Mármint az első felvonásban.
Ez ismét variáció a „láttam és nem láttam” témára. Láttam egy nyílt próbán az első felvonást és az előadás korábbi 2007-es verzióját (A szegény hekus esete a papagájjal). Akkor Szilágyi Tibor hekus volt, most rendező. Egyezett a díszlettervező is, illetve Szőlőskei Tímea és Dózsa Zoltán is azonos szerepben léptek fel.
Akkor és most is lényegében fanyalogva („ne már, egy bohózatot nézeek?”) csak és kizárólag Vári Éva főszereplői részvétele miatt mentem el az előadásra. Mindkétszer az történt, hogy az előadás levett a lábamról. Szórakoztató színháznak készült, és szórakoztat is. Elfelejti az ember a személyes bajait, nem akarják semmire sem ráébreszteni, nem tud meg semmit se magáról, se a társadalomról. Mintha kikapcsolták volna. Ezért szívesen fizetnek az emberek és ezt a Játékszínben megkapják biztosan. Korrekt eljárás. Vári Éva jó. Én szeretem nézni. 73 éves és kinéz esetleg 50-nek. Gyönyörű lábát akárki megirigyelheti, a ruha előnyösen kiemeli.
A kellemes meglepetést – nem fogjátok elhinni – Gálvölgyi okozta. Akik minden sorát elolvasták a korábbi hírleveleimnek esetleg (nem biztos) emlékezhetnek arra, hogy a Napsugárfiúkban nagyon nem tetszett ő sem. Most elmondhatom, hogy az előadás jelenlegi stádiumában Gálvölgyi visszafogott és különösen ha néhány másik (most nem nevezném inkább meg) színészhez viszonyítok – nem harsány. Nem túlozza el a helyzeteket, hasonlít egy öreg, megfáradt rendőrfelügyelőre a figurája. Persze nem tud nem Gálvölgyi lenni, de minthogy a néző arra fizet, hogy Gálvölgyit lássa, azt hiszem nem is akarná kiábrándítani és adja magát a megrendelőknek.
És a második felvonás? Sajnos tökéletesen elfelejtettem 2007 óta, hogy mi is a darab végkimenetele, bár az alaphelyzetre furcsa módon emlékeztem (ez engem is meglepett) – így voltaképp még lehet, hogy egy második felvonást megkockáztatnék. Az egészet újra biztosan nem.
Színlap: