Elérkezett a pillanat, amikor öt év után eldöntöttem, hogy az eddig zárt körben terjesztett hírlevelemet felváltom egy nyitott blogra, ami ráadásul szabadon kommentálható lesz. Mindent kiteszek apránként erre a blogra így utólag, amit  elküldtem eddig. (Az akciós ajánlatokat nem, azok már elvesztették az aktualitásukat.)

A kocka el van vetve, vége a biztonsági játéknak. Amit ide leírok, az nyilván továbbítható, idézhető, linkelhető. (Kövessük a kor szavát, bár telefonunk továbbra sincs - azon a területen még tartom magam.) Ha ismertek valakit, akit érdekel a színház, akkor szóljatok neki, hátha belenéz, esetleg bele is ír.

Remélem, hogy anyázni nem fog senki a kommentekben, mert ez a blog EGY vélemény a színházi előadásokról, nem zárja ki azt, hogy más mást gondoljon, ne szeresse azt, amit én szeretek vagy netán fordítva - rajongjon valamiért, ami engem netán untatott. 

Amit írok, nem AZ EGYETLEN igazság, nem lépek elő megmondó embernek.  A színház játék elsősorban, és az az egyik szépsége, hogy ugyanaz az este elbűvöl egyeseket, míg mások kedvetlenül távoznak róla. 

Amit viszont szeretnék, ha mindenki aki egy előadásról akármilyen véleményt nyilvánít az azután tegye, hogy megnézte. Ne csatlakozzatok azokhoz, akik úgy ítélnek meg színházakat és előadásokat, hogy nem járnak oda. Én sem közlöm a véleményemet olyan előadásokról, amelyeket nem láttam és olyan színházakról, ahova nem járok. Ez a minimum. Már a listám alapján is körvonalazható, hogy jellemzően milyen előadásokról lesz ill. volt szó. A másik: miután nincs tévém, ezért nem látok bele abba sem, hogy egyes művészek a színházon kívül mit produkálnak, esetleg hogy járatják le magukat - így én mindenkiről csak a színházi tevékenysége alapján írok. Ha valaki még celeb is - hát az,a jegyeladást segíti a színháznak, engem  viszont nem érint.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy ez EGY NÉZŐI vélemény, nem szakértői, nem kritikusi.

Az a lényeges különbség köztem és egy hivatásos kritikus között, hogy nekem nem KELL valamit megnéznem, ha nem akarom (bár néha úgy érzem, hogy vannak előadások, amelyeket muszáj látni, ha tetszik, ha nem), nem kapok semmit az írásaimért (nem mintha a kritikusokat túlfizetnék, ez sem igaz, de van akinek van egy állása valamilyen lapnál) - éppen ezért néznek engem sokszor hülyének, hogy minek járok ennyit színházba, ha még csak nem is fizetnek. Ha ez lenne a megélhetési forrásom, akkor ez megváltozna nyilván  és ami ezeknél jóval lényegesebb: igyekszem a már előzetes szűrésen átesett, hiszen saját magam által megnézésre kiválasztott előadásokban a jót megtalálni, azt, amiért érdemes megnézni. Igazán hibátlan, makulátlan előadások, amelyekbe nem tud egy szakértő belekötni, nincsenek. Ennél jóval több az az előadás, amely csak részben sikerült, de vannak szerethető vonásai - legyen az egy érdekes díszlet, rendezői ötlet vagy ami a  legjellemzőbb: egy-egy érdekes színészi alakítás, vagy néha marad csak a darab maga.

Én idén az eddig megtekintett 96 előadás szinte mindegyikében találtam valamit, ami érdekes volt, vagy amiből tanulni lehetett. Többsége lekötött, sok szórakoztatott - és csak néhány bosszantott fel, ami szintén tanulsággal járt. A színház a legjobb és a legunalmasabb időtöltés is lehet, attól függ hova vetődünk el. Nekem ennyi idő után, kb 3ooo megtekintett előadással a hátam mögött inkább szenvedélynek tűnik. Persze jobb színházat csinálni, mint nézni - de néhány előadás kifejezetten megkönnyíti azt, hogy az ember az életét folytassa és talán új és még újabb látószögeket kínál fel, hogy megértsük azt a világot, ami körülvesz.

Nagy kérdés, hogy egy félig töltött pohár üres vagy tele - nekem inkább tele, bár voltak leállásaim, amikor egy-egy előadás kiheveréséhez kellett pár hét. Ez a blog ezeket a mélypontokat is tükrözi, ha valakinek tengernyi ideje van és visszakeresne. 

Néző blogja ez más nézőknek, hogy esetleg kedvet csináljon előadásokhoz, illetve alkalmanként megóvja az olvasót, hogy az igazán nagy csapdákba belesétáljon. Legyünk szerényebbek: az olvasó kapjon információt, hogy mi látható a pesti színházakban.

Aki több előadást is látott azok közül, amelyeket én is, az önkéntelenül is összehasonlítja a saját véleményét az itt leírtakkal, és egy idő után fogja tudni, hogy mihez tartsa magát, hogyan értékelje azt, amit ezeken az oldalakon lát. Épp ezért igyekeztem és még inkább igyekezni fogok, hogy minél több objektív információ legyen a darabról, ne merüljünk ki annyiban, hogy "XY zseniális alakítást" nyújtott.

Lassan egy éve gondolok erre a lépésre, mivel az utóbbi időben észrevettem, hogy egyre hosszabbak az előadás-elemzéseim, nem tudom magam leállítani. (És felteszem a kérdést: van még aki eddig elolvasta és nem aludt be?)

A döntésben több tényező is közrejátszott, ezeket röviden összefoglalnám:

1. A színházi közélet megváltozása

Öt éve, amikor kezdtem a hírlevelet írni, még nem volt a magyar színházi élet és a szakma ennyire polarizált.

Szerdán, azaz tegnapelőtt megkérdezte a 12 éves lányom, amikor a Katona 30. évfordulójára nyílt kiállításra indultam, hogy az meg "milyen oldali színház". Látott ott előadást, de abból neki ez nem derült ki és most rákérdezett. Ez itt a baj, hogy ez felmerül egyáltalán.

Kisebb vagy nagyobb érdeklődéssel olvashattátok az egyre gyakoribb beszámolóimat a Nemzeti Színház kapcsán. Ez az új igazgatóváltás megviselt, és nem is pusztán a ténye, hanem a lefolyásának módja. Normális esetben megtörténhetett volna csak szakmai alapon is ugyanez, mert egy nagyon jó rendezőt felválthat egy másik nagyon jó rendező kizárólag azért is, mert a fenntartó ízlése más és más színházat akar.

(Bár azért kíváncsi vagyok, hogy lett volna-e bárki, aki a Zsámbéki-Székely páros által beindított Katonát 4 évvel a kezdet után meg merte volna pályázni ill. komolyan mondta volna a nyilvánosság előtt, hogy én is ki szeretném itt magam próbálni, hátha nekem még jobban megy. Én most n-dik alkalommal is csak így látom: egy felfutóban lévő társulat, amely még most kezdte a kibontakozást hagyja abba a működést - és jön egy újraindulás nagyon kedvezőtlen hangulatban.)

Ez a fordulat nagy fontosságú, összehasonlítható azzal, mint amikor a Deák térre készült Nemzetiből végérvényesen gödör lett, de az élet ment tovább és idővel előnyei is keletkeztek a váltásnak. Én bizakodom benne, hogyha véletlenül minden valószínűség ellenére megtörténne a csoda, és Vidnyánszkynak sikerülne 2-3 év múlva beindítani a negatív kezdés ellenére is a színházát, akkor ugyanilyen ostobán nem állítanák le bosszúból. 

Én a  nagy jelentőségű színházi eseményeket leszámítva szeretnék a magam részéről továbbra is az előadásokra koncentrálni, és pusztán azokról leírni a saját élményeimet.

A héten  láttam Alföldi Robit színpadon és Vidnyánszky Attilát is előadni a TF-en - ennek kapcsán gondoltam, hogy ezeket az eseményeket már erre a nyilvános blogra fogom feltenni.

Mindkét esemény elég érdekes ehhez és jó alkalom egy blog kezdésére. Szinte minden Alföldi-előadásról írtam, ami az elmúlt 5 évben bemutatásra került, emiatt is érdekes talán az, hogy egy külső szemlélő szemüvegén át nézve honnan hova jutott el ez a színház és hol tart most. De megközelítőleg 500 egyéb színházi estéről is írtam megjegyzéseket, amelyek remélem, hogy kereshető formában felkerülnek most erre a blogra. 

Az elmúlt öt évben bezártak színházak (Budapesti Kamara, Játékszín), virágoznak új kezdeményezések (Orlai Produkció, FÜGE, Jurányi Produkciós Ház, Átrium, Rózsavölgyi Szalon) - nem állnak le a folyamatok, minden változik. Ezekre a folyamatokra is reflektáltam és fogok is a továbbiakban is. Válság ide vagy oda, a színház marad, mert a közösségben átélt pillanat varázsát és megismételhetetlenségét más nem tudja nyújtani.

2. Kedden beszélgettem Magács Lászlóval, a tavaly novemberben megnyílt Átrium igazgatójával (a Merlin folytatása a hely, ha valaki nem tudná) pár mondatot, akinek említést tettem korábban a zárt blogomról. Felvetette, hogy a szakma számára hasznos lenne, ha létezne ismét újranéző kritika. Ady és Kosztolányi nevét említette korábbi példának, akik egy előadást többször is megnéztek és többször is beszámoltak róla. Ez a gondolat felkeltette az érdeklődésemet és konkrétan ez a kis beszélgetés késztetett arra, hogy belefogjak és nyilvánossá tegyem a véleményemet, hiszen egy zárt blog nem jutna el még véletlenül sem az alkotóhoz. Nem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy a szakma pont egy "mezei néző" véleményére kíváncsi, de akadhat egy-egy olyan kíváncsi színész, aki mégis ránéz és elolvassa. Ha még reagálna is, az lenne az igazi - de ne reménykedjünk túlságosan.

Az újranézés gondolata azzal is szembesített, hogy azért valóban kevés az az előadás, amit szívesen megnéz az ember többször, amiben talál annyi örömöt ill. néznivalót, hogy két esetleg három estét is rászán. Óriási a választék új előadásokból is és sokszor inkább sietünk ismeretlenek felé, mintsem, hogy a jelen gonoszt tűrjük el. Van azért sok előadás, amiből választani lehet, de egy igazán jó előadás sokadszorra is működik. Tavaly hat alkalommal megnéztem a Mefistofele-t (Kovalik rendezését) két héten belül, de túl sok ilyet nem tudnék kiválasztani, amivel ezt megismételném. (Operákkal könnyebb helyzetben vagyok, a sokadik alkalomra tudom magamat a rendezés következetlenségeitől függetleníteni - azaz, attól, hogy színházilag nincs a legtöbb igazán végiggondolva. A zene sokat segít a túlélésben, ha igényesen szólal meg.)

Ennyi lett volna a frappáns bevezető, várnám a visszajelzéseket, ezek után könnyebb lesz - és jöhetnek a csak hangulatjeleket tartalmazó üzenetek is...

Ha beindul a blog, a megtekintett előadásokon  és a havi ajánlókon kívül, ami eddig is volt, lesz egy napi ajánló is - "Mindennapra egy színház" vagy "Mai menü" címmel -  mérlegelni fogom az aznapi programot, hogy mit  érdemes megnézni. Teljesen szubjektíven természetesen. A teljes műsor sok helyen fent van, elérhető.

Ez régi tervem - kérdés, hogy lesz-e, akit ez érdekel.