Fájó szívvel hagytam ott félidőben Kerékgyártó István könyvbemutatóját (új regénye a Hurok, érdemes elolvasni), mégpedig azért, hogy Székely Kriszta vizsgarendezését megnézhessem. Mindössze két alkalommal volt látható ez a Don Juan, nem akármilyen szereposztással. Ilyen a színház, ami hétfőn még jövő volt, péntekre már múlttá vált, viszont az emlékezetünk visz belőle magával valamit. (Ha nem is egy teljes mértékben sikeres színházi este élményét, de egy olyanét, amelyet részértékei miatt feltétlenül jó, hogy láttunk.)
Szerda este tele volt az Ódry nagyszínpada. Mint megtudtam, a rendezővizsgára nincs választási lehetőség, nem lehet egy pincét vagy a padlást kiszemelni, muszáj bemutatni, hogy a rendező hallgató mire képes nagyszínpadi viszonyok között. Azt nem tudom, csak remélem, hogy a jelölt az általa választott darabot rendezheti meg nagyjából azokkal, akikkel szeretné. Néha (lsd. Yvonne) egészen parádés szereposztások jönnek össze. Ehhez képest még nagyobb persze a csalódás, amikor ezek mégsem egészen, vagy mégsem úgy működnek, ahogy azt vártuk volna. Kevés embernek sikerül átütően az első rendezése, illetve akinek mégis, az meg nem biztos, hogy ezt a szintet később meg tudja még egyszer ugrani. Erre az utóbbi esetre is van példa.
Én mindenesetre nagy érdeklődéssel mentem, reménykedve a darabban (is), bár ha jól meggondolom, még sosem láttam olyan Don Juant, amely teljes egészében jól működött volna. Felmerült bennem, hogy talán az alaptörténet figuráit hasznosítva legszerencsésebb lenne egy új történetet írni. Lehetne a főszereplő egy énekes vagy színész, mindenképp egy befutott személyiség (celeb) és a rajongótáborából nyugodtan ki lehetne válogatni a női szereplőket, akár hármat, akár egy kisebb tömeget.
Ez a Moliere darab ezen az estén sem győzött meg arról, hogy egészen végig fenn tudja tartani az érdeklődésünket. Hullámzó volt az előadás, hol jobban megfogott minket, hol elejtett.
A darabnál is jobban vonzott ezúttal a szereposztás. Nemrég írtam a Művház sorozatról, melynek hatodik részében kifejezetten élveztem (többek között) Makranczi Zalán játékát. Aztán vártam a hetediket, amelyben nem szerepelt sajnos, és így most még nagyobb várakozással néztem e szerda elé. Zalán most is kifejezetten erős jelenléttel bírt. Ezt a Don Juant neki el lehetett hinni, sőt ami több ennél: el lehetett fogadni, hogy ilyen. Rendkívül meggyőzően mondta el első monológját, amelyben kifejti életfilozófiáját ("2+2=4"). Miért legyen előnye egy nőnek abból, ha előbb ismerte meg őt? Minden nőnek egyforma joga van rá, hogy a szerelméből részesüljön. Olyan hatásos ez a monológ, amelyet részben a nézőtérre helyezett pallón mondott el a színész, hogy még a Don Juan életmódját folyamatosan bíráló Sganarelle (Gazsó György) is büszkén, mosolyogva nézi. Rá is hat, mégpedig talán Don Juan önazonossága, az, hogy meri vállalni magát, és alapvetően nem hazudik. Elmondja ugyan az egyen udvarló-szöveget (Sganarelle néha mondja előre, amikor kissé irigykedve lesi gazdáját), de a hódításai nem azért sikerülnek, mert annyira hatásosan hazudik, hanem azért, mert ez a rengeteg nő mind szerelem-hiányban szenved és nekik van jobban szükségük a férfira. Hajlandóak magukat becsapni és azt hitetik el magukkal, hogy egy nemesember/vonzó férfi (kinek mi számít) 2 perc ismeretség után hajlandó lenne őket feleségül venni. Mentségükre szóljon, amikor Don Juan udvarol, a kiválasztott nőbe szerelmes is. Később látjuk, hogy Don Juan jó lesz „natúrban” is, csak szerelmeskedésre, ráadásul hármasban.
Don Juan és a sok szereleméhes nő - ez lenne az az eset, amikor a kereslet és a kínálat megtalálja egymást, leszámítva azt az apróságot, hogy a nők mind egészen és örökre akarják, Don Juan erre a „végleges” kapcsolatra pedig nem képes, de nem is lenne hajlandó. (Lehet birtokolni egy embert – egyáltalán érdemes-e ezzel próbálkozni?)
Makranczi Zalánnak elhisszük, hogy minimális erőfeszítéssel (a fenti okok miatt) akármely nőt meg tud szerezni. Donna Elvira mondja róla: „egyetlen pillantása többet árul el, mint amit tudni szeretnénk” és ez hihető is. Sőt árnyaltabb ez a személyiség, mert a korhely-párbajozón kívül, aki kötözködik egy koldussal (Papp Zoltán), később pedig végighallgatja az apja prédikációját, amely semmi hatással nincs rá (szintén Papp Zoltán), egy nagyvonalú és segítőkész fickót is látunk személyében, akinek vannak valóban szimpatikus vonásai is. Megmenti ellenségét (Dóra Béla)– ez pech, de bátran szembe néz a következményekkel. Donna Elvira (Radnay Csilla) mintha utolsó beszédével kissé hatna rá, a nézőben néhány percig az a benyomás támad, hogy esetleg megbánja bűneit és jó útra tér, de ez mégsem következik be. Don Juan kitart mindhalálig amorális életelvei mellett és ha a pokolra is jut, a szimpátiánkat elnyeri. Makranczi Zalán megérdemelné, hogy egy kiegyenlítettebb rendezésben, amely hosszabb ideig lesz műsoron, ismét foglalkozhasson e karakterrel, amelyik annyira jól illik hozzá.
Gazsó Györgyöt is megtalálta Sganarelle szerepe. Ráadásul Moliere jóvoltából a fél darab szövegét neki kellett megtanulnia. Sok a szöveg, mi is ezt érezzük, még akkor is, ha Gazsó György mondja. Több ötlet kellett volna hozzá, vagy szerencsésebb lett volna jobban meghúzni. (A beleírt néhány káromkodás nem dob túl sokat a szövegen, nem lesz ettől élőbb - sajnos.) Don Juan fél mondatai hatásosabbak, amelyekkel leszereli szolgáját. Erős a gyanúnk most is, a szolga voltaképp csak gyáva és irigyli gazdája kellemes életmódját, sikereit. Folyamatosan leskelődik, egészen olyan, mintha Don Juan neki játszana, ő az, aki élvezettel nézi a csábításait – például a csoport-szexet a két parasztlánnyal (Prohászka Fanni, Pálya Pompónia). Persze Don Juan is szereti a néző szerepet – tetszik neki a két verekedő lány, majd később birkózó ellenségeinek jelenete is.
A mellékszereplők közül nehogy kimaradjon Szabó Zoltán igazán eltalált Fricije, aki egymaga képviseli a felszarvazott vőlegényeket.
Ha végigtekintem a színlapot, egyenként mindenkiről azt nyugtázom, hogy jó volt, kifejezetten jók a színészhallgatók is, miközben az egész előadás mégsem állt össze egységes egésszé. „És csak az a vég, csak azt tudnám feledni…” – jut még eszembe. Én a magam részéről eddigi posztjaimban sem titkoltam, hogy örülök nagyon, ha Bán Bálint van színpadon. A nemrég bemutatott Tajtékos napok az utolsó nagy dobása. De Heraklészként is kitűnő a Philoktétészben, a Rükvercről pedig ne is essen szó, az is egyértelműen az erős alakításai közé tartozik. Most viszont ez a kormányzó-szobor szerep semennyire nem illett hozzá. Esélye nincs, hogy súlyt adjon neki. Nyomorultul hull el Don Juan, mégcsak nem is egy méltó ellenfél közreműködése által. És erről legkevésbé sem tehet Bán Bálint.
Ha valaki most sajnálkozik, hogy megnézte volna: nem tudok róla, hogy lennének további tervezett előadások, de semmi sem lehetetlen. Viszont, ami biztos: április 25-én látható az opera-verzió, Mozart Don Giovannija. Kárpótoljátok magatokat azzal.
