Most kihasználom a helyzetem (= nem vagyok kritikus) előnyét, azaz a miskolciak tegnapi vendégjátékáról csak a legfontosabb benyomásaimat rögzítem. Részben azért tehető ez meg, mert az előadás - a vidéki produkciókhoz hasonlóan - már nem számíthat hosszú életre, hiába sikerült kifejezetten jól. Szeretek színházba agitálni, erre be is vetném magam, de nem sok hozadéka lenne. Pesten ugyanebben az előadásban lenne még 3-4 év, vagy akár több is (lsd. A Budapesti Kamaraszínház előadása (1999-ből) már 15 éve tartja magát és ez a Kiss Csaba-rendezés nem rosszabb annál, egy vonallal sem). A másik tényező: az előadást a tavalyi POSZT-ra is hívták, sokan nézték, sokan írtak róla. Aki igazán kíváncsi volt rá, az már bőven tájékozódhatott. Annak meg végképp kicsi az esélye, hogy még egyszer Pestre felhozzák, hogy újra nézhessük. Most itt esetleg arról lehet szó, hogy még egy szemszögből dokumentálható, hogy milyen is volt ez tegnap.
Jó megoldás volt, hogy a színpadra építették a nézői tribünt és így közelebb ültünk a színészekhez, mint ahogy az lehetséges lett volna normál esetben. Kivételesen nem közelről, hanem a 7. sor közepéről néztem, ahonnan minden jól belátható volt. A díszlet egy emeletes apartmanházat jelzett, a lerobbant fajtából, falak nélkül, ahol nincs magánélet. Kevésszer érzékelhető, hogy a darabból készült előadásban a szomszédok viselkedését is ki akarnák igazán emelni. Most ezt a törekvést láttam megvalósulni. Nyomatékot kap Kocsis Pál Stanley-je azáltal is, hogy ott van mellette a haverja (Kokics Péter). Látjuk ezt az életstílust, amelyben a bowling, a póker és a sör szerepel első helyen. Semmi nem fontos, de a bowlinghoz használt cipő új, azt kézben viszik a pályáig és gondosan elcsomagolják. Talán ez az a tárgy, amire a legjobban vigyáznak, minden más mellékes. Ezek a férfiak jelképezik azt a társadalmat, amely eltiporja Blanche-ot, majd később Stellát is. És persze ítélkezik is.
Az előadás jellemzően érett színésznők jutalomjátéka. Én több igazi nagy előadásra emlékszem, például szintén Kiss Csaba rendezésére, amely ugyanebből a darabból Győrben volt 1996-ban. Erre kivételesen elutaztam, alapvetően az akkor még pályája elején álló Kamarás Iván megnézése céljából. A nyíregyháziak Szász János rendezésében bemutatott előadása óriási szakmai siker volt, akkor (1997) robbant be a köztudatba Szabó Márta, aki Csoma Judit mellett a fiatalabb lányt alakította. A legutolsó nagy előadás jelenleg is megy a Radnótiban, Kováts Adél méltán kapott érte "legjobb női főszereplő" díjat a kritikusoktól. Zsótér rendezését nézve némileg más színben tűnik fel a darab, de az az alaphelyzet megmaradt abban is. Továbbra is Blanche DuBois sorsa volt az előadás fókuszában. Annak idején emlékszem, hogy a nyílt próba alapján még azt feltételeztem, hogy a végén Petrik Andrea dominánsabb helyzetbe kerül, de ez akkor mégsem történt meg.
A tegnapi előadásban viszont kétségtelenül azt éreztem, hogy ez a történet sokkal inkább szól Stella sorsáról, mint Blanche-ról. Annak ellenére is, hogy persze a szöveget nézve megmaradtak az arányok. Miért is történhetett ez a kivételes esemény, amelyet egyetlen korábbi előadásban sem észleltem? (Nem azért, amiért néha szokott, magyarán a jobb színésznő előtérbe kerül.) Meggyőző Blanche Györgyi Anna, ez nem kétséges. Fel van a szerep íve építve, hiteles mindvégig. Ami a döntő különbség: már az előadás elejétől érezzük, hogy Blanche elveszett, Nincs különösebb kérdés vagy tét - menthetetlen. Nem lenne boldog Mitchcsel sem (Görög László, kis időre sem találták meg a közös hangot. A többi előadásokhoz képest a küzdésnél dominánsabbnak érződik a harc feladása. Stella sorsa viszont az előadás első jelenetétől a központba kerül, igazi tétje van, hogy megmaradhat-e boldognak hitt élete, vagy rá kell jönnie arra, hogy Blanche-nak is van némi igazsága. Az elején még reményteljes, nem tűnik a férfi hatalmas gazembernek. Van néhány szokása, amihez ragaszkodik, de eközben keményen dolgozik és ő tartja el a nőket. Az előadás ezt ki is emeli azzal, hogy az autógumiszerelő állványt a hátsó színpad közepére állítja. A néző csak szimpatizálni tud Kocsis Pál Stanley-jével. Még az első rész végén is úgy néz ki, hogy tart az idill. Átérezzük, hogy Stanley a saját családi életének megmentése miatt vet be túl erős eszközöket Blanche eltávolítására, de azt ő sem látja be, hogy a nővér megsemmisítésével túl messzire ment és nem tudja visszaállítani a kezdeti állapotot. Nemcsak Belreve veszett oda Blanche-sal együtt, hanem Stella is, aki hiába próbált új életet kezdeni, neki sem sikerült. Sose tudjuk meg (mert Blanche nem hagy időt rá, hogy elmondja), miért is ment el a fiatalabb Du Boise lány. Szelídsége mögött a színésznő láttatja Stella keménységét is. Nemcsak Blanche-ban, benne is eltörik valami helyrehozhatatlanul.
Az előadás végén néhány másodperc alatt mindez átlátható, a nő remegése és az a mód, ahogy a babakocsit rázza, mindent elárul. A férfiak már egészen külön léteznek, nem átjárható a két világ. Az előadás végén ezt a fordulatot sajnáljuk jobban. Visszaemlékezve a korábbi Villamosokra, mindig Blanche tragédiája az, ami domináns, de jelenleg Stella miatt fáj a szívünk, hiszen róla nem mondtunk le korábban. Nagyon jó ez páros, Kocsis Pálnak a megerőszakolási jelenetet leszámítva mindent elhittem. Azt azért nem, mert talán a szokásosnál melegszívűbb Stanleyt állított elénk. Eddig is hallottam Lovas Rozi nevét emlegetni, mindenki dicsérte, én tegnap láttam először színpadon. Rossz névmemóriám ellenére is berögzítettem. És most rámegyek a Miskolci Nemzeti Színház oldalára és megnézem, hogy miben láthatnám ismét...(ha mást is érint: itt van)
