dec. 1.
Az előadás beigazolta azt a gondolatomat, ami azonnal eszembe jutott az év eleji nyílt napon:
a Radnóti cél- és törzsközönségének szól ez a darab. Abszolút telitalálat a választás. És bár sikerül szinte happy endre könnyíteni a végkicsengését, mégsem csak szórakoztatni akar, hanem nyomot is hagy. Előfordulhat, hogy az embernek a saját élete is eszébe jut. A tükröt feltartja az előadás, kérdés, hogy belenézünk-e vagy sem.
Én leginkább az ehhez hasonló darabokat tartom szerencsésnek a Radnóti számára, amelynek döntően értelmiségi közönsége esetlegesen szellemi igényekkel is fellép, bár ténylegesen mégis kikapcsolódni megy a színházba. Nem szereti az extrém kísérleteket, nem értékelte volna, ha Mundruczó-rendezésben került volna színre ez az előadás. (Az előadás egyes jeleneteiben A jég jutott eszembe. A Radnóti közönsége sosem fogadná el a szexjelenetek naturalisztikus megoldását, elriadnának. Ahhoz azért konzervatívak ezek a nézők. )
A Jelenetek sokkal inkább való a Radnótiba, mint pl.a Térey-darabok, mert ez nem rétegszínházi produktum, nem kifejezetten a középosztály felső rétegét célozza, hanem annál is általánosabban szól azokról a polgári házasságokról, vagy bármely párkapcsolatról, amelyeket nem az anyagi nehézségek, v. más külső tényezők tesznek tönkre.
A közönség soraiban várhatóan olyan párok (és különösen egyedülálló nők) lesznek döntően, akik egy vonallal sincsenek jobb helyzetben a szereplőknél, és jól el tudják képzelni a felvázolt helyzetet. Az előadás kifejezetten hasznos lehet arra, hogy a nézők egy része a hazatérés után esetleg átgondolja, hogy az ő párkapcsolata jelenleg éppen melyik stádiumban tart. Elindult-e már a lejtőn, vagy csak most fog. El tudom azt is képzelni, hogy néhány szerencsés esetben ez az előadás meg is indíthat mentőakciókat. Esetleg néhányan rájönnek, hogy a házasságkötéssel nincs minden lezárva, foglalkozni kell a másikkal, ha nem akarnak egyedül maradni egy kapcsolaton belül vagy anélkül.
Ezek után még mindig látatlanban arra gondoltam, hogy a vállalkozás sikere a legnagyobb mértékben a szereplőválasztáson múlhat, mert a Radnóti olyan rendezővel eleve nem dolgozik, aki képes egy jó darabot nézhetetlenre rendezni. (Egy kivételt tudok nektek mondani , amikor egy jó darabot jó szereposztással egy jó rendező mégis elszúrt a Radnótiban : az a Solness építőmester volt négy éve. Abban az esetben nem jött be a papírforma.)
A Radnótiban erőteljes dramaturgiai változtatásokat hajtottak végre "A jelenetek" Bergman által írt szövegén. E változatnak a komoly értéke az, hogy be meri vállalni, hogy kihúzza a mellékszereplőket, besűríti a darabot az egyetlen házaspár beszélgetéseinek bemutatására. Könnyen el tudom képzelni, hogy az előismeretek nélkül érkező nem is gondolja, hogy van egy bővebb szöveg is, természetesnek tűnik az, hogy csak két szereplőt látunk, nincs hiányérzetünk. Ezzel a változtatással nem lett belőle szokványos társalgási dráma. Nem higulnak fel a konfliktusok, a darab a legkiélezettebb helyzeteket mutatja pusztán. Amit én az eredetiben jónak gondoltam, az a jelenetek, a kapcsolat hat stádiumának különválasztása, el tudtam volna képzelni, hogy akár a Bergman által adott címeket kivetítsék, vagy a váltáskor bemondják - ez nem lett volna idegen a darabtól.
Itt több jelenetet látunk hatnál, a helyszín legtöbbször a pár lakása, nyaralója illetve egy iroda és egy étterem. Ehhez képest nem nagyon módosul a díszlet, illetve kisebb változásokkal jelzik azt, hogy ez egy másik helyszín. Az IKEA-bútorok dominálnak, ami részben utal a skandináv szerzőre és ugyanakkor jellemző is a polgári otthonok jelentős részére, valószínűleg hasonló bútorok között élik le a nézők is az életüket.
Néhány esetben díszletmunkások is átdíszítenek - én egyedül a helyszín irodává változtatásánál éreztem, hogy ez kell. Ott ez a jelenetet segítette is. A többi esetben jobbnak éreztem volna, ha az apró módosításokat a szereplők teszik meg.
A jelenetek közti váltásokat zene jelzi, nekem épp ezek a váltások azok, amelyeket nehézkesnek, túl hosszúnak éreztem, az előadás meg-megdöccent a jelenetek között. Mintha egy autó a körúton próbálna haladni, de a lámpák megfogják mindig. Ez az, ami akár rövidülhet is attól, ha a szereplők majd belejönnek az előadásba, gyorsabban készülnek fel az újabb jelenetre. Sokat számítana, ha a várakozás csökkenne, mert a feszültséget minden jelenetben előlről kell felépíteni a törések után .
Mint említettem, az előadás két szereplőn múlik, sőt mivel egyáltalán nincsenek többen jelen, még sokkal inkább egymásra vannak utalva, mint normál helyzetben. Muszáj, hogy együtt hitelesek legyenek.
Az indító jelenetben a szereplőkkel készülő riportot filmbejátszássá alakították. Ez azért is szerencsés, mert a riporter (a rendező Bálint András) nem jelenik meg csak hanggal, ezáltal az előadás következetes abból a szempontból, hogy minden mellékszereplő kimarad, senki mással nem ismerkedünk meg, csak a házaspárral. Ebben a riportban egy boldog, kiegyensúlyozott, az életével általában (túlságosan is) elégedett pár jelenik meg, akik nem beszélgetnek a kapcsolatukról, amelyet eleve problémamentesnek gondolnak. Ez a kiindulópont, lényegében a bűnbeesés előtti paradicsomi állapot. Minden jó, mert semmit nem gondolnak végig. Egyetlen konfliktussal aztán ez a kép megváltozik: egyikük sem szeretne egy harmadik gyereket, ami már sejteti a kapcsolat gyengeségét is.
A további jelenetekben eljutunk az új szeretők megjelenéséig, a válásig is, ami még mindig nem jelenti a húsz éven átívelő kapcsolat végét. (Ez a mozzanat az, ami happy endként értelmezhető.)
A darab és az előadás is azt sejteti, hogy a mai ember képtelen egy monogám kapcsolatot húsz éven át sikeresen működtetni. Érzelmi analfabéták vagyunk mind - állapítja meg a férj és ezzel egyet is érthetünk.
Lehet, hogy a nézőtéren lesznek, akik ezt nem így gondolják, de ha jól szétnéz az ember, akkor csak pozitív élményekkel rendelkező párokkal nem biztos, hogy egyszer is meg lehetne tölteni a Radnóti nézőterét. Erős többségben vannak és lesznek, akiknek már volt kudarcélményük és akik a darab lezárásában a feszültség feloldását üdvözlik majd, és egyben felmentést is kapnak. "Nekem sem sikerült, de másnak se megy" ez a párkapcsolatosdi, ilyen a korhangulat - nem számít az egész. Ez az, amit könnyen gondolhatunk.
Ez az előadás nem tör pálcát a szereplők felett, sem a kapcsolatból kapcsolatba siető emberek felett - pusztán felmutatja ezt az életstílust, a nyugtalanságot, ami a mai látszólag normális emberek életét is jellemzi.
A két színész alkatilag egészen más karakterű. Schneider Zoltán számomra ezen a premier előtti próbán is láttatta a teljes életsorsot, érthetővé tette a döntéseit és érzékletessé személyiségének alakulását. Szerethetővé tette ezt az esendő embert. A darab a házasság megrontójának a férjet tünteti fel - a felszínen. Ő az, aki először megsérti a játékszabályokat. Ha mélyebbre ásunk, akkor indokoltnak látjuk azt, hogy miért akar ebből a kapcsolatból kilépni, várhatóan a néző nem fogja egyértelműen őt hibáztatni.
A Szávai Viktória által játszott nővel jóval kevésbé lehet azonosulni, még nőként is valószínűleg a férfit fogjuk jobban megérteni, övé a szimpátiánk. Szávai a feleség szerepében túlságosan is rideg, a fellángolásait kevéssé hitelesen jeleníti meg (most még, a főpróbán - ez változhat). A figura alapjellemzője, hogy kifejezetten a külvilág elvárásait és véleményét figyeli, a hiúsága sérül elsősorban amikor elhagyják. Úgy tűnik, hogy ez a pár sosem volt igazán összeillő, paradox módon egyedül a válás után látjuk egymáshoz valóban közel őket, igazi harmóniában. Már nincsenek összebilincselve, a kapcsolatból hiányzik a felelősség.
Éppen azért, mert a néző nem hiszi, nem hiheti, hogy valaha működött a házasság, nem történik tragédia annak felbomlásával, nem érezzük a kapcsolat szünetelését menet közben sem tragikusnak. Nem történik értékveszteség.
Az, hogy ez mennyiben egyezik meg a darab szándékával, különösen a rendező szándékával, ezt nem tudom biztosan megállapítani. Sőt, az is lehet, hogy az én benyomásaimat erősen befolyásolják az előismereteim, illetve az, hogy a színészeket pályakezdésüktől mindenben megnéztem. Az elmúlt években azt láttam, hogy Schneider Zoltán színészi eszköztára rengeteget gyarapodott, sokszínűvé vált, izgalmassá, természetessé. Ha nem láttátok még, nézzétek meg a Vágyvillamosban, vagy különösen a szintén kétszereplős PRAH-ban (szilveszterkor megy utolsó alkalommal!!!) Nekem Schneider Zoltán húzónév, miatta voltam elsősorban kíváncsi az előadásra.
Szávai Viktória sok szempontból szintén ideális a szerepre, igazán gyönyörű, de számomra ő (még) nem építetette fel a szerep ívét, nem éreztem át azt, hogy ő is megváltozott volna az átélt traumák hatására. Nekem Szávai egyértelműen kevesebbnek tűnt - de az is lehet, hogy még belül nincs egészen kész és mélyülni fog.
Sajnos nem tudtam előzetes elvárások nélkül érkezni az előadásra, ami nyilván az ideális helyzet lenne. Ez csak ismeretlen darab és ismeretlen színészek esetén állna fenn. Nehezen tudom elképzelni, milyen lehet ez a darab azoknak, akiknek fogalmuk sincs a történetről és nem mond nekik semmit a két színész neve. Azt hiszem, hogy rájuk jobban hatna a történet és jobban azonosulnának a szereplőkkel. Ilyen lehet a közönség többsége, bár a Bergman-filmmel való összehasonlítás veszélye is felmerülhet. Akinek vonzó a darabcím, az látta a filmet, tehát szintén lesznek előzetes elvárásai.
A Pesti Színházban játszott változat nem az utóbbi években volt, az jobban ragaszkodott az eredeti szöveghez - de igazán mély nyomokat bennem sem hagyott, nem voltak a színészek igazán erősek benne. (És valószínűleg nem túl nagy az átfedés a két színház nézőtábora között. Túl sokan nem fognak menni a Radnótiba, akik látták azt az 1992-es előadást.)
Körülbelül ez az amit gondolok.
Szerintem ez szép nagy szériát fog megérni, jó szívvel ajánlható, fontos, hogy legyen és minél többen lássák. Nem hiszem, hogy eladási problémák fognak jelentkezni. Ha érdekel titeket, ennél is feltétlenül várjatok legalább január végét, mert sokat fog a tempója javulni, és az rengeteget számít.
Köszi, ha ezt mind végigolvastátok.
