A Spinozában ma tömegek voltak kíváncsiak Csákányi Eszter önálló estjének sajtóbemutatójára. Minden talpalatnyi helyen ültek.
Az est közben eszembe jutott az egyik dalt hallgatva, hogy mennyire frappáns címe lenne a bejegyzésemnek: „Akit az istenek szeretnek”. Aztán eszembe jutott, hogy (valószínűleg) a dramaturg, Zöldi Gergely volt az, aki ezt már lelőtte, mert ez az önálló est hivatalos címe.
Nem véletlenül. Illik Csákányi Eszterre a dal szövege, hiszen itt van valaki, aki feltétlenül sikeres pályát mondhat magáénak, mindig kap jó feladatokat, amelyek továbblépést jelentenek számára, ő meg nem fél új utakra lépni. Nem gyáva és ezt érezni. Az est dalaiból alig van néhány, amelyet ismertem, könnyen előfordulhat, hogy néhányat erre az alkalomra írtak. A színlap zeneszerzőt nem említ, pusztán a két közreműködő zenész nevét olvashatjuk. A rendkívül empatikus Wágner-Puskás Péter és Kovács Norbert az, akik kísérik a színésznőt. A zenészek – akár spontán, akár megtervezetten, de folyamatosan reagálnak Eszter szövegére, gesztusaira. Jól hatnak mellette. (Rendezőt szintén nem sorolnak fel az alkotók között.)
Egyszemélyes színház ez, zenével – több egyszerű koncertnél. A szórólapon nagyon frappánsan olvasható az összegzés: „Magamról és a női lélek megannyi arcáról mesélek ebben az estben. A téma örök: nők – végletes lelkiállapotban. Nők, akik alárendelik magukat a férfiaknak, akik hiába várakoznak a megbeszélt randevún, akik kiszellőztetik a lakásból a magányt és akik mégis életben maradnak.”
Egyik dal visz a másikhoz, érezni a tematikus kapcsolódást. Spontánnak tünteti fel a művész, de mégsem az. Még az apró megszakító mondatok is a témára irányulnak. Csákányi Eszter egészen végig azonos önmagával úgy, hogy folyamatosan szerepet játszik. Érezzük, hogy lebegteti ezt a kapcsolatot, érdekessé válik az, hogy a dalok róla is szólnak, illetve az éppen megjelenített karaktert is látjuk megelevenedni. Most itt nem hét asszonyról van szó, mint a korábbi Parti Nagy- estben ( amely még műsoron van!), ennél jóval többről. Az előadás ereje ebben a személyes jelenlétben van, amely roppant intenzív.
Néha megnézem színházban az órámat, hogy megállapítsam, hogy hány perc kell ahhoz, hogy az előadás hatása alá kerüljek, vagy éppen mikor veszítem el a fonalat. Most nem lett volna időm sem egy ilyen műveletre, mert már a belépőjével ezt azonnal, másodpercek alatt elérte Eszter. (Ha valaki nem ismerte volna a címből fel, a Jazz+Az „Ma úgy vagyok, hogy jól vagyok…” kezdetű nótájából idéztem.) Én ugyan ma pont nem voltam túl jól - ha nem is volt katasztrofális napom, de békés és kiegyensúlyozott sem -, de ahogy Csákányi Eszter bejött énekelni, azonnal tudtam, hogy ez most éppen kellett, hogy ezt hallhatom és éppen tőle, ezt az önbizalom erősítő, „magunkat a saját hajunknál fogva a gödörből kirángató”- üzenetű dalt. Ez az önerősítő attitűd, hol őszinte, hol erőltetett jókedv, a reménytelen helyzetben is kitartásra biztatás nagyon jól jön a nézőnek, különösen ha nő az illető.
Néhány személyes élményt is megemlít két dal között, különösen a „színész-blokk” környékén érdekesek ezek a kis anekdoták. Amelyik különösen megragadott, az az volt, amelyben kifejti, hogy a színésznő nem különösebben érdekes előadás előtt és után - „színésznőt színpadon kell nézni”. Ebben lehet valami kegyetlen igazság. Valószínűleg Csákányi Eszter is arra gyűjti egész nap az energiáját, hogy a fellépései alatt kisugározza. Nagyon működik ez a technika, mert érezzük a hatást és sokkal jobb állapotban lépünk ki a Spinózából, mint ahogy oda bementünk.
