Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

június
14.

RaM Colosseum - Alföldi öltönyös kőművesei, avagy a sikeres karrier titka

"Tragédiának nézed? nézd legott Komédiának, s múlattatni fog." |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

Van rá eset, ha ritkán is, hogy egy előadás éppen arra a kérdésre keres vagy akár talál is választ, ami valakit éppen foglalkoztat. Sokszor persze ez lehet egyéni élethelyzet kérdése is,  ahány néző, annyi előadás. Tegnap éppen ez történt velem. Nagyon kellett ez az előadás, mert rossz napom volt, és bár sötét gondolataimra ez az előadás is rábólintott,  szépen mondta ki a rettenetet, azzal föl is oldva.

Alföldi rockballadája, az "öltönyös" Kőműves Kelemen számomra a sikerről és a siker áráról szólt. Erre az asszociációra nem volt nehéz rátalálni látva az öltönyös pasasokat. A jelmezek önmagukban is elárulták, amit Alföldi színházának törzsközönsége a színházba indulás előtt is tud: most nem egy hagyományőrző néptáncelőadást fogunk látni, hanem a mai életünkről szól az előadás. (Elvileg az öltöny össze is kötné a nézőteret a színpaddal, a papírforma szerint színházba is járnak még öltönybe, de ha esetleg a RaM Colosseum nézői lazábbak is, a közönség nagy része mindenképp az íróasztalnál dolgozó kategóriába tartozik. Várhatóan a kőművesek száma csekély lesz a nézőtéren, így nem kifejezetten róluk szól a történet, bár akármilyen társadalmi státuszú ember magára veheti.)

Alföldi 12 kőművese egy szép hosszú asztalnál "tanakodik össze", menedzsereknek, esetleg építési vállalkozóknak tűnnek, Boldizsár és Kelemen alkalmanként egy emelvényhez lép és politikusként viselkedik. Van minden, laptop, mobil és persze ehhez illeszkedve az említett öltöny-nyakkendő. Ha a szórólapot nem látnánk előre, meglepődnénk ezen a ruházaton. A 12 kőműves hozzáállása az építkezéshez lagymatag, nem haladnak. A karrier miatt átmenetileg vagy tartósan mind háttérbe szorítják a családot, ez közös pont. Magos Déva várának felépítése, mint kihívás egyedül Kelement izgatja, szeretne valami fontosat létrehozni. Egyedül benne van meg az erő, hogy a kudarc után naponta újrakezdje. Elhisszük neki, hogy az ő falrészlete megmaradna, ha a többieké nem rántaná le. A többiek, élén Kelemen ellenpontjával, Boldizsárral, kizárólag "a fél véka ezüst és a fél véka arany" bűvöletében nem adja fel ezt a reménytelennek induló projektet. Boldizsár meggyőzi őket, hogy csak emberáldozat árán érhetnek el sikert és "kinek felesége legelébb ér " oda, azt feláldozzák a cél érdekében. A kőművesek között van egy, aki kihátrálna, azt nem hagyják - és végül mindnek szerencséje lesz, mert Kelemen  felesége ér a várhoz és őt nemcsak megöli (konkrétan a férje), de előtte mind meg is erőszakolják, amiről se a ballada, se a rockballada nem szól, de nyilván előfordulhat a felforrósodott helyzetben. (A ballada egyébként is kihagyásos szerkezetű műfaj, belefér az, hogy Alföldi ráerősít a brutalitására. Tagadhatatlan, hogy ezáltal még kegyetlenebb lesz az egész.) Furcsa, vagy nem furcsa, de Déva vára felépül, sőt ráadásul mindenki megússza a számonkérést, a kollektív gyilkosság feltáratlan marad. Lehet ünnepelni. Jön a sör és virsli ünnepe - ami nem egy előadásban (lsd. a Mohácsi-féle Liliomfi az Örkényben) jelzi, hogy ez a mi szintünk, ez az elérhető maximum. (A régebbi évjáratúaknak a május elsejei majálisok is eszébe juthatnak róla.)

Minthogy ez a népballada általános iskolai alsós tananyag volt sokáig, remélhetőleg nem spoiler ez, amikor a szokásomtól eltérően a történet vázát leírom. Ha ugyanis lecsupaszítjuk a sztorit - lényegében nem sokkal részletesebb maga a 1,5 órás zenés-táncos előadás sem -, akkor egészen nyilvánvalóvá válik az üzenet.

Itt van egy lelkes, elhivatott ember, aki Déva várát kizárólag a mű létrehozásáért, a nagy tettért akarja létrehozni. Részben hiúságból is persze.  Ő valóban hisz abban, hogy "alkotni születtünk", illetve az előadás másik emlékezetes dalát is meggyőződésből énekli: " Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet."

Ott van 12 másik kőműves is, aki viszont csak a pénzért dolgozik. "Csak élni akarnak, semmi mást."  Az egész történet kizárólag Kelemennek tragédia, aki feleségét és gyerekét is elveszíti, a többieknek egy sikeres vállalkozás története. Sorsa rárímel a Blaskó Péter  által elmondott fiát elhagyó asszony balladájára, azzal a különbséggel, hogy Kelemen a nagy tettért, a dicsőségért ad oda mindent. Jobb-e ez, mintha csak a pénzért tenné? Különb ő ettől, hogy "a nagyobb jó miatt" áldoz fel egy emberi életet? (Ezt a dilemma a Harry Potter egyik alapkérdése, hogy ilyen alapművekre is utaljak, ha már eddig volt Madách, Illyés - legyen egy ismertebb szerző is.)

Érdemes-e egy várért egy embert elpusztítani?  Kelemen meghozza az áldozatot és tönkremegy bele. Nem véletlenül teszi Alföldi a hosszú asztalt a színpadra. Erősen az utolsó vacsorát idézi, még a résztvevők száma is egyezik és a mártír-sors is, ha nem is ő az, aki meghal, csak az élete értelme vész oda. 

Az előadás megmutatja, hogy nem ez a jó út, nem Kelemen útja a követendő. Nem kell lelkesedésből, szenvedélyből, egy ügy szolgálatában cselekedni, mert az tragédiához vezet. Boldizsár mondja is, hogy nem kell az ember lelkét beletenni a várba, abból csak egy van. A járható, a sikeres út a tizenkét kőművesé. Ők kizárólag a fél véka aranyért dolgoztak, nem idealisták. Nem is az ő feleségük jött (még szerencsések is) - volt olyan kőműves, akinek az nem is volt, így rosszul sem járhatott volna, nem áldoztak fel semmit. Önfeledten élvezhetik a sikert, a virslit és a sört, megússzák a büntetést és felveszik a jutalmat. Ez az út. Ezt kell csinálni. Aki nem így tesz, az megjárja. 

(Milyen kár, hogy ezt az előadás előtt is ilyen tisztán láttam, és mégsem sikerül a szemléletváltás. Majd most ismét átgondolom az életstratégiámat.)

Annyira itt van a Nemzeti igazgatóváltásának ideje, hogy nem tudom nem összekapcsolni ezzel ezt az Alföldi-rendezést. Érezni  a keserűséget,  ott van benne az is, hogy ha a nagy művet nem hagyják befejezni, félkész állapotban lebontják, akkor jobb lesz mindenkinek a jövőben pénzes munkákat bevállalni, abba nem fog senki belehalni. Én csak arra gondolok, hogy bár ez a rendezés utóiratnak tűnik a Nemzeti évadához, ugyanakkor milyen szerencse, hogy ezt már az épületen kívülről fogalmazta Alföldi, így most ez nem megy veszendőbe. Minden bizonnyal jön egy hosszú és jelentős sikerszéria, talán a Pesti Színházban készített előadáshoz hasonló. Amíg bírják a fiúk erővel a táncot és ha sikerül a rengeteg helyről összeválogatott színészgárdát egyeztetni.

Itt jönne az írás  logikus befejezése. De annak a pár embernek, aki még kitart, hozzáfűznék a színházi előadás megvalósításáról is néhány megjegyzést, ha valaki a konkrétumokra kíváncsi, nem arra, hogy én milyen üzenetet veszek le az előadásból. Más másként értelmezheti, élethelyzetétől függően.

Alföldi az utóbbi két évben ismét visszatért - most is -  a kevés látványelemet hasznosító korai stílusához, praktikus okokból, mondhatni kényszerből. (lsd. forráselvonások a Nemzetiben) Én a magam részéről ezt a stílust szeretem is, amikor a színész számít igazán.

Most van egy emelvény a színpad hátsó felében, rajta élő zenekar. Előtte az említett szónoki pulpitus és a hosszú asztal, amelyet percek alatt szétszednek, átalakítanak, odébb tolnak, szükségletek szerint. Praktikus az egész, nincs benne egyetlen öncélú elem sem. A hosszú asztal az utolsó vacsorán kívül az olvasópróbák szokásos kelléke, még azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy ad hoc maradt benne a darabban, ha nem tudnám, hogy Alföldi az előadásait először gondosan megtervezi, a kereteket felrakja a színészeknek, azok meg kitöltik. 

Déva vára képzeletben jelenhet meg, a nézőtéren lenne. Az előadás erős pillanatai közé tartoznak azok, amikor a szereplők mereven néznek felénk felkapcsolt nézőtéri világítás mellett. Számonkérő-kutató tekintetek ezek, nem lehetünk egészen biztosan, hogy az omló falakat vagy civilben a mi reakcióinkat lesik. Mi ugyan különbek vagyunk, mint ők? (És persze a Jézus-párhuzam folytatható: ezek miatt az emberek miatt áldozta fel önmagát?)

A jelmezek ugyanígy egyszerűek, részben egyediek (mindenkinek kicsit más az öltönye és a nyakkendője), de persze egységesek. Az előadás egyetlen női szereplője piros ruhában, amit nem kell magyarázni. Boldizsár kőműves, az emberáldozat-ötlet értelmi szerzője pedig feketében. Szépen ki van dolgozva, ahogy az öltönyök lelazulnak, az ingek kigombolódnak, majd eltűnnek - az ünnepi virslizésen szinte hiteles lesz a szereplők kőműves volta is, majd a tombolás után visszacivilizálódik mindenki. A mikroportok furcsán hatnak a színészeken, lehet, hogy némileg zavaró is a farzsebükből kidudorodó  elem. (Stohl Andrásnak nem áll jól.)

Az élő zene és a tánc roppant fontos része az előadásnak, Vári Bertalan koreográfiája illik a koncepcióhoz. Nem tűnt rendkívülinek, ugyanakkor itt prózai színészek táncolnak és énekelnek. Nem kis megterhelést jelent nekik,  értékelni kell, hogy nem tűnik kevésnek a teljesítményük. Se azt, hogy valaki kirívóan gyengén csinálta volna, se azt, hogy a többinél jobban, nem érzékeltem. A kőművesek kiválasztásánál ránézésre mintha az is szempont lett volna, hogy mind nagyjából egyforma magasak legyenek. Ez egy táncprodukciónál számít is.

A tizenhárom+ két színész feladatának súlya elég különböző. Radnay Csilla számára ez nem álomszerep, az bizonyos. Az első részben a közönség soraiban ül, onnan énekel, majd jön a kínos rész, a kimászás. Az ilyen megoldásnak mindig megvan az ára. Utána lényegében egy jelenete van, amelyben látványosan megerőszakolják és megölik (ez már megkönnyebbülésnek tűnik). Később az átlátszó szónoki emelvényben kuporogva végig jelen van, élőként követi az eseményeket. Blaskó Péternek szintén kevés jelenete van, de azok mind súlyosak, fontosak. Éppen ezért ez egy valóban hálás szerep és még nem is kényszerül énekre-táncra, maradhat a megszokott eszközeinél. A fontos fordulatok hozzá köthetők. A balladát megrázóan mondja el, ha valaki eddig nem értékelte volna a jelenlétét, most megérti, hogy Alföldi miért hívja még vendégszerepekre is. Hitelessé tud lenni a néhány rövid epizódban is. Kelemen kőműves Stohl. Most is tragikus hős, az előadás tartópillére. Jól bírja a terhelést, de énekhangja nem különösebben karakteres, nem lehet azt mondani, hogy különösebb énekesi vonzerővel rendelkezne, de nem is zavaró. Hujber Ferenc figurája jóval kevésbé összetett (Boldizsár), a többi szereplő pedig egy-egy vonással jellemzett csupán. Az, hogy melyik nézőnek ki tűnik fel, biztosan függ attól, hogy kit ismer és mennyire. Kevesen lehetnek, akik mindenkit láttak már játszani. Én a többiek közül mindössze 5 szereplőt ismertem fel, a maradék 6 kőműves egészen új arc volt számomra. Igazi nagy lehetőséget a mű nem is adott, hogy mindenki egyéniségként tűnjön ki. (Ámbár az életben is az a benyomásom, hogy többnyire statiszták vagyunk, csak mi éljük meg mind a saját drámánkat főszereplőként. Ha nem érintene minket olyan közelről, akár komédiának is nézhetnénk, de csak nem sikerül.)

Az előadás június hónapban mától megtekinthető a RaM Colosseumban a Kárpát utcában, a Vígszínháztól néhány trolimegállónyira. Amint láttam, ha sok nem is, de néhány jegy még kapható. Mára most éjjel fél 1-kor még kettő.

Színlap

Címkék: Stohl András Nemzeti Alföldi Blaskó Péter RaM Colosseum Kőműves Kelemen

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr75360597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.