BEVEZETŐ - a megtekintés körülményei (Lehet rögtön előre lapozni a "Konkrétan az előadásról" - fejezetre)
A tegnapi bécsi bénázás után gondoltam arra, hogy nyitok egy blogot a "hogyan nem láttam ezt-meg-ezt az előadást" címmel, ugyanis az volt harmadik meg nem tekintett opera 7 napon belül. De tegnap a pozsonyi próbálkozásunkat siker koronázta, és láttuk a Don Giovannit a szlovák Nemzetiben.
Aki nem követi napi alapon ezt a fontos blogot, az nem biztos, hogy emlékszik, hogy mennyire nagy hatást gyakorolt egy Anyegin előadás (márc. 10 és 12) családom minden tagjára (szűkebb értelemben írom, a két lányt és a férjemet értem ebbe most csak bele, a négy éves fiamat nem rángattam el éppen erre). Ahogy a tavalyi év hatalmas előadása a Mefistofele volt, az idei egyre biztosabb vagyok, hogy ez az Anyegin marad. Abban az előadásban minden összetevő benne volt, hiteles volt a szereplők egymáshoz fűződő viszonya, színvonalas a zenei megvalósítás is. Ez így nem hangzik óriási követelménynek, de a valóságban szinte teljesíthetetlen. Ha valaki járt eleget opera-előadásokon, az tudhatja ezt.Részeredményeknek is szoktunk örülni. Egy igazán jó előadás ritka, mint a fehér holló. Annyira nem hittem el, hogy tényleg egy ennyire tökéletes előadáson van szerencsém ülni, hogy két nap múlva is visszamentem az Anyeginre és akkor is stimmelt minden.
Miért érdekes ez az az Anyegin most, amikor egy Don Giovanniról van szó? Vilma aláírást kért még március 10-én a főszereplőtől és az illető meghívott minket Pozsonyba, többek között erre a tegnapi Don Giovannira is. Pavol a meghívás időpontjában, sőt két nappal ezelőttig sem tudta, hogy a Rotary Club előre eladott rendezvényéről van szó. A pozsonyi színház titkárságán így elhajtották, amikor jegyeket akart kérni számunkra.
Mi a sikertelen bécsi kaland után abban a tudatban indultunk Pozsonyba, hogy egy zárt körű eseményre kell bejutni, amire a 12 éve a színház tagjaként dolgozó énekes nem kapott jegyet. Ez elég érdekes kihívásnak nézett ki, tekintve, hogy több apróságon is megbukhatott volna a vállalkozás - azon, ha nem találnak minket elég szimpatikusnak, vagy netán a főszervező nem annyira kedveli a magyarokat, vagy azon is, ha csak nem tudnak angolul - mivel mi szlovákul nem beszélünk, ahogy az sejthető.
A színházba behaladva Vilma az apjával diszkréten félrevonult és rám hagyta az intézkedést. Nem dobtuk be "a cuki kis operarajongó lány"-effektet, bár tervben volt. Elmondtam, hogy meg akarjuk Pavol miatt nézni az előadást és Pestről jöttünk. Mintegy 3 perc múlva kaptunk egy páholyt, aztán az előadás kezdéséig fel tudtuk deríteni a színházat. Minthogy ez egy gála volt, roppant célszerű lett volna rendesen felöltözni - sokkal elegánsabban járnak Operába a népek Pozsonyban, ezt megállapítottam. Ha arra mentek, öltözzetek fel elegánsan. Itt mindenki ünneplőben volt, csak mi nem. Volt nagyon sok mozgássérült is, akiket külön hívtak a rendezvényre. A narancslé, pezsgő jó minőségű volt, de a süteményekre csak az átlagos jelzőt használhatjuk.
