Már többször megállapítottam a Radnóti Színházról, hogy annak ellenére, hogy van egy határozott profiljuk, kiszemelt célközönségük és szépen elélnének biztonsági játékkal is, nem rettennek vissza a kockázatvállalástól. Az, hogy Zsótér Sándor rendszeresen munkát kap itt, bemutatnak igazi kortárs szerzőket, még mielőtt országosan elismert híresség válna belőlük, mind-mind ezt mutatja. Ezek a vállalkozások hol sikeresebbek, hol kevésbé, illetve (ami nem azonos) szakmailag jelentősek vagy kevésbé említésre méltóak, ez nem von le abból az értékből, hogy valami ott igenis végbemegy, ami máshol (= túl sok helyen) nem. Rendkívül egyszerű lenne egy igazán biztonságos műsortervet készíteni a Radnóti színészeire, lehetne folyamatosan a polgári közönségnek Csehovot és Ibsent felváltva Molnár vígjátékokkal játszani. Az, hogy új utakkal próbálkoznak, új szerzőkkel és új rendezőkkel számomra nagyon szimpatikus. Kockázat nélkül nincs nyereség.
Jelenleg egy új és ismeretlen szerző, Nényei Pál a színház társulatára írt darabját mutatják be, vasárnap. Nagyon kedvező az, hogy a szerző eleve a megadott színészekben gondolkodott és benyomásom szerint el is találta a színészekhez passzoló figurákat majd minden esetben.
A darab érdekes és elég merész koncepció van mögötte. A két világháború közötti időszakot, ill. a vége felé inkább már a negyvenes évek közepét idézik fel, de amennyire lehetséges a cukormázas oldalról. Ahogy a szórakoztató előadások, ugyanúgy igyekeznek elfedni a korszak igazi arcát, de az apró utalásokban csak kitüremkedik a valóság.Ezt a ruhákból készített falikárpit jelzi leginkább, elég sok katonaruha is van közte és egy tiszti (tengernagyi?) öltözék az, ami a legdominánsabb. A gazdátlan ruhákról a halottakra ill. eltűnt gazdáikra is asszociálhatunk. Szintén a valóságra utal a narratív lezárás, emlékeztetett a Holt lelkek előadásra, csak most szerencsére rövidebb volt.
A vígjátéki történet szokványos lenne, azt leszámítva, hogy a szereplők karikatúráknak tűnnek inkább. Hasonló színben tűnnek fel, mint a némafilmek szereplői, akik természetellenesen gyors mozgásuk miatt a mai nézőnek szokatlanok. Minden alaknak egy a XX. század első felében valóban jelentős színész nevét és szerepkörét adta a szerző. Némi bonyodalmat is okozhat ez, nem biztos, hogy mindenki azonnal kapcsol, hogy ez a Kabos, nem az a Kabos, például. A színészek viselkedésükkel csak finoman utalnak a modellre, iróniával reflektálnak rá. A szerepkörök és egymáshoz való viszonyuk stimmel, így például a történet egyik alappillére a Törzs Jenő és Csortos Gyula szerepkörei közötti ellentét, ami itt cégeik közötti versengésként jelenik meg.
A nagy kérdés és talán valós probléma az, hogy a Radnótiba rendszeresen látogató közönség számára ezek a nevek valóban előhívnak-e valamit. Ha egy mai pesti harmincas beül a színházba és azt hallja, hogy Perczel Zita, mi fog az agyában megjelenni? Kabos Gyula és Karády Katalin, esetleg Jávor Pál még a legesélyesebb arra, hogy párhuzamot húzzon a néző köztük és a színpadi árnyuk közé, de én nem vagyok meggyőződve, hogy a többi név egy átlagos nézőnek bármit is mond. A színház tűnékeny, és az sem biztos, hogy a régi filmeket ismerik a mai fiatalok. Készült másolat még a Hyppolitból is, valószínűbb, hogy azt nézik, nem az eredetit.
Az előadásnak a problematikusságát részben abban látom, hogy művelt nézők kellenek hozzá. A címről előjön Babits verse egyből? Vagy nem? Felismeri majd valaki a darab elején, hogy azt mondja el Bálint András bábszínházi illusztráció kíséretében?
Ilyen ismeretterjesztési vállalkozást ugyanennek a korszaknak a kapcsán láthatunk a Tháliában is - EMKE, Bombaüzlet - , a Vígben ilyesmi lenne a Zöld kilences.
Mi van akkor, ha valaki nem tud mihez viszonyítani? Marad a történet, ami erősen karikírozott. A szereplők a szerepet eltartják maguktól, csak rövid periódusokra tudunk együtt menni a fiatal szerelmesekkel, vagy még inkább Perczel Zitával. Petrik Andrea és Adorjáni Bálint kettőse az, ami leköt minket - elég hamar sejtjük, hogy a viszony nem szerelmi lesz, hanem egy plusz csavarást tesz bele a szerző a történetbe. A zenés betétek le-leállítják a cselekményt, elvileg ez is csalétek lenne a nézőknek. A főpróbán még az előadás tempója nem állt be, de ez sehol nem szokott még igazán működni, ahhoz nézőkre van szükség, hogy az előadás elnyerje végős formáját. Érdemesebb az ilyen előadásokat már a tizedik alkalom után nézni.
Nekem nagyon tetszett a látvány, praktikusan mozgott a néhány díszletelem. Jó volt az erkélyre felemelt zenekar, az élő zene mindig hozzáad az előadáshoz. Nagyon szerettem ebben az előadásban is Petrik Andreát, Adorjáni Bálintot és persze jó Szervét. Gazsó Györgynél nem tudtam eldönteni, hogy miként viszonyul a szerephez, mennyire cél v. instrukció Kabos utánzása. Nem éreztem azt, hogy ez a szerep neki igazán kedvére való lenne - könnyen lehet, hogy tévedek. Nem érzem, hogy kihívás lenne. Szeretném már megint a Főfőnökhöz hasonló igazi nagy szerepben látni, lehet, hogy ez a bajom mindössze. Kováts Adél Karády-imitációja nem rossz, valószínű, hogy nem lehetne jobban megcsinálni. (De nem ugyanaz a kaliberű lehetőség, mint a Vágyvillamos. Egy kis relaxáció lehet neki ez a szerep, nem kell önmagát meghaladnia hozzá.)
A többi szereplőt nem sorolom, csatolom a színlapot. A produkcióval kapcsolatban az lesz a kérdés, hogy a nézők mennyire lesznek nyitottak, felkeltik-e ezek a régi nagy nevek az érdeklődésüket, vagy ha nem, akkor ezt a tehertételt elbírja-e az előadás.
A rendező most is, mint jellemzően a többi előadásai esetén, nagyon kevéssé tolta magát az előtérbe, a színészekre koncentrál, helyzetbe hozza őket. Ami a darabban benne van, úgy érzem, hogy azt kihozza Göttinger Pál belőle.
