Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Néhány héttel ezelőtt olvastam Puskás Tamás beharangozóját színháza általa rendezett új bemutatójáról. Egy általam ismeretlen könyvet (Mark Haddon a szerző) említett, amelyből azonos címmel Londonban nagysikerű színházi előadás készült, Simon Stephens átdolgozásában. Ez lenne az a bizonyos Kutya – mert praktikus okokból már most többen így hivatkoznak a darabra, hiszen túl hosszú a cím, nem vitás. Ennek a bemutatására készült a Centrál és ez meg is történt tegnapelőtt.

A könyvet még aznap kivettem az Idegennyelvű Könyvtárból és talán két napon belül végeztem is vele. Olvastatta magát, elég érdekes volt a főszereplő autista fiú sorsa ahhoz, hogy buszon-villamoson, sőt opera-szünetben is folytassam. Csak egy volt a bökkenő: nemigen tudtam elképzelni, hogy ebből igazán jól működő előadás készülhet. Kicsit féltem, hogy a vállalkozás hasonló véget ér, mint a szintén erőteljesen beharangozott Az ígéret földjén. A türelmetlenebb olvasók kedvéért előre bocsátom, hogy nem így történt. Hatalmas siker tanúja lehettem, az eredmény a rendezőt igazolta. A bemutató bizonyított nekem is, aki a történet ismeretében ültem be, azaz rám nem hatottak ugyanúgy a fordulatok, mint azokra, akiknek az alapműhöz nem volt szerencséjük. Én így viszont igazán értékelni tudtam a dramaturgiai munkát, amely az angol verzió íróján kívül minden bizonnyal Baráthy Györgyöt dicséri. (Nyilván ő a fordító is, mert más nevet a színlapon nem látunk, akinek ezt a munkát tulajdoníthatnánk.)

Igen, határozottan jó a dramatizálás, néhány jelenetet összevonnak, másokat kihagynak, sűrítik a történést, ahogy az a dráma műfaja megkívánja. Helyenként marad valami a narratív szövegekből, jellemzően a főszereplő fiú mentor tanára (Szilágyi Csenge játssza) előadásában halljuk. Helyenként olvassa a könyvet, olyan mintha előttünk elevenedne meg a történet. Máskor csak úgy elmondja. Egy esetben nyíltan arra is utal, hogy egy színházi nézőtéren vagyunk. A tanár megakadályozza a fiú számára fontos és a könyvben is leírt matek példa ismertetését. Nem valószínűsítették, hogy ez a közönséget lekötné.

Ezek a narratív szövegek nekem nem tűntek igazán fontosnak, de az is igaz, hogy nem tudom magam beleképzelni egy olyan néző helyzetébe, aki előzetes információk nélkül ült be. Nyilván ennyit is csak azért hagytak meg a könyv számtalan hosszadalmas leírásából, mert a megértéshez szükségesnek tartották. Az is lehetséges, hogy a próbafolyamat elején még jóval több ilyen szöveg volt, és menet közben redukálódott le.

Ami van az nem túl sok, így komolyan mégsem zavart.

A dramaturgiai munka mellett Takács Lilla díszlete az, ami szintén az előadás legfőbb erényei között kiemelendő. Kevés díszletről mondható el, hogy egyszerre látványos-praktikus és invenciózus. Forgatható-kihajtható elemekből áll, könnyen előidézhetik a színészek a váltást, nem kell pakolás miatt percekre leállítani az előadást. Három dimenziós képeskönyvre hasonlít. A festett képekbe valódi és használható bútorok vannak beépítve. Festett a fal, igazi az ajtó. Ugyanígy a konyhai polcok egyrésze is csak kép, de a hűtő és a mikró valódi. Ez a díszlet funkcionalitása mellett jelképes értelmet is nyer, a főszereplő Christopher világa is ilyen, képzeletbeli és valóságos elemek keveréke. Nehéz lenne a kettőt különválasztani.

