalkával azonosulunk, hiába látjuk azonnal, hogy csak tragédiához vezethet, ha valaki a saját identitását feladja egy szerelemért. Még az is belepusztul, akit szeretni akart, csak nem tudott. Egyetlen megnyugtató dologba kapaszkodhatunk bele: láttunk valakit, aki a saját feje (szíve) után ment, annak lett az áldozata – nem másoknak. Tanácsokat bőven kapott, de ki az, aki jó tanácsokat meg szokott fogadni?

Nekem ezek a gondolatok jutottak eszembe már ezt az operamatinét nézve is, és csak megerősödtek a Fesztiválzenekar nagyszerű előadásán később.

Mi a helyzet a matiné énekeseivel?

Én négy énekesről szólnék mindössze. Huszár Anita a kukta karakterét humorral, lendülettel, jó színvonalon és érthetően, így összességében emlékezetesen énekli. Ugyanez mondható el Kiss Andrásról, aki fiatal kora ellenére meglehetős hitelességgel játssza el a Vizi királyt. Ígéretes énekes. Wiedemann Bernadett most is nagyon kedvemre valóan énekelt, és emellett egyszerű gesztusokkal, ámde valódi boszorkánnyá válik mindkét jelenetében. Súlyt ad ennek a két epizódnak. Miksch Adrienn megjelenésével azonnal világossá vált, hogy Ruszalka sorsa megpecsételődött. Miksch Adrienn egy elegáns, céltudatos, hidegfejű hercegnőt játszik. Pontosan tudja, hogy sikerülni fog a herceget elterelni a kiszemelt menyasszonyától. (És mintha lenne arra is utalás, hogy ő már a tündér előtt is jelen volt a herceg életében – igazán megérthetjük a féltékenységét.) Amennyire tétova Ruszalka, ugyanilyen bizonytalan a herceg – összeillenek. Megértjük azt is, hogy a herceg miért áll át a szebb és magabiztosabb, nagyvilági nő oldalára, aki valódi hercegnőként viselkedik. Amit ennél kevésbé értünk, mert nem látunk a hercegnő kártyáiba, hogy ezt a herceget miért akarja mindenáron megszerezni. Csak a hiúság dolgozna benne? Ő lenne a legvonzóbb férfi? Lehet, csak a vadászt látjuk rajta kívül.

Minthogy az előadást kifejezetten Miksch Adrienn miatt néztem, aki egészen szenzációs Grófné volt még pár hete a Figaro házasságában, most nyugtázhatom, hogy ezen a tét nélküli délelőtti előadáson ugyanolyan maximalizmust érzékeltem részéről, mint az Operaházban a három teltházas estén. Örülni lehetett neki most is. Az előadással egy lépéssel közelebb kerültem a teljes operához, amelyet később néztem meg a Hangversenyteremben, ezúttal eredeti formájában, cseh nyelven.

Sajnos, a Fischer Iván által vezényelt BFZ három előadása közül csak a legutolsóra tudtam elmenni, arra sem könnyen. Ha nem a Thália Határon Túli Fesztiválja mellett döntök, és már pénteken beülök az elsőre, akkor egészen biztosan triplázás lett volna az eredmény, már megint, ahogy nemrég a Figarónál és A trubadúrnál is. Minden kísértésnek nem tudok ellenállni… (Annyi a vigaszom, hogy mindkét prózai előadás nagyon jó volt, amelyeket a Ruszalka másik két időpontjában néztem.)

Ez a tegnapi napom már a Ruszalka előtt is eléggé élmény dús volt, kétszeresen is.Elég lett volna egy hétre is. (Külön bejegyzés következik a délután látott operakalandomról rövidesen.) Ez a harmadik élmény már szinte sok is volt a jóból, de nem volt más időpont a megtekintésre. Itt van a mai nap egészben, a feldolgozás elkezdésére, ennyi a szerencse.

Miután ez a második Ruszalka koncertszerű előadás volt, kevés színházi motívumot érzékelhettünk, sok elemezni való nem akad. Lehetett helyette élvezni a zenét és meditálni a szereplők sorsán.

Az énekesek mindig azonnal visszaváltoztak civilbe, ahogy a helyükre visszaültek. Azért hiányoltam, hogy Ruszalka (Pavla Vykopalova) nem állt fel azokban a jelenetekben, melyekben színen van, de nem énekel. Valami minimális jelzés nem ártott volna, hogy ezek a fél-duettek mégsem belső monológok. Miután ez nem kifejezetten cselekményes opera, sok benne az állókép, öt árián keresztül lépten-nyomon értesülünk a címszereplő lelkiállapotáról, és a fejlemények a duettekből következnek elsősorban, alkalmas koncertszerű megközelítésre. Nem éreztem sem a tó, sem a kastély hiányát. Lehetett volna valamiféle kivetítéssel erőlködni, de nekem így is nagyon megrendítő volt az előadás nem egy része. Még akkor is, ha a végső konzekvencia a címben megadott idézetben foglalható össze („Nincs kiút, nincs remény!”), mégis itt van hozzá ez a zene, ennyire magas szinten teljesítő énekesekkel.

A cseh és szlovák énekesek fellépésén érezhető volt, hogy otthonosak ebben a zenében. Érdekes módon, ebben az előadásban is leginkább az Idegen hercegnőt és a Boszorkányt is éneklő személy (Jolana Fogasova) tetszett leginkább, illetve a basszista, Peter Mikulas. Utóbbit tavaly áprilisban láttam Leporellóként Pozsonyban, de akkor kevésnek éreztem.( Ebbe lehet, hogy az is belejátszhatott, hogy még elevenen élt bennem Cser Krisztián Leporello alakításának egészen friss hatása.) Peter Mikulas tegnap este igazán meggyőző volt, kifejezetten élt a szerepben, így koncerttermi változatban is.

Talán azért, mert éppen Cser Krisztián rendkívül szuggesztív Cipolláját néztem közvetlenül az előadás előtt, de felmerült bennem, hogy neki is nagyon való lenne ez a tókirály-szerep, ahogy Gábor Gézának is. (Az imént találtam arra információt, hogy a debrecenieknek, 2009-ben Novák Eszter rendezett Ruszalkát, ráadásul Létay Kiss Gabriellával. Én pedig nem láttam.)  Kár, hogy az Opera mostanában nem tervezi a Ruszalka bemutatását, most nagyon ráhangolódtam...

Ales Briscein volt a herceg, minden felfordulás okozója. Annak ellenére, hogy termetre nem biztos, hogy éppen olyan, amilyet a lányok várnának a holdvilágos éjszakán, de a hangja impresszív. (Az opera minden jelenete éjszaka játszódik, bár a herceg állítólag hajnalban fürdik a tóban…) Őt látva eszembe jutott, hogy már jó régen nem volt szerencsém olyan opera előadáshoz, amelyben átütő teljesítményt láthattam egy tenoristától nagy volumenű szerepben….

Az előadás erőssége, hogy a kisebb epizódszerepekben is nagyszerű énekeseket láthattunk. Míg Jolana Fogasova ruhaváltással jelezte a szerepváltást, ez a gondolat nem merült fel a 3. Sellőt és a kuktát is éneklő Michaela Kapustovában. Annak ellenére, hogy koncertszerű az előadás, érdemes lett volna ezt a váltást megtenni. Túlságosan is jól állt neki sellőként a hosszú kék ruhája, ezt látva később is, csak a korábbi szerepre asszociáltunk.

Az előadást rögzítették. Nem kizárt, hogy találkozni fogunk még vele ismét, „konzerv” formában legalább.

Ja: A Prágai Nemzeti Színházban június 8-án műsoron! Később szeptemberben is...

Címkék: Opera MüPa BFZ Fischer Iván Wiedemann Bernadett Miksch Adrienn Ruszalka Peter Mikulas Huszár Anita Kiss András

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr716163322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.