Konkrétan az előadásról
Az előadás után Pavol említette, hogy ez egy 13 éve futó produkció, öreg már a rendezés. Ő 2001-ben éppen Don Giovanniként debütált benne, elég rutinosan teszi a dolgát, az látszott. Azt is megtudtuk, hogy egy kifejezetten gyenge előadást sikerült kifognunk, mert sok apróság nem passzolt, a kellékek nem a megfelelő helyre voltak letéve, ami miatt a ritmus megtört. Van ilyen, némi szerencse is kell, hogy a nézőnek és a színészeknek is jó napja legyen. DG a kormányzót hátulról szúrta le (hát én itt némileg elakadtam, nem annyira passzol a karakterhez ez a gesztus - ha egy sötét gazember Don Giovanni, akkor némileg másként nézzük, egy párbaj és egy gyilkosság között van árnyalatnyi különbség), és ezek után a kormányzó hóna alól kiesett a tőr. Ilyen apró pontatlanságok rendszerint a ritkán játszott és nem igazán karbantartott előadásokat jellemzik. Ki tudja, hogy mikor volt az előző, nincs annyi lakos Pozsonyban, hogy két-három előadás is mehessen egymás után. Ezek a dolgok a szereplőket is felidegesítették, nekünk is feltűntek. Az, hogy kissé lagymatagnak tűnt az egész, abból is következhetett, hogy ezt nem az operára kihegyezett érdeklődésú közegnek játszották, hanem lényegében a klub meghívottjainak, akik lehet, hogy történetesen inkább jöttek az esemény (esetleg a vele összekapcsolt fogadás) miatt, nem biztos, hogy izgatta őket tegnap este épp a Don Giovanni. A közönség erősen visszahat a játszókra, egyáltalán nem mindegy, hogy kik ülnek a nézőtéren.
Az előadásnak már a legelején megállapítottam, ahogy Leporello megszólalt, hogy tegnap túl kevésre értékeltem a bécsi operaház tökéletes hangzását. Meg kell állapítanom, hogy ugyan egy igazi opera-élményhez szinte teljesíthetetlenül sok tényező kell (jó énekesek akik jó színészek is, jó zenekar, jó karmester és az, amit még a legjobb helyeken sem nyújtanak: jó rendezés IS! - ez mind), a legtöbb helyen már önmagában a hangzással is problémák vannak. Ebben az előadásban elég közepesek voltak a férfi énekesek (a nők mind rendben voltak, a Donna Annát játszó művész közülük is kiemelkedett) - Pavolt ebbe nem venném bele, aki JÓ Don Giovanni, a játéka is meggyőző, de ha csak ilyen lett volna Anyeginnek, akkor nem vándorolunk utána. Anyeginnek tökéletesen hiteles volt, azonos a szereppel. Egészen átlényegült. Don Giovannijának voltak szintén nagyon szépen kidolgozott elemei, alapvetően el lehetett neki hinni, hogy csak szórakozni akar az életben, inni és hajkurászni a nőket és többet nem. Erről a Pavol-féle Giovanniról eszembe jutott a két nappal korábban látott Polgár Csaba, aki a Liliomfiben részben egy Don Giovanni-paródiát ad elő. Ebben a lazaságban közös a két megoldás.
A Mozart-féle karakterben talán ennél is több lenne azért. Még senkit nem láttam, aki azt is elhitette volna, hogy Giovanniban valódi szenvedély ébred benne az összes nő iránt, akivel összefut. Az persze megint más kérdés, hogy a nők voltaképp bedőlhetnek csak a gazdag előkelő úr házassági ígéretének is, de a zene ennél többet sejtet. Rendkívüli ember kell, hogy legyen DG. Ha nem az, kevésbé érdekes az egész történet. Minthogy egészen eddig tökéletes Anyegint sem láttam, és most március 10-én mégis - ezek után nem zárom ki, hogy egyszer valamikor lesz egy énekes, aki minden részletében, teljes összetettségében Don Giovannit is megcsinálja, úgy ahogy ezt sajnos Pavol Remenár sem tette. A márciusban látott Bretz sem, bár nagyon jó volt ő is, főleg, ha másokhoz viszonyítunk. Pavol saját maga is tudja és el is mondta, hogy érzi, hogy neki Anyegin való a legjobban - a hangjához is. (A következő pénteki Anyegin, amelyre szintén el akartunk menni Pozsonyba, a teherlift (!) meghibásodása miatt el fog maradni. Na?)
Ez a rendezés rengeteg ötlettel jött elő látványban is, a szereplők értelmezésében is - ugyanakkor óriási minőségbeli különbségek voltak köztük. Voltak nagyon szép mozzanatok - pl. eleinte egy nagy tükörben látható volt az, akire a szereplő gondol az ária közben, pl. Elvira énekelt Giovanniról, majd aki végül ténylegesen is előlépett hozzá a tükör mögül. Ez kétszer előfordult, majd hagyták a fenébe és a tükör maradt egy illusztratív színpadi elem. Ehhez hasonlóan a díszlet több elemének kezelése is hol realista jellegű lett volna, hol elvont. Logika nélkül. Ugyanígy nem sok logika volt abban sem, hogy miért visel valaki fehér ruhát vagy pirosat - főleg a statisztéria esetén volt ez kérdés. Miért vannak elegáns fehér ruhában a parasztok? Ha valaki nem ismeri a darabot, rá nem jött volna Zerlina származására sem...
Az előadás kezdőképében egy csigavonalszerűen kanyarodó utcába látunk bele, amelyik tele van ajtókkal (praktikus, előhúzható szobák rejtőznek mögötte) és az egész mintha vörös márványból lenne. A bal oldalon nyílnak a nők szobái (Amszterdamra emlékeztető módon kissé), a jobb oldalról kigörgethető DG szobája. Ez utóbbi közepén van egy fehér márványkandalló, előtte szőnyeg - a házi boldogság jelképe is lehet. Zerlinának, amikor házasságot és szerelmet ígér (La ci darem la mano...) először jelenik meg ez a szoba. Giovanni alapvetően egy biztos egzisztenciát ígér a nőnek, gyöngyöket és luxust. Ezen a ponton ez nagyon jó is, működik a díszlet, de később lefokozódik és több más jelenetben túlhasználják. Színpaddá is válik a színpadon belül - a báli jelenetben a maskarák mintha fellépni jönnének éppen ide. A szobák kihúzásához és visszatolásához kapcsolódó helyenként illusztratív, helyenként elvont jelenetek még hagyján, megmagyarázhatóak. Ami nagyon zavaró volt az a kormányzóhoz kapcsolódó megoldások. A kormányzónak van egy kis emlékhelye majdnem végig az előadásban, ahol csak egy apró halotti maszk emlékeztet rá. Én kicsit reméltem, hogy ez a maszk majd felkerül a színészre és ennyivel megússzuk a szobor-jelenetet. De nem, lesz egy márványszobor forma, amelybe majd beül a kormányzó a temetői jelenetben, majd később egy hatalmas vörös oszlop tetejére tesznek egy óriási fehér szobrot, és az énekes az oszlop belsejéből kihangosítva hallatszik. Nem tudom, hogy ez leírva nektek milyennek tűnik, de nekünk ott elképesztően dilettáns hatást keltett. Az egész úgy volt giccses, ahogy - pedig épp a kormányzónak elég impresszív basszus hangja volt, jó lett volna torzítás nélkül is hallani. Ezt a megoldást csak a főmotívum múlta felül: a kezdő pillanattól egy feketébe öltözött balett-táncos volt a színen, aki mintha DG rossz szelleme lett volna. Ő adta a kezébe a tőrt, próbálta a halál felé taszigálni. DG vele viaskodott, aki persze csak a fejében létezett. Végül a pokolra jutása is a fejében történhetett meg - a figura kényszerzubbonyban vonszolta el. Ezek szerint megőrült. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg ezen a megoldáson - el lehet persze ezt az értelmezést fogadni, bár nem biztos, hogy jó, ha a néző sajnálni kezdi a főszereplőt. Eddig koncepció, ami vagy tetszik vagy nem. Ami viszont megint dilettantizmus: ha a fekete figura csak DG fejében létezik, akkor ugyan miért reagálnak rá a többiek is? Nyilvánvalóan látják. Miért tér ki az útjából Donna Elvira? Ez így együtt sok. Ez a megoldás végig zavart.
A díszlet nagyon impozáns volt, nem rossz látvány - egyszer átvilágították a falat és egy árnykép megjelent rajta, a kormányzóé. Egy ennyire bonyolult díszletnél elvártam volna, hogy ennél többet tudjon. Végig azt reméltem, hogy a végén értelmet nyer a csigavonal és esetleg örvényként benyeli a főszereplőt az utolsó jelenetben. De ez az örvény nem mozdult, megfagyott.
Kár, hogy egy félmegoldásnál nem telt többre, ha egyszer látszott, hogy nagyon akartak valamit. Persze, így is volt egy kellemes esténk, sétáltunk Pozsony történelmi belvárosában, ami nagyon élénk volt, tele volt bulizó fiatalokkal. Nem utolsósorban, Vilma kapott egy igazi, színes aláírt fényképet Pavoltól, amit beillesztett a katalógusába. Ott lapul a többi énekes aláírása mellett most már ez is. Neki még nincs 1030, csak 88 (kevesebb, mint 20 különböző énekestől gyűjtve). Ő azért jobban válogat, mint ahogy DG a nők között, csak kiváló énekestől kér, közepestől soha. Abból pedig túl sok nincsen...