Ez az előadás igazán egy szereplőnek ad kivételesen nagy kiugrási-megmutatkozási lehetőséget. Akik Kovács Krisztián színészetét ismerik, esetleg látták már A gyávában, az Ady/Petőfiben vagy a Jövedelmező állásban, hogy csak olyan darabokat említsek, amelyekben jelentős szerepe van, teljesen nyugodtan mehettek a Centrálba. A történetet és Krisztiánt ismerve tudni lehetett, hogy nemcsak, hogy jól megcsinálja, de mivel ez egy nagy feladat, kiugró sikere is lesz. Egy beérett színészt igazi nagy szerepben először látni, a nézőknek rendszerint igazi nagy élményt ad. Az sem rossz, amikor valakit az első szárnypróbálgatásoktól követ az ember, de egy ismeretlen arc nagy alakításával minden előkészítés nélkül találkozni és „felfedezni”, egészen kivételes élmény. És most nem fogok egyéb példákat mondani, maradjunk a Nézőművészeti Kft egyik alaptagjánál, Kovács Krisztiánnál.

Nem lennék meglepve, ha Krisztián természetes játékát látva nem kevesen elhitték volna neki, hogy valóban ilyen. (A gyáva kivált fiataloknál hasonló hatást, nem ritkán megkérdezik tőle, hogy miért lett drogos.) Viszi a vállán az előadást, szinte folyamatosan jelen van. A fiúval együtt szereplő házipatkány kevésbé, de a kiskutya annál inkább az ő malmára hajtja a vizet. Utóbbit a nézők nagyon tudják értékelni.

 A többi szereplő neki játszik alá. Egy kicsit más a helyzet, mint a Centrálban futó Illatszertár esetén, amelyet tegnap néztem meg harmadszor. Amíg az utóbbiban erőteljesen érezhető, hogy ugyan csapatmunkára épül az előadás, de több szereplőnek van kifejezetten hálás karakter-szerepe, addig jelen esetben néhány színész lényegében itt csak a főszereplőhöz fűződő viszonya által határozódott meg, saját életük más vonatkozásban nem válik érdekessé. Ilyen a darab jellege, ezen nemigen lehetett változtatni. (A főszereplő eléggé be van zárva saját világába ahhoz, hogy bárki más életével akár érintőlegesen is foglalkozzon és abba bepillantson.) Nyilván vannak olyan színészek, akiknek a Centrálban vannak hasonló kiugróan nagy szerepei, mint például Botos Évának az Edith és Marlene, míg mások jellemzően kis és középszerepek sokaságát játsszák. Az előadás hosszú távon számukra talán kevésbé lenne fontos éppen azért, mert nem jelent igazi szakmai kihívást, viszont a témája miatt talán felismerik ők is a fontosságát. Emiatt talán az átlagosnál akár hosszabb életet is jósolhatunk az előadásnak.

Egy autista, nehezen beilleszkedő fiú történetét látjuk, akinek mégis mintha sikerülne a nagy mutatvány és megtalálja a helyét a világban. A részletekről nagyjából ennyi derül ki a színlapról, illetve egy kicsit több – a kiinduló helyzet, amelyben a fiú egy döglött kutya gyilkosa után kezd nyomozni. A szálakat felgöngyölítve egy kicsit többet is megtud, mint amit szeretne. További részletek elmondása nem szerencsés ötlet, így visszafogom magam. (Aki nagyon akarja, a könyvet megtalálhatja, de még jobb, ha elmegy az előadást megnézni.)

A közreműködők közül még mindenképp meg kell említeni Pokorny Liát, aki a fiú anyját, illetve Scherer Pétert, aki a fiú apját játssza. Utóbbi már megszokhatta Kovács Krisztiánt, aki nemcsak a Nézőművészeti Kft-beli játszótársa, de éppígy fia volt A gyávában is.

 Ez a hétvége emlékezetes lesz a Nézőművészeti minden tagjának, mert amíg Kovács Krisztián és Scherer a Centrál közönségét hódította meg, ahol egyébként is ment és a mai napig is megy remek előadásuk, a társulat nevét adó Nézőművészeti Főiskola, addig Mucsi Zoltán és Katona László a Szkénében tartott premiert, amely megnézését szintén melegen ajánlom. Beszámoló arról is jön.

Címkék: Scherer Péter Pokorny Lia Kovács Krisztián Nézőművészeti Kft Centrál Színház Szilágyi Csenge Botos Éva Puskás Tamás

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr885853396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.