Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Lehet-e kétszer megmártózni ugyanabban a folyóban? Állítólag nem. Lehet-e másodszor is ugyanolyan nagy élmény egy színházi előadás? Erre a válasz szintén legtöbbször a nem. Sokszor csalódunk, hiszen az újranézéssel odavész az újdonság varázsa, jön helyette persze a ráismerés öröme, de ezt a próbát így is csak az igazán jó előadások állják ki. Hasonlóan kockázatos, ha valaki egy rendezést más szereposztással néz újra. (Ennek a fájdalmairól éppen legutóbb tegnap írtam a szombati Pomádé kapcsán.) De vannak még csodák, színházban mindenesetre: tegnap az Illatszertár ismét ajándék volt. Nagyon szerettük megint. Az első, illetve a második nézésről leírtakat igyekszem nem megismételni, ezúttal röviden (? - a szándék megvan, de ne dőljetek be! két  A4-esnyi szöveg jön) főleg a számunkra új szereplőkről lesz szó. Egy szmájli lenne igazán adekvát az internet korában, de én még egy ideig maradok a betűknél.

A Centrál Színház Illatszertára számomra a tavalyi évad legjobb szórakoztató előadása volt, nem sokat kellett ezen gondolkodnom, amikor a saját maszek évadértékelésemet megírtam. Éppen olyan, amire a legtöbb néző vágyik. Bemegyünk a színházba, felmegy a függöny, magával visz a történet, elfelejtkezünk a saját bajainkról  - egy időre. Utána viszont nem felejtődik el az előadás, mivel mégis rólunk és hozzánk szólt. Valóban megszólít minket. Színészdarab, ráadásul olyan, amelyben nagyon hálásak a kisebb karakter-szerepek is, nem két szereplőnek statisztál mindenki. (Nem véletlen, hogy idén nemrég Győrben és Szombathelyen ismét elővették, jót tesz egy társulatnak, ha ezt játssza.)

Első alkalommal szándékosan Simon Kornéllal akartam látni, kifejezetten azért, mert őt kevésszer néztem korábban, Stohl Andrásnak viszont e.h. kora óta szinte minden színházi munkáját ismerem. Ahogy látható is a korábbi beszámolóból, Simon Kornél megtette hatását. Olyannyira, hogy újranéztem Keszthelyen is az előadást. (Némileg félve a szabadtéri helyszíntől, a hangosítási problémáktól.) De az előadás másodszor is, a nehezített körülmények ellenére is hatott. Ugyanolyan szerethető volt. A lányom is jött, aki azóta Stohl Andrást a Dantonban és a Bányavirágban is látta és  mivel tévénk sosem volt, kizárólag a színpadi munkáin keresztül ismeri. Vilma augusztus óta néhány hetente feldobja rendszeresen a témát, hogy mi lesz már az Illatszertárral? Mikor megyünk újra?

A hétvégén adta magát a helyzet a centrálos duplázásra is– még a szombati új Puskás Tamás-bemutató sikerességének örülve ültem be vele vasárnap délután végre erre is.

Most harmadszor is teltház volt, érdeklődő közönség, akik nem beszélgettek előadás közben, ahogy azt az Operában többször tapasztaltam mostanában. Egészen lekötötte őket az előadás.

A korábbi két alkalomhoz képest három új szereplőt láttam mindössze, akikről megállapítottam, hogy éppúgy beleillenek az összképbe, mint váltótársaik. Rátz kisasszony viszonylag kisebb szerep, de fontos. Szilágyi Csenge, aki nekem a Tanítónőben (Nemzeti) debütált, igazán jó most is. Érezzük érzelmi hullámzásait és azt is sejtjük már az elejétől kezdve, hogy ő nem ebben a boltban fog megöregedni, mint Molnár. A gaz csábítót játszó színész most nem Bereczki Zoltán volt, akit tavaly a színlapról tudtam csak beazonosítani – helyette Vári-Kovács Pétert láttuk, aki nem volt rossz, de ugyanazt az átütő hatást mégsem keltette, mint a „konkurencia”. Pasztellesebb ez a figura, jobban beleolvad a háttérbe. Eddigi benyomásaim szerint pedig ez a Kádár úr semmiképp nem ilyen észrevétlen alkat, legalább olyan domináns, mint a másik két eladó az üzletben. Árpád szerepében most láttam másodszor Szemenyei Jánost, aki most is lenyűgöző intenzitással van jelen. Ha így folytatja ez az Árpád, aki nagy karriert fut be előttünk a történet idejének két hete alatt, tanoncból segéd lett, várhatóan előbb-utóbb benősül az üzletbe is. Az említett szereplők fontosak, de a központi történet mégis Asztalos úrról és az ő nagy szerelméről szól. Pokorny Lia duplán is skizofrén helyzetben van. A történet szerint – mint Balázs Róza kisasszony - halálosan szerelmes egy férfiba, akivel másfél éve levelezést folytat, az üzletben pedig ugyanezzel a férfival nap mint nap szópárbajt vív. Mint színésznő hol Simon Kornélt, hol Stohl Andrást kapja partnernek, akivel ezeket a meccseket lebonyolíthatja. Érdekes lenne megtudni, hogy kivel szereti ezt a játékot jobban játszani, kit érez erősebb partnernek. Erre választ sose kapunk. Sőt ha egészen őszinte vagyok, a tegnapi előadás után én sem tudnám megmondani, hogy melyik színésszel szerettem jobban az előadást, mert ugyan markánsan más volt a kettő, de minőségi különbséget nem éreztem. Ez ritka helyzet, mert rendszerint azért könnyű választani, a néző elfogultságai, korábbi élményei mind dolgoznak benne. Nemsokára itt az április, nézni fogok egy előadást két igazán jó szereposztással, remélem, hogy akkor is hasonló eredményre jutok, ha mérlegelnem kell majd.

Zárásként: milyen volt tehát Stohl András tegnap Asztalos úr szerepében? Az olcsó öltöny éppolyan rosszul szabott és rosszul is áll Stohl Andráson is, mint Simon Kornélon. Hajviselete, az arcára festett vörös foltok (nagyon jó munkát végzett a sminkes, egészen valószerűek), tartása, járása – mind-mind egy kisembert mutat. Nem akar külsőleg vonzó lenni, pedig számtalan szerepében az. Lehetne ő is egy igazán sármos, ámde félszeg Asztalos úr, mint pl. Simon Kornél. Nem szép ez az ember, de képes arra, hogy néha felragyogjon és akkor érezzük azt, hogy vonzó is tud lenni, akit nagyon lehet szeretni. Gondolok itt elsősorban azokra a jelenetekre, amikor Sipos úrnak szerelméről beszél, vagy arra, ahogy később Balázs kisasszonyra néz. Ahogy képes arra, hogy megszeresse a nőt, akivel csak veszekedett másfél éven át, mi ugyanúgy megszeretjük Stohl András bolti eladóját is. Rendkívül dinamikus az első jelenetben, jóravaló, igyekvő, a legprofesszionálisabb bolti eladó, akit valaha láttunk. Önérzetes, nem lep meg minket azzal, hogy a sértéseket nem tűri tovább és felmond. De érezzük a tragédia lehetőségét is, ami ezt az önérzetes döntést követi. Félelmetes a csend, ami leszáll a nézőtérre, mindenki átérzi ennek a súlyát.

A gazdasági válságot idézi fel a színdarab, az általános bizonytalanságot, amely oda vezet, hogy a Sipos urak egzisztencia-féltésből kiintrikálják a munkatársaikat az állásukból. De a külsőségeket leszámítva nagyon mai mégis ez a történet, a darabnak ez a rétege is megszólít minket. Mi pedig reménykedünk, hogy ennek az Asztalosnak is jó dolga legyen, igazi happy end, ahogy azt meg is érdemli. Bár ez a bonyolult szerelmi románc is sejteti, hogy ennek a két embernek a házassága sem lesz csupa idill. Ebben a felállásban talán még több veszekedés jósolható meg, mint amikor Simon Kornél játszotta a férfit.

Jó volt tegnap a Centrálban lenni, jó volt nézni ezt az előadást és jó volt látni Stohlt nyugvóponton. Most – lehet, hogy átmenetileg csupán?, vagy én vagyok alulinformálva? – mintha nem zajlanának körülötte hatalmas drámák, botrányok. A Vígszínház sem esett szét idén, továbbra is van két fix munkahelye, jó szerepei. Színészileg nagyszerű formában van. Csak azt kívánhatjuk, hogy maradjon is így a helyzet, játssza még sokáig az Illatszertárat is, felváltva Simon Kornéllal.

Címkék: Stohl András Szemenyei János Illatszertár Centrál Színház Szilágyi Csenge Simon Kornél Puskás Tamás

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr425852461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.