Jött ma két izgalmas levél is tőletek, amit az íróik engedelmével, most nyomban  továbbítok is.

 Ha jön valami visszajelzés tőletek, az mindig jó érzés, különösen, ha azt érzem, hogy a pillanatnyilag a színházi közegben zajló erősen nyugtalanító folyamatok másra is hasonló hatást gyakorolnak.

A színház nem a szakmának, mégcsak nem is a mániákusoknak készül, hanem "a mezei nézőknek", mégpedig részben azért, hogy valamivel jobban érezzük magunkat - és azért is, mert ez egy közösségi művészet, és egy rövid időre azt a képzetet kelti, hogy mégsem vagyunk egyedül.

Ebben óriási, ott vannak az alkotók együtt egy csapat emberrel, akik különböző hátterűek, javarészt nem ismerik egymást, mégis együtt reagálnak a látottakra.

 Volt osztálytársam a Nemzetiben járt nemrég, nem sokkal azután, hogy kiderült a pályázat eredménye. Nekem személy szerint - ez nyilván a korábbi levelekből kiderült persze - nagy fájdalmat okoz annak a végigkövetése, ahogy egy jól működő társulatot ismét lebontanak.

Eddig végignéztem a Művész Színház, a régi és a nem túl régi Új Színház, a Budapesti Kamara megalakulását és felbomlását (és ne feledkezzünk el az egri társulatról sem!), amelyek mind képviseltek valamifajta értéket, de egyik sem volt olyan összeforrott társulat, mint ami jelenleg vagy 2 éve dolgozik Alföldinél. Az induláskor ez nem volt nyilvánvaló, de talán éppen a támadások hatására is ténylegesen működőképessé vált a színház, pedig van ott nem egy kifejezetten jobboldali művész is, aki nem rejti véka alá politikai meggyőződését.

Eljöttem Pestről már néhány napja, a színház (még) nem hiányzik, de ez a veszteség mégsem hagy nyugodni, pedig lenne elég személyes problémám, ami lefoglalna.

Lehet, hogy lesz egy másik, nem túl rossz Nemzeti, de a kormányzat nem tudja garantálni, hogy igazi csapat jön majd létre. (Ha nagyon patetikus akarnék lenni, akkor mondhatnám - "Most tél van és csend és hó és halál. ... Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,")

Az lenne a jó, ha Alföldi belefogna egy saját színház létesítésébe - ha találna hátteret hozzá. (Hozzá képest jó helyzetben van Pintér Béla, akit nem tudnak elzavarni a saját társulata éléről.)

További lamentálás helyett itt ez a levél, olvassátok el ti is Gábor beszámolóját. Becslésem szerint mostantól az összes előadás után hasonló élményt fogtok átélni, amikor Robi színpadon lesz - az Angyalok bemutatóján is megnyilvánult egyfajta rokonszenv tüntetés, bár akkor óriási mennyiségben volt jelen a szakma, az első 8 sor szinte kizárólag újságírókkal és színészekkel volt tele. Most egy hétköznapi előadás közönségéről lesz szó.

 Tehát:

" Biztos eljutott már hozzád a tegnapi Angyalok előadás híre (ha mégsem, itt egy link:http://alfoldiujra.blog.hu/2012/12/20/allo_taps_siro_szineszek_a_nemzetiben). Tudom, hogy nem voltál oda az előadásért, de azt hiszem, mi ettől jobb időpontban nem nézhettük volna meg. Ilyen érzelmi töltetet átélni nem sokszor adatik meg egy életben. Nem azt mondom, hogy a világ legjobb előadása volt, de valahogy az egész felmagasztosult a hétfői döntés, meg annak fényében, hogy Robi már az előadás előtt kijött a színpadra (mint kiderült, egy kollégáját köszönteni) és már akkor tapsvihar (az a tüntető jellegű) fogadta – amit egyébként nagyon frappánsan azzal hárított el, h „nagyon nehéz lesz így játszani”. Szóval egész más fényben tűnt így fel az egész produkció és nyilván az általad is említett mondatok most még elemibb hatást értek el. A vége pedig az egyik legmegrázóbb élmény volt, amiben valaha részem volt. Fantasztikus volt érezni, hogy ott abban a néhány percben és azon az adott helyen ennyi embert ugyanúgy érez és ugyanazt gondolja. És mindennek ilyen egyértelmű és méltóságteljes kifejezést ad. Revelatív volt újra hinni az emberiességben és olyan emocionálisnak lenni, mint amilyen valójában vagyok, csak általában ez elfojtva marad. És ezt az a cinizmus sem tudja ellentételezni, amely az egészhez vezetett, mert az csak látszólag győztes („izzó vastrónon őt megégetétek, de szellemét a tűz nem égeté meg”). Remélem, az elkövetkező fél év során Robi (az alkotótársaival együtt) is szív magába annyi szeretetet és erőt, amely elég lesz ahhoz, hogy valahol, valamilyen formában tovább tudja (ideális esetben tudják) vinni ezt. "