Bejegyzések

Mivel a blogom saját magam által kialakított játékszabálya az, hogy minden színházi eseményről beszámolok, amire bármely okból odavetődöm, így most sem lesz másként. Csütörtökön - alapvetően - Lovas Rozit mentem nézni a Magyar Színházba. Júliának hívták meg Miskolcról. Ennél nagyobb lehetőséget nehezen kaphat egy kezdő színésznő, aki az elmúlt évadban  A vágy villamosával hívta magára fel a figyelmet, idén pedig A tanítőnő címszerepével megy a POSZT-ra. 

Az előadás főpróba volt, de fércek nem lógtak ki sehol - Nagy Péter színész rendezése kész munkának tűnt. Ami még az előadás előtt is elgondolkodtatott: hogyan lehetséges, hogy egy top-kötelező olvasmányt, a világirodalom egyik legismertebb darabját sem nagyszínpadon mutatja be a Magyar Színház. Ez nem ismeretlen norvég szerző darabja,mint pl. a Jégszirom, mégiscsak Shakespeare. Elvileg nyolcadikosok, sőt kilencedikesek tömege tanulja, érettségizni fognak ebből jó eséllyel. Nézni kell. Erre sem lehetne egy nagyszínpadnyi tömeget összehozni? Nem kellene több színész, pusztán nagyobb díszlet, és a jegybevétel kétségtelenül több lehetne...

A díszletet meglátva ez a gondolat még inkább megerősödött bennem. Nagyon szerencsétlenné vált (például) az erkélyjelenet is ebben az összenyomorított díszletben. Horváth Illés Rómeója számára nagy erőfeszítésbe telt NEM felkapaszkodni a nála csak alig valamivel magasabb oszlopok tetejére. Ha már valami miatt (intimitás?) ragaszkodtak a stúdió teréhez, akkor célszerűbb lett volna valami konstruktív ötlettel előállni, mert tömegnyomor jellegű lett a báli jelenet is. Egészen hiteltelen, hogy ebben a közegben két ember egymásba szeret. A zene, a földre szórt avar, a gipszkarton (?) oszlopok mind azt a benyomást keltették, hogy pusztán illusztrálnak és az egész előadásnak a hullámzó minőségű színészi játékkal együtt langymeleg hatása lett. A Rómeó esetében nem éreztem, mint az Örkény Hamletjét nézve, hogy valami mondanivalója lenne a rendezőnek a darabbal. Ez az, ami miatt nekem alapvetően hiányérzetem lett, nemcsak a részproblémák miatt. A választ természetesen tudom: nem én vagyok az előadás célközönsége, nem nekem akartak megfelelni, aki jól ismerem a darabot. Ez kifejezetten diákoknak készült, akik még soha nem is hallották a történetet.

Ismeretterjesztésre nem alkalmatlan az előadás, bár számomra kérdéses, hogy egy "naiv" közönséget igazán megragad-e majd, vagy ők is aránytalanul hosszan fognak unatkozni. A történetet nézve ritkán éreztem eddig, hogy alapvetően mekkora lúzer ez a Rómeó és mennyi minden bukott el Lőrinc barát (Rancsó Dezső) figyelmetlenségén-ostobaságán és rossz helyzetfelismerőképességén. Ezek a szerelmesek lehet, sőt valószínű, hogy rövid időn belül kiábrándultak volna egymásból, mert kicsit sem éreztem, hogy egy hullámhosszon lettek volna rövid találkozásaik alatt. Inkább csak egy gyorsan fellobbanó szerelmet láttunk, amelyiknek nincs ideje elunalmasodni, ahhoz túl gyorsan meghalnak a szerelmesek. A fiatalok a helyzetük áldozatai, és különösen a kiábrándító közegéi. A herceg egy (jó) Chaplin-utánzat (Őze Áron), aki nem komolyan vehető, emiatt fenyegetése sem. Egészen valószínűtlen, hogy kivégeztetné Rómeót, ha az a városban maradna. Az pedig most is, ahogy persze minden más Rómeó előadáson is bosszantott, hogy ilyen rossz családi háttérrel, amikor szülei kitagadják, miért nem lép le Júlia otthonról. Miért jobb a kripta, mint megoldási lehetőség? Ráadásul ebben az előadásban Júlia szülei szemmel láthatóan elhidegültek egymástól, apjának viszonya van a dajkáva...

Ez azért lehetséges, mert az előadás legélettelibb és mindennek dacára is sugárzó jelensége Balsai Móni, a dada szerepében. Amit ebből a szerepből ilyen körülmények között ki lehet hozni, azt kihozza. Kiragyog, fénylik, jó, bár ahhoz kevés, hogy az összbenyomást megváltoztassa.

Az előadás kevés igazi erénye közül az egyik, hogy a dada reális életkorát visszaállítják. Nem öregasszony többé, nagyon is életteli nő, akinek a korai megözvegyülés a tragédiája, azóta is vadássza a férfiakat. Meglehetősen hajlamos a kompromisszumokra, engedékeny - nem csodálkozunk azon, hogy mellette Júlia ilyen szabadon nevelkedett fel. Azt a benyomást kelti a lány, hogy neki eddig mindent lehetett, csak most először makacsolják meg a szülei magukat, ebben a Páris-dologban. Ugyan eddig sem rajongtam a Rómeóért, ez az előadás most igazán felerősítette bennem a darab iránti ellenszenvemet. Lovas Rozi most sem volt rossz, de neki a szerepénél fogva is fokozottabb szüksége lett volna arra, hogy igazán jó helyzetbe hozzák. Mindenesetre elég baj, hogy a részére kiutalt Páris is hozzá jobban illő, mint éppen ez a dekadens Rómeó. Nem ő tehet róla, mert minden adottsága megvan a júliasághoz, de most mégsem sikerült minket meggyőzni. A már említett szereplőkön kívül Gula Péter Mercutio-jának vannak még jó megmozdulásai, de a nagymonológja (Mab-királynő) még nem működött. A korábbi szerepei alapján még elképzelhető, hogy a kontextus ellenére is fel tudja majd az alakítását fejleszteni. Nagyon sok más szereplő volt színen, akik közül a mindössze pár mondatot mondó Csernus Mariann (a patikárius is ő) magasan kiemelkedett. Ahogy ő mond el néhány mondatot, az lenne a szint, amire az egész előadásnak fel kellene kapaszkodnia. Ez viszont messze nem tűnik olyan könnyen végrehajtható feladatnak, mint az erkély megmászása.

A nézőtér három oldalról veszi körül a színpadot. Szembe székeket helyeznek el, oldalt pedig a Közellenségből már megismert ROPPANT KÉNYELMETLEN padokat, amelyeken egy órát is kész kínszenvedés ülni. Ezen a Rómeón kipróbáltam minkét ülőalkalmatosságot. A széken jobban el lehetett viselni az előadás második részét. Én azt gondolom, hogy ezek a padok már a Közellenségen is embert próbálóak voltak, de az előadás maga végül magyarázatot adott, hogy miért van szükség a néző szenvedésére. Jelen esetben ilyen kapcsolódási pont nincs, öncélúan kínoznak minket. Az a mondat, hogy úgyis diákok fognak oda ülni, akiknek mindegy - teljesen téves. A diákoknak nemcsak ugyanolyan székekre, de jó, sőt ha lehet, még jobb előadásokra van szüksége, mint a már színházhoz szokott felnőtteknek. És célszerű rájuk figyelni, már ha valamelyik színház oda szeretné szoktatni őket...

 

 

Címkék: Nagy Péter Magyar Színház Balsai Móni Őze Áron Lovas Rozi Gula Péter Romeo és Júlia Csernus Mariann

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr905860989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása