Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

augusztus
20.

István a köbön

Margitszigeti Szabadtéri Színpad – István király (előbemutató), Szeged Szabadtéri Játékok István a király (TV-közvetítés) |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

Hamarosan a magyar tévénéző állampolgárok széles rétegei kerülnek választás elé: az MTV1-en Erkel Ferenc ritkán játszott István király c. operájának margitszigeti felvétele látható, az RTL műsorán pedig Szörényi-Bródy István a király c. közismert rockoperájának szegedi előadása (utóbbi Alföldi Róbert rendezésében).

Előre borítékolható, hogy az utóbbi nézettsége feltétlenül nagyobb lesz és nemcsak azért, mert könnyebben fogyasztható és ismertebb a rockopera, hanem azért is, mert Alföldi még soha ennyire nem volt az érdeklődés középpontjában, mint ebben az évadban. A szegedi előadást sajnos nem láthattam, de a kritikákat és blogbejegyzéseket olvasva ( a kommentekről nem is beszélve) biztosra vehető, hogy a közvetítés is éppúgy meg fogja osztani a nézőket, ahogy Alföldi személyisége teszi. Várhatóan rengetegen lesznek, akik rajongói attitűddel ülnek majd a TV elé, de nem kevesen csak azért, mert előre tudják, hogy gyűlölni fogják azt, hogy Alföldi modernizálta a darabot.

Elég mazochista hozzáállásnak látom azt, amikor valaki olyan előadást néz, amelyikről eleve feltételezi, hogy utálni fogja. Minek? Annyi ideje van az embereknek? Én olyan színházba, amelyiknek kicsit sem rokonszenvezek a műsorpolitikájával és semmi jót nem várok az előadásaitól, be nem teszem a lábam. Ha nem érdekelne az a felfogás, ahogy Alföldi hozzányúl darabokhoz, rá nem szánnám az időmet. Kommentekre főleg nem. Még persze bármi történhet a jövőben, van néhány rendező, akinek a munkássága eleinte tetszett, később kiábrándított (neveket minek említenék itt, kinek lenne jó?, de vannak többen is), őket nem nézem és ennyi, de nem is szidalmazom.

Az előadás kommentelőinek a többsége látatlanul nyilatkozott, ami megint csak azt jelzi, hogy ma, amikor nézhető lesz, még többen fognak véleményt nyilvánítani – lehet, hogy az első öt perc alapján. (Az előadás vége után fél órával már 390 komment volt csak a port.hu-n.)

Miután sajnos saját beszámolót nem tudok Robi előadásáról feltenni, bármilyen szomorú is ez, álljon itt egy rövid összegzés, amelyiket ma kaptam magánlevélben. Ebből úgy érzem, hogy a személyes élménynél is több jön át:

"Tegnap láttuk Szegeden az Istvánt. Grandiózus! Ez is jól áll Robinak, ezt is tudja. Azért az nagy dolog, h a kamarai Sirálytól idáig tart a spektruma. Persze egész más ez, mint az eredeti vagy az eddig megszokott IaK. Dehát nem is számíthattunk másra. Ennek ellenére voltak, aki fanyalogva álltak fel. Ennek oka, h Robi nem egy rockoperát rendezett, hanem egy drámát, amelyet (változó énektudással bíró) prózai színészek játszanak el. Kivéve persze Feke Pált, akit először nem is értettem, mert nekem nagyon nem jön be és biztos vagyok benne, h Robi szellemiségébe sem igazán illik bele. De talán épp ez volt a koncepció, h ő kilógjon ebből a gárdából – ahogy István is egy (igaz, sokak által támogatott, de mégiscsak) magányos harcos volt. Vagy csak ráoktrojálták J Mindegy, nem volt zavaró, mert jól énekel. Másoknál meg épp ez, illetve az eredeti hangokkal való elkerülhetetlen összehasonlítás okozhatott befogadási problémákat. Nyilván Stohl hangban, nyersességben nem veheti fel a versenyt Vikidállal, de megoldotta. Nem volt hamis - mint ahogy senki sem -, csak a felső régiókban gyenge (nem rockos). De ő egy egészen más Koppány. Robi az ő gyötrődését is be akarta mutatni, többrétűvé tette a figurát és arra jó volt Stohl. Érdekes módon a rocker Novák is hangilag volt kicsit kevés, dehát az ő párhuzama a nem éppen könnyű Bill. Persze Novák zseniálisan hozta az őrületet a szerepben, úgyhogy ő is jó választás volt. Mint ahogy egyértelműen az Tompos Kátya, Udvaros és Hevér Gábor is. László Zsolt pedig meglepően magabiztos volt a(z igaz, nem túl nagy amplitúdójú) dallamok megformálásában. Ugyancsak meglepetésként ért Blaskó kifejezetten kellemes alsó lágés éneklése. A volt Nemzetis csapat oszlopos többi tagját (Makranczi, Bánfalvi, Znamenák) pedig jó volt látni a színpadon és a szállodában (Bodrogi) is. A legnagyobb durranás pedig Feró. Fantasztikusan kitalált karakter és zseniális megjelenítés Feró által. Érdekes nézni Varga Mikivel együtt, h uahhoz az ötlethez milyen másként – persze, habitusuknak megfelelően – viszonyulnak. Ötletből és utalásból persze most sem volt ötlet, és az aktualitások ezúttal sem voltak zavaróak, legalábbis a normálisan (vagy csak egyáltalán?) gondolkodóknak nem. És nem a személyes hadjárat érződik belőle, mert ezek nem csak egy embert, hanem egy egész országot érintő problémák.

Egy biztos, azt senki nem tagadhatja, hogy Robi ismét bizonyított rendezőként, ezúttal egy számára sem mindennapi környezetben, és újfent sikerült emlékezeteset alkotnia. "

Aki egy jól megírt, ámde kevéssé pozitív kritikát akar olvasni, annak itt ez a link. Engem az összes írás közül ez szórakoztatott el leginkább és azt hiszem, hogy vannak benne olyan pontok, amelyekkel azok is egyet érthettek, akiknek alapvetően tetszett az előadás. Kétségtelenül szakmai alapon bírál Marton Árpád, ez átüt sorain.

 Ha Szegedre nem is jutottam el, tegnap megnéztem az Erkel-opera előbemutatóját a Margitszigeten, azt, amelyik az Alföldi-előadás konkurenciája lesz.

Mindazok, akik szeretik a kifejezetten hagyományos operát, amikor a nagy kórus történelmi jelmezekben áll a színpadon, az énekesek ide-oda vonulgatnak, a király a trónuson ül, majd méltóságteljesen körüljár, alkalmanként kivont karddal lépked – azok jobb, ha eleve az MTV1-re kapcsolnak és ezt a közvetítést nézik. Ha valaki nem akarja, hogy egy történetet aktualizáljanak, a mába ültessenek át, hát azok nem fognak csalódni. Egyetlen olyan eleme van az előadásnak, amelyik Erkel Ferenctől nem származhat: István víziójában a magyar nép további sorsáról lyukas zászlót lobogtatnak, megjelenik az 56-os forradalom képe. (Erkel eredetileg a negyvennyolcas forradalmat akarta megidézni, de ezt a cenzúra annak idején nem engedte. Most lett belőle ötvenhat.) Ha ezt a megközelítőleg 1 percet leveszem a 2,5 órából, akkor azt mondhatom az egész előadásra, hogy hagyományőrzés folyik a javából. Az volt a cél, hogy minél eredetibb formában adják elő a művet – ez megtörténik, de sokkal több nem.

Nem kifejezetten invenciózus a rendezés, számomra a vonulgatás, a ceremónia sok is volt – utólag az Operában látható Hunyadi-előadás fel is értékelődött. Nagy Viktor persze csodát nem is csinálhatott, ha valaki elolvassa a mű cselekményét, amelyik Imre herceg sorsát illetve a kereszténységhez hozzászokni nem akaró pogány intrikus Sebőst állítja a középpontba, akkor egy kusza és helyenként feleslegesen túlbonyolított sztorival találja magát szembe. A történet egyértelműen fikció, nyugodtan nevezhető történelemhamisításnak is, ha nagyon meredek kijelentéseket akarunk tenni. Egy operaszerző persze akármit kitalálhat, eladhat nekünk egy olyan mesét is, amelyikben valaki csak azért öli meg a férjét a nászéjszakán (Crescimira horvát hercegnő Imre herceget), mert a férfi homályos esküjére hivatkozva nem akarja a házasságot elhálni, de mivel a szerző itt valódi történeti szereplőket használ fel, a kevéssé tájékozott nézőt könnyen félreviheti ez. Reményeim szerint Imre herceg vadkan általi haláláról a többség csak hallott, de nem kizárt, hogy Erkel operáját nézve lesznek egy páran, akik most elbizonytalanodnak. Imre szüzességi fogadalma a XII. században jelenik meg először, utólagos magyarázatként házassága gyermektelenségére – Erkel ezt használja központi motívumként.

Nem véletlen, hogy a Hunyadit sokat játsszák, ezt az operát pedig nem – dramaturgiailag sokkal erősebb az, van egy szerethető és végig középpontban álló hős, logikus vonalvezetésű a történet.

A hagyományos operákat rendszerint kifejezetten azért rendezik, hogy néhány énekesnek jó szereplehetőséget adjon. Az idei évadban nem egy olyan előadás született az Operában, amelyik esetén gyenge v. közepes rendezői munkát tapasztalhattunk, ugyanakkor a sokszor színész-ellenes rendezői koncepció ellenére is értékelni lehetett a nagyszerű énekesi teljesítményeket. Jelen esetben a rendezés nem tudta előnyösebb helyzetbe hozni az énekeseket, de legalább különösebben nem is nehezítette tovább a dolgukat. Ugyan a tegnapi előadást pontról pontra végig leírhatnám (valahogy volt időm jegyzetelni is, kevésszer éreztem azt, hogy elvarázsol a színpadi akció), ez annyira nem lenne izgalmas olvasmány, így inkább csak kiemelem azokat, akik egy kicsit több esélyt kaptak, jobban előtérbe kerülhettek. (Általam nagyon kedvelt énekesek sokasága vett részt a produkcióban, akiket szívesen nézek – Bátki Fazekas Zoltán, Balatoni Éva, Gábor Géza, Geiger Lajos kicsi szerepeket kapott és közel sem tudott annyi mutatni magából, amennyire képesek lettek volna, lényegében statisztáltak. A rövid megjelenéseiknek azért így is örültem ill. örültünk, mert Vilma is nézte az előadást.)

Voltak szerencsésebbek is, akik az említetteknél sokkal jobb helyzetben voltak, énekesként néhány ária erejéig valóban megvillanthatták tehetségüket. Bretz Gábor címszereplőként jó volt, de persze a darab mozgatója nem ő, hanem egy intrikus szereplő (Sebős, pogány harcos – László Boldizsár énekli a szerepet). István király Erkel felfogásában maga a béketeremtő, aki ellenségeire is az Isten áldását kéri, fegyvertelenül fegyverezi le őket és még életében szentnek szólítják. Bretz maga a dinamizmus – éppúgy nem hiszem el neki az öreg, megtört királyt, akinek örökösről kell gondoskodni, ahogy az évad elején nem hittem el azt, amikor az „és mindig is éjjel lesz már” mondatot énekelte Kékszakállúként. A rendezés nem hagyhatná figyelmen kívül az énekesek külső megjelenését, alkatát. Muszáj lenne vagy sminkkel, vagy instrukciókkal hozzájárulni, hogy a fiatal énekes ilyen öreg szerepekben is hiteles legyen, ha egyszer ilyen szerepeket osztanak rá. Don Giovanniként, Leporellóként, Torreádorként és még számos szerepben Bretz tökéletesen a helyén van. Némi támogatással persze a korban nem hozzáillő szerepeket is egészen megoldhatná (nemcsak énekesként). A színház az átváltozásról szól, nem lenne reménytelen az ügy – mivel a lényeg rendben van (az énekes hangja szép). László Boldizsár sikere nagyobb persze, a gonoszoknak mindig több szerencséjük van…

Az előadás első felében arra lettem figyelmes, hogy végig statikus állóképek, magánszámok követik egymást, alig figyelhető meg az, hogy két szereplő között kiépülne valamilyen kapcsolat. Az első rész végéig talán az egyetlen kivétel Gizella és fia rövid jelenete, amelyben néhány perc erejéig Wiedemann Bernadett és Balczó Péter között valóban érzékelhető az, hogy valami kötelék létrejött. Nem két énekes áll a színpadon, hanem egy fiáért aggódó anyát látunk, aki iránt a fia bizalommal is van, elmondja neki, hogy mi a fő bánata. (Az már egy másik kérdés, hogy miért kell egy szüzességi fogadalmat tett királyfira ráerőltetni a házasságot, ráadásul úgy, hogy a menyasszonyt nem tájékoztatják a várható kilátásokról. Mi várható ettől a frigytől? Utód nem. Illetve: ha a fogadalom titkos, akkor az anyjának sem mondhatná el. Itt van némi ellentmondás, ami gyengíti az operát. Minden ezen a tényen bukik el, hogy nem beszél a fogadalmáról Imre. Ezen bukik el egy ország sorsa?)

Ezt követően a legizgalmasabb és legélőbb pillanat az első rész utolsó perceiben következik: megjelenik a hercegnő, Crescimira, akiből sugárzik a boldogság. Egy fiatal lány, aki nagy reményekkel, lendülettel jön az idegen országba, hogy még aznap csalódjon és megölje a férfit, akiről álmodott. Keszei Bori ekkor még nem énekel, csak a második rész elején jön el az ő ideje, de már itt elhiteti a figurát. Talán ő az egyetlen szereplő, akinél azt éreztem, hogy van jelentős feladata, énekesként és színészként egyaránt és egységes szerepformálással be is teljesíti az elvárásokat. Emlékezetes a kettőse Balczó Péterrel. Látunk egy sugárzóan szép fiatal nőt, aki rajongva énekel a szerelemről és a boldogságról egy olyan férfinak, aki úgy néz, mint aki citromba harapott. A néző persze tudja, hogy mi ennek az oka (Imre szüzességi fogadalma), de nagyon megértjük a visszautasított menyasszony haragját, aki sokkal realistábban látja a világot és szerencsés vetélytársat gyanít. Ha valamit viszünk magunkkal ebből az előadásból, akkor valószínűleg ez a jelenet az.

Ha valaki a közvetítést nézi, akkor érzékelni fogja, hogy a nézők túl sokat nem tapsoltak az előadás közben, sőt a végén is elég nehezen indult be a közönség. Egyetlen jelenet volt, amely a látvánnyal hatott: egy hatalmas fémkarikán lobogtak a lángok, a sámán jelenetében. A díszlet maga jelképes volt, semmiképp nem realista (a tüzes koronára asszociálhattunk, illetve az aranyszínű körfalat egy hatalmas kard döfte át, nyilván az Árpádok viszályára, a magyarság permanens testvérharcára utalva). A trónszék díszítése egyszerre idézi egy fa koronáját és szarvasagancsokra is emlékeztet, rajta a nagyszentmiklósi aranykincs egyik leghíresebb domborműve (amelyen egy meztelen nőt ragad el egy sas). Ha csak ezt a díszletet nézzük (Kentaur munkája), akkor még azt is várhattuk volna, hogy többről lesz szó, mint pusztán az Erkel-opera lebonyolításáról.

Ha megnézzük a történetet, akkor ebben is a pogány-keresztény ellentét a leghangsúlyosabb, azzal a döntő különbséggel (ha pl. a Szörényi-Bródy rockoperához viszonyítunk), hogy itt István egyértelműen pozitív (és erős!) szereplő, ellenfele intrikus, aki megtérése esetén minden bajt elkerülhetett volna. István célja a béketeremtés, semmi más. A hatalom nem érdekli, ellenfelei pedig épp a hatalom megszerzéséért törnek ellene. (A hatalom a rockopera Istvánját sem izgatja, csak belekényszerül a helyzetbe - ezt azért meg kell jegyeznünk. Erkel Istvánja nem is tétovázik.)

Talán azért is kevéssé érdekes ez a történet, mert olyan nyilvánvaló, hogy ki a jó, ki a rossz. Túlságosan is papírízű lett a szent király, még a legtöbb közünk az őrült királylányhoz van. Ez pedig mégsem túl ideális…

Ha valaki lemaradt a közvetítésről – akár Robi előadása, akár egyéb tényezők miatt, akkor még elmehet az ősz folyamán az Erkelbe, ahol műsoron lesz az opera. Alföldi előadása pedig az Arénában látható, augusztus utolsó három napján.
(A tegnapi TV-közvetítés kapcsán nemsokára még egy bejegyzés várható - ugyan ez már egy másik dolog, nem színház, de sok tanulság levonható ennek kapcsán is. Nekem nagy élmény volt, mivel az elmúlt évben 212 színházi előadást láttam, de "élő" TV-programot ezen kívül egyet sem néztem.)

Címkék: Alföldi Opera Szeged István a király István király Bretz Gábor Wiedemann Bernadett Margitszigeti Szabadtéri Színpad Balczó Péter Keszei Bori

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr445468848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.