Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Szerdán a Nemzetiből hazaérve elkövettem azt a hibát, hogy nem írtam meg azonnal a friss benyomásaimat, annak ellenére, hogy különösen szerettem ezt az előadást. Ehelyett azonnal elővettem Móricz regényét, amelyből Gyökössy Zsolt átirata készült és azt olvastam el. A benyomások tehát most, négy nap csúszással következnek.

Az előadás alapjául szóló kisregény elolvasása azért volt jó megoldás, mert így azonnal le tudtam mérni, hogy mennyire jól sikerült a dramatizálás. Nagyon. Az egész történet két egymást szerető ember kálváriája, akiknek útjába áll nemcsak a saját családjuk ellenkezése, de a saját hiúságuk is, ami erősen megnehezíti az egymásra találásukat. Hibásak ők is abban, hogy csak az utolsó utáni pillanatban lesznek képesek arra, hogy az akadályokat elhárítsák. Az előadás a legutolsó percekig bizonyítja, hogy a szerelmen racionális okokból úrrá lesz a szükség, egyedül a zárókép, amely idillé változtatja a látottakat. Nem is lehetünk igazán biztosak benne, hogy komolyan gondolják-e ezt, vagy a nézők-olvasók elringatását szolgálja ez a lezárás. Ha a keletkezési évszámot nézzük (1924) erős a gyanúnk, hogy Móricz a maga megnyugtatására is írta a művet, új szerelmének létjogosultságát igazolva.

Az előadás színpadképének a tervezője is Horváth Csaba, aki a 2014 januárjában az előadást bemutatta Székesfehérváron, a saját társulatát kiegészítve a színházba szerződött művészekkel. Az utóbbi időben nagyon megszerettem Horváth Csaba munkáit, nagy élmény volt A nagy füzet, jó a Godot és kifejezetten fontos az Irtás és a Toldi is. Ez a Pillangó ismét egy alkalmas történet, amelyet mozgásszínházi eszközöket IS használva jól ki lehet fejezni. A lényege ennek a színházi formanyelvnek talán az, hogy a szereplők mozgása még véletlenül sem realisztikus-naturalisztikus, nem hasonlít a hétköznapi életben megszokottra, helyette a szereplők viszonyainak lényegét képezi le. Eleinte ez furcsa lehet, illetve vannak is olyan darabok, amelyek esetén idegenszerűen hat, de jelenleg ebben az előadásban érvényesnek éreztem. Sőt.

A színpadon a lehető legkevesebb kelléket-díszletet használnak. Dominál a sárga illetve zöld színű balett-padló, a háttérbe vetített színek (leginkább kék) és a kezdő kép piros overalljai (Benedek Mari a jelmeztervező). Minden alapszín megjelenik a kezdő képben, a világ teljességében mutatkozik meg („kék, piros, sárga összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, hogy ez a rend”). Szó nincs arról, hogy illusztrálnák az aratást, a mezei munkát, viszont az intenzív táncos bevezetés is tükrözi, hogy kemény, ámde életteli munkáról van szó, amely nem szenvedés a résztvevőknek. (Bravúros a favillák dobálása, ismét alkalmaz akrobatikus elemeket is a rendező.)

Ebben a helyzetben születik meg Hitves Zsuzsika és Darabos Jóska szerelme, egy röpke beszélgetés nyomán. Látjuk, ahogy a felületes szimpátiából miként lesz mély érzelem. Ahogy Móricz műveiben szokott, most sem jellemzi a szerelmet nyugalom és boldogság. Helyette van: harc a dominanciáért, folyamatos féltékenység, belső vívódás. Ha valaki előbb olvas Móriczot, mint ahogy saját tapasztalatokra tenne szert a témában, könnyen azt hiheti, hogy a szerelem a szenvedés szinonimája. A regényben ugyan van néhány sor, amely utal arra, hogy voltak nyugodt idők is, de ezen az író sem talál sok fogódzót és azonnal rátér a további konfliktusok taglalására. Az előadásban még ennyi nyugvópontot sem látunk, leszámítva az említett boldog véget.

A Nemzetiben nem volt színlap kitéve, a színház magazinjában olvasható a szereplők névsora, persze nem a szerepek megjelölésével, hanem ömlesztve. Így sosem fogja tudni a mezei néző elkülöníteni a színészeket, nem szerencsés ez a megoldás. Én ennyi előadás után már eljutottam oda, hogy a legtöbb közreműködőt be tudtam azonosítani, de mégsem mindenkit, emiatt örültem volna egy részletes, jó színlapnak. Hátha a Városmajori Színpadon következő újabb vendégjátékra (július 15!) ezt előállítják, azt remélem.

Az előadás két főszereplője már ismerős volt számomra. Törőcsik Franciskát pályára lépése óta néztem az Örkényben és most ismét örömmel nyugtáztam, hogy Hitves Zsuzsika szerepe illik hozzá, és ő képes is új színeket mutatni benne. Most is jó helyen van, kapott egy igazán jelentős feladatot, és meg is oldotta. Kádas József oszlopos tagja a Forténak, Horváth Csaba társulatának. Ebben az előadásban a szerelmes pár férfi tagjaként látható. Véleményem szerint övé a legformátumosabb alakítás, a szerepe is a leghálásabb. Rajta van talán a legtöbb nyomás, érezzük a belső küzdelmet, ahogy egyszerre szeretne az anyja elvárásainak is megfelelni, és szerelméhez is hű maradni. A dramaturg részéről jó gondolat volt az eredeti műben szereplő apát kihúzni és helyette egy markánsabb és erőszakosabb, ámde annyira mégsem lerobbant anyában összegezni a család visszahúzó erejét. Varga Mária jó ebben a szerepben, megértjük az ő motivációit is.

A lány szülei kevésbé erőszakosak, bár azon igyekeznek ők is, hogy jó partit hozzanak össze gyermeküknek és ezzel a saját megélhetési esélyeiket is javítsák. Krisztik Csaba, mint apa a legemberségesebb tagja ennek a generációnak, ő megértené, ha lánya is egy ágrólszakadt szegényhez menne feleségül. Varga Gabi buta és korlátolt anya, szóváltásai férjével megajándékoznak minket néhány oldottabb pillanattal is. (A háborúból hazatért fiú alakja, aki Jóskával párhuzamba állítható, szintén kimaradt, így a történet nem lesz túlságosan szerteágazó.)

Horváth Csaba gyakran használja ki, hogy vannak hasonló alkatú színészei (lsd. Irtás). Pallag Márton játssza Bodollai doktort, aki Zsuzsikát a szeretőjévé szeretné tenni, emiatt támogatná a férjhez adását. (A regénybeli mérnökből orvos lesz ebben a változatban, így a csábítási jelenet annál hatásosabbá válik.) A kérőként fellépő módos cipész, Tóby Jenő szerepében pedig Andrássy Máté látható. Miután a lány egyiket sem szereti, akármelyiket is választaná az egyenlő lenne azzal, hogy magát eladja. Mindkét színész egyéníteni tudja a karakterét. Tóby Jenő különösen sikerült, pedantériájával, bonbonjaival emlékezetes.

A számos szereplő közül még feltétlenül kiemelendő Blaskó Borbála, aki a „hadiözvegy” Marit játssza. Érezzük, mennyire vágyódik Józsi után, és azt is, hogy mennyire tudatában van saját előnyeinek. Mozgásának mesterkéltsége kontrasztot képez Törőcsik Franciska természetes színpadi létezésével. Hegymegi Máté az utolsó jelenetben kap fontos szerepet a lány fiaként. Néhány mondatos szerepében dominánsan van jelen még Fehér László és Horkay Barnabás, akik még végzős egyetemi hallgatók (őket előző nap is láthattam a Jurányiban, a Lenzben). Jó látni, hogy Fehér Laci képességeit megfelelően hasznosítják és Zsótér Sándor nagyon tehetséges színész osztályából legalább néhányan jó helyre kerültek.

Rajtuk kívül is vannak még számosan a szereplők, akik a főszereplőkkel együtt, egységes csapatként működnek. A rendező számos ötletét pontos kivitelben láthatjuk, minden mozdulat ki van precízen dolgozva, és üzenet van mögötte.

Várjuk az említett vendégjátékot és Horváth Csaba további munkáit, egyre növekvő reményekkel.

Címkék: Székesfehérvár Nemzeti Horváth Csaba Pillangó Fehér László Varga Mária Törőcsik Franciska Krisztik Csaba Andrássy Máté Blaskó Borbála Kádas József Horkay Barnabás Hegymegi Máté Pallag Márton Benedek Mari Forte Varga Gabriella

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr406093588